...és még annyit, hogy...

Egy három részből álló bejegyzés sorozat második része ez az írás. Az első részben személyes viszonyulásomat próbáltam tisztázni és azzal a gondolattal zártam le az írást, hogy Észtországot azon kevés posztkommunista országok egyikének tartom, amelyiknek hányatott múltja ellenére – nekem úgy tűnik – jövője is van. Nem fanyalogni akarok, a receptet keresem. Azt gondolom, hogy nem reménytelen a kelet-európai lét, és azért érdekel Észtország példája olyan nagyon, mert részleteiben kíváncsi vagyok arra, hogy miképpen lehetséges a hányatott múlt, a rossz gazdasági és társadalmi kiindulóhelyzet ellenére is egy ígéretes jövőt építeni. Ez a bejegyzés elsősorban objektív információkra épül. Sokak számára talán száraz, unalmas lesz, viszont ebben a bejegyzésben tények szerepelnek. Pár adatnál, ahol több forrás is rendelkezésre állt, néha enyhe eltéréseket véltem felfedezni, de a trendeket ezek egyrészt nem befolyásolták, másrészt igyekeztem a „hivatalos” EU statisztikákat használni, ami a legtö...

Tavaly szeptemberben érkeztem Észtországba, hogy egy évet töltsek el a Tallinni Egyetemen vendégoktatóként. Számomra múlt héten ért véget az oktatás, a nyári egyetem két kurzusával, most augusztus közepéig szabadságon leszek. Lejár az egy év…. azonban nem megyek haza. Megpályáztam és megnyertem egy megüresedett oktatói állást, 2014 szeptemberétől a Tallinni Egyetem főállású oktatója leszek. Most, hogy egy kicsit több időm van, összefoglalom az élményeimet. Három külön bejegyzést készítettem. Az első rólam szól. Az elmenésről, maradásról, visszamenésről. A saját identitásomról és arról, miképpen küzdök, hogy a magam számára az maradjak, akinek tartom magam. 2013 szeptemberéig Magyarországon éltem. 1991 december 16-án léptem be életem első munkahelyére Tatabányán, s habár később sokat utaztam, soha nem laktam máshol. Munkával töltött életemből majd 23 évet (az egy fél emberöltő) Magyarországon dolgoztam, oda fizettem az adómat és jobbára ott költöttem el a megkeresett pénzemet. Magyar ál...