...és még annyit, hogy...

 Azt hiszem többször megjegyeztem ezen a blogon mennyire nem kedvelem Karácsony Gergelyt. Jellegtelen, simulékony, se íze, se bűze politikusnak láttam, igazából nem is jó szó, hogy nem kedvelem, mert ahhoz kéne valami cselekvés, amivel nem ért egyet az ember, de a problémám lényege éppen a fluid, kellemesen ellebegő nemcselekvésben van. Már Zuglónál is feltűnt, és gyanús volt, hogy nem történik semmi, amikor olyan hétpróbás gazemberek vannak a környéken mint az a sötétszemű szocialista..nem emlékszem a nevére, kb. ennyire érdekel, Horváth Csaba talán? Mindegy ott se történt semmi, csak a biciklizés.  A főváros dettó, és azt már nem pusztán egy elpuskázott lehetőségnek, hanem komoly hibának tartottam, hogy valaki egy világváros élén nem volt képes arra, hogy az ország haladó erőit egy zászló alá terejle. Sőt, én már régóta várok valami olyan megmozdulást a világ nagyvárosaitól, amiben mintegy levetik magukról, lerázzák magukról a saját perifériájukat és egymással kezdenek el sz...

 Több mint 30 évvel ezelőtt a Menedék Egyesületnek dolgoztam, többek között pár kutatásukban is segítettem, amikor a jugoszláv polgárháború elől Magyarországra menekült emberek helyzetét vizsgálták. Interjúzni voltunk a debreceni menekült táborban, de volt olyan is, hogy napokat töltöttünk Baranya horvát részén a hazaköltözés lehetőségeit felmérve.  Belém égtek azok a találkozások, és az egyik legütősebb mondat, amit többször hallottam, hogy amint elindult a konfliktus, a valamikor a térségben egyedülálló utazási lehetőségeket nyújtó Jugoszláv útlevél egy kalap szart nem ért.  Ma már ennek a szövegkörnyezetét talán kevesen értik, ezért kicsit időzzünk el azon mit is jelentett Jugoszlávia a szocialista időkben és pár évig (hónapig) még az után. Ha Magyarország volt a legvidámabb barakk, akkor ehhez képest Jugoszlávia maga a kabarészínház volt. Mivel idejekorán kihúzták magukat a szovjet befolyás alól, bár egy sajátos szocialista rendszert működtettek maguk is, egy félutas ...

Megnéztük a minap itt Szingapúrban az Operaház Fantomja musicalt a Marina Bay Sands színházában. Meg kell jegyezzem, hogy én nem tartozom a musical, mint műfaj rajongói közé, egyedül azért mentem el, mert a lányom drámára jár az iskolában és nagyon szeretett volna elmenni. Én azt hiszem, hogy olyan földhöz ragadt csávó vagyok, aki a karaktereken és a narratíván keresztül él meg egy történetet és én egész egyszerűen nem tudok mit kezdeni azzal, hogy a szereplők egy ponton dalra fakadnak és elkezdenek énekelni meg táncolni, és körülöttük mindenki ugyanezt teszi, a lépéseket is ismerik, az utca a város is dalra fakad aztán mindenki megy tovább a dolgára mintha mi sem történt volna.  Számomra ez a tömegpszichózis egy formája, ha jól emlékszem vannak források miszerint középkori német városokban előfordultak ilyen jelenetek, hogy a városlakók hirtelen akaratlanul táncra keltek, énekelni kezdtek és ez ragadósan terjedt, végkimerülésig.  Szóval legyen az Jézus Krisztus Szupersztár, H...

Úgy tűnik kultikus szám mámomra a 12. Eddig az összes jelentősebb munkahelyemen 12 évet dolgoztam. Most is így lesz, felmondtam a Tallinni Egyetemen. Nem tudatosan alakítottam így, hogy 12 évre jöjjön ki ez is, de tény, hogy 12 év után megint váltok. Manapság az nagy időnek számít. Magam körül látok embereket 3-4 évente váltanak. Van aki sokkal gyakrabban. Számomra ez azért elképzelhetetlen mert én az összes munkahelyemen építettem valamit és az időbe telik. Persze ez csak az én fejemben volt így, hisz bármikor kitehettek volna. Nem pusztán az én elhatározásomon múlt, de talán azt mondhatom, hogy ott tudtam megmaradni, ahol elkezdhettem építeni. 1991 óta dolgozom, az testvérek között is 34 év, és úgy jön ki a háromszor 12 éves munkahely, hogy voltak átfedések.  Hát ez itt, Szingapúrban, a harmadik országban ahol élek és dolgozom, okozott is problémát. Itt ugyanis nemcsak rend van, hanem olyan szinten élnek a maguk kis világában, hogy el nem tudják képzelni, hogy máshol egészen másk...

Minden nap rácsodálkozom Szingapúrban, hogy mennyire odafigyelnek a részletekre. Hívhatjuk ezt pedantériának is, és főleg azoknak, akiknek ezt a részletgazdag rendet fenn kell tartaniuk ez idegesítő tücsökherélés lehet, de az eredmény magáért beszél. A házunk körül egyszerre három nagy építkezés zajlik. Közvetlenül mellettünk a ház oldalában, az út túloldalán új lakóházak épülnek. Az itt manapság toronyházakat jelent, nem 10 emeleteseket mint gyerekkoromban Tatabányán az újvárosi szalagtizesek vagy a Gál István lakótelep új tömbjei, hanem 20-30 emeletes keskeny, de magas tornyokat. Nincs hely széltében, Szingapúr felfelé nő.  Egy tenyérnyi hely. A telken ha magyar falusi kádár kockák épülnének rajta és a szokásos tér lenne közöttük sokat mondok ha négy elférne egymás mellett meg talán másik négy egy következő sorba de akkor nincs kert. Egy negyed utca. Ezen a zsebkendőnyi területen szerintem több ezer ember fog lakni. És ha az építkezésről balra elfordítom a fejem, akkor merőlegese...

Engem meglep az a "laza" hangulat, ami az ukrán-magyar "kémháború" témájában az általam olvasott magyar közösségi média hírek alatt fut. Nyugtatom magam azzal, hogy a komment szekció az utolsó forrás, amiből érdemi dolgokat le lehet vonni, de az is igaz, hogy azért olvasom mert engem ez 20.000 km távolságból (illetve annak ellenére) nagyon aggaszt.  Nem tudom, hogy a távolság teszi-e, vagy valami alap paranoia érzés Magyarországgal kapcsolatban, ami 12 éve, mióta elhagytam az országot bennem van, de mindegy, leírom. Onnan ahonnan én nézem és ahogyan bennem összekötődnek ezek a kis pontok ez bizony 1944 késő ősze, amikor az Oktogonnál az emberek még sült gesztenyét vesznek, de a Hűvösvölgyben már orosz felderítők szálltak fel a még menetrend szerint közlekedő villamosra.  Mindig azzal nyugtatom magam, hogy Magyarország egy szájkarate ország, és hálistennek az. Jó értelemben az. Svejkhez áll közelebb. Kerek képű, lángosozó, aputestű, zsebesnadrágos, Suzukival horgászn...