Egy másik szelet a munkaerőpiac múltjából

A tegnapi bejegyzés szinte teljes egészében a magyar viszonyokról szólt, ezért ma, hogy valami egyensúlyt teremtsek, a munkaerőpiac egy másik múltbéli jellegetességét Szingapúr példáján mutatom be. 

Ezt a képet tegnap fotóztam, Szingapúr egy külkerületében, egy helyi food courtnál, amit magyarul talán kifőzdének hívnánk. Olcsó étkezdék körben egy zárt térben, olyanok mint a csarnokok voltak annak idején lacikonyhával, hentessel, savanyú káposztával. Csak ez kínai. 

Valamelyik sarkában mindig van egy csap is, kézmosáshoz, és eléggé szokatlan módon az itteni csap nem volt túl tiszta. Régi időket idézett és erre ráerősített a csap fölé ragasztott felirat is:

"Kérjük, hogy ne köpjön a csapba, köszönjük!"

Sántítanak a fordítások, én magázódva fordítottam, de az angolban ugye nincs magázódás (de van, de ezt most engedjük el egy percre), ezért nem hangzik ez angolul ugyanúgy, ahogy magyarul. A kérés (please) mindenesetre ott van.

A kínaiban is ott van a kérés, az első karakter 请 (Qing) az egyértelműen a kérés jele, és az utolsó két karakter  谢谢 (xie xie) pedig megköszöni. De a kínai nyelvben van egy nagyon sajátos módja a tiltásnak. A 不要 (Bùyào) karakterpáros a szó szoros értelmében azt jelenti, hogy nem akar, nem akarod, nem akarom. És amikor valamit megtiltanak, akkor ezt úgy mondják, (mint ebben az esetben), "nem akarsz a csapba köpni!" A teljes mondat értelmezhető így is (bár hibás fordításnak számít): Kérlek, te nem akarsz a csapba köpni, köszi!

Én ezt azért tartom fontosnak, mert így megfogalmazva a tiltásnak pszichológiailag egy sokkal erősebb hatása van. Az elvárás nem pusztán az, hogy ne csináld. Hanem az, hogy tedd magadévá a gondolatot, váljon az egy belső igénnyé, hogy ne akarj a csapba köpni. Van ebben egy oktatás, kioktatás ha úgy tetszik. Az erőszak egyértelmű, a csapba köpni hatóságilag tilos, a felvigyázó nénik, a személyzet, a fenntartó tette ki ezt a táblát. De ők azt várják tőleg, hogy magadtól ismerd fel, hogy nem köpködünk a csapba.

Namost, aki volt már Kínában (nem Szingapúrban. Kínában), annak valószínűleg nem kell bemutatni a köpködést, amit ott le tudnak rendezni. Én láttam annak idején a pesti kínai piacon is, vagy egyszer a Rákóczi térnél egy kínai boltban egy szép huszonéves kínai lány állt a pultban. Tél volt. Hideg. Biztos meg volt fázva. Kinyitogatta a pulton a textil zsebkendőjént, olyan csípőmagasságban volt neki az a pult, és éppen csak egy kicsit hajolt meg, hogy akkora szöget azért bezárjon, hogy ne a ruháját köpje le. És egy hosszú, nyúlós, zöldes csulát beleeresztett onnan föntről a szájától egészen az asztalon lévő zsebkendőbe, úgy, hogy már leért az eleje de még nem volt kint a vége. 

Amikor ennek a sajátos kígyónak az utolsó centimétere is leért a zsebkendőbe, akkor akkurátusan behajtogatta, zsebrevágta és kérdően nézett fel rám, hogy mit parancsolok.

Szingapúrban ma nincs köpködés. (Van, de nagyon tahó, alpári dolognak számít). A város dél-kelet ázsiai mércével mérve patikatiszta. És rend van. Ez a maláj stand upos nagyon viccesen elmeséli pár percben. :)

Akinek nincs kedve végignézni, vagy nem ért angolul (zanzásítva):

Szingapúr olyan mint Malajzia. Csak más. Sok a szingapúri. És Szingapúrban mindent kontroll alatt tartanak. Sétálsz az utcán. Át akarsz kelni. Nem tudsz. A helyiek meg fognak állítani. "Uram, uram, uram, elnézést, az úttesten nem lehet itt átmenni. Miért? Uram, Szingapúrban kijelölt gyalogátkelőhelyek vannak. Ön maláj, ha nem tévedek...." Szóval Szingapúrban csak a kijelölt átkelőhelyen lehet átkelni. És még ezen se lehet akármikor átkelni, Megállnak. Miért? Mert piros a lámpa.....Én Malajziából jöttem. Nálunk a kormány nem jelöl ki speciális gyalogátkelőhelyeket. Az én kormányom azt üzeni nekem, hogy bárhol átkelhetek az úton. Nekünk malájoknak, nincs szükségünk a zöld lámpára, hogy az megmondja nekünk mikor keljünk át az úton. Ha én átakarok kelni az úton, át fogok kelni. Mi hiszünk a kézjeleink erejében. És mutatja, ahogy kinyújtja a tenyerét jelezve a kocsiknak, hogy álljanak meg ő most át fog kelni.

A videót nem csak azért vágtam be mert vicces, hanem mert jól érzékelteti azt az utat, amit Szingapúr is befutott, mert nem is olyan régen itt is ugyanúgy keltek át az úton. De valami történt. Azt a valamit, ha szociológia nyelvén akarom megfogalmazni, akkor modernitásnak hívják. Most ezt nem bontom ki teljesen, maradjunk Szingapúrnál és hogy ott mit jelent ez a rendmánia. 

Valamikor az 50-es évek végén, amikor az ország már a függetlenné válás küszöbén állt már megjelentek a jelei a nagy rendrakásnak. Csak hogy a témánál maradjak, az első köpködés ellenes kampány 1958-ban jelent meg. Lee Kuan Yew önéletrajzi könyvében olvastam, hogy a nagybátyja és ő maga is, milyen csodálattal és tisztelettel nézett az angol hajóskapitányokra és egyáltalán az angol iskolázottságú nyugati emberekre. Az 1965-ös végleges függetlenné válás után a szabadság és a saját identitás keresésének igénye mellett nagyon érdekes módon az angol (nyugati) minták egy jó része is megmaradt, többek között a háború után erőre kapó globális világgazdaság hullámának meglovagolása és a globális üzleti világba való beilleszkedés. A számtalan nyelvet és azokon belül számtalan dialektust beszélő helyiek, az angolt tették meg a függetlenné válás után is a közvetítő nyelvnek, az üzlet, és erre varrjál gombot, az oktatás nyelvének is. 

Az ország egyszerre szabadult meg a gyarmati sorból, ami azt jelentette, hogy az itt termelt pénz már nem Londont hízlalta, és egyszerre tette szinte teljesen magáévá a nyugati üzleti kultúrát és vált annak minden tekintetben kiszolgálójává. Lehet erről morálisan bármit gondolni, a tény, hogy ezzel a gazdaság és társadalompolitikával lett Szingapúr a világ egyik leggazdagabb országa.

De ez még nem volt elég. Át kellett "programozni" a lakosságot a fegyelmezett, a nemzetközi nagyvállalatokat kiszolgálni képes, képzett munkaerőpiacon alapuló gazdaságra. Érdekes módon ugyanezt a feladatot Európában a jóléti állam második világháború utáni felfutása hozta meg, míg Ázsiában sokkal messzebbről indulva a köpködő, opiumozó, kuli munkásoktól indulunk. 

Coolie - (Hindu eredetű qulī (क़ुली, قلی) vagy kötik a kínaihoz is: 苦力; kǔlì) mindkettő a rabszolgamunkára, a nagyon kemény fizikai munkára utal, és leggyakrabban a kikötői rakodómunkásokra alkalmazták). Hasonló nálunk a tróger, ami ugye a német träger (hordár) kifejezésből jön. Ugyanez pepitában.

Ezek az emberek ráadásul úgy kerültek be egy főleg kereskedelemmel, szállítással, logisztikával foglalkozó urbánus (az első pillanattól kezde bábeli világváros) közegbe, hogy a legtöbben reménytelen mezőgazdasági, falusi térségekből jöttek Kínából, Indiából, Indonéziából vagy Malajzia északibb részeiről. 

Nem tudok jobb szót erre. A lakosság be lett törve. Van ennek azért egy "boldoggá teszlek ha beledöglesz is'' jellege, mert a betörés a végeredményt tekintve egy hihetetlenül gyors felemelkedést hozott, de ez a dolog voluntarista és erőszakos jellegén nem változtat. Szingapúr a mai napig így működik. Ha az van, hogy szó lehet róla esetleg, hogy idejön a Forma 1, és virítani kéne valamit, akkor lesz itt éjszakai verseny, bármi pénzért, zizi, csoki madártej és hozzá egy olyan logisztika, hogy egy csavar nem esik le a földre. Így ment le a COVID is. Itt mint a kisangyal úgy hordtuk, a tömegközlekedési járműveken a mai napig is hordjuk a maszkot. 

Egy amerikai-magyar ismerősöm mondta amikor erről a szellemiségről beszélgettünk. Erről a  不要 (Bùyào) "te nem akarod" típusű tiltásról....hogy nagyon nehéz kritizálni. Mert kurvára bejött. Egy emberöltő alatt a harmadik világból az elsőbe lőtték magukat úgy, hogy tűzzel-vassal alárendelték magukat a globális kapitalizmus elvárásainak már ami az élet és munkastílust, a munkakultúrát és aztán az ehhez szükséges infrastruktúrát is illeti. Egyszerre része ennek egy felemelő jóléti rendszer (állami bérlakásállamony, ami mindenki számára előrhető), egy nagyon magas szintű és ingyenes alapoktatás, amit egy nagyon meritokratikus hihetetlenül versengő felsőoktatás követ és az ország mint a mágnes tapasztja magához a legújabb technológiát, a legjobb rendszereket. 

Számomra mulatságos, de ugyanakkor nagyon érdekes is, ahogy ugyanezzel a voluntarista jelleggel állnak át a fegyelmezett, robot típusú munkavégzésről (a megbízható irodista) a modern gazdaságok sokkal nagyobb hozzáadott értékét jelentő szolgáltató, kreatív és innovatív munkáira. Ha a 60-as, 70-es években az volt a jelszó, hogy fegyelem, pontosság, kiszámíthatóság, megbízhatóság, akkor az lett. Ha most az kell, hogy okosság, kreativisát, kísérletezőkedv, sokszínűség, tolerancia, akkor az a jelszó, aminek azért van egy paradox utasítás jellege: Légy, spontán!. De ezt a fajta foglalkoztatást majd egy következő bejegyzésben.

Írhattam volna ezt a bejegyzést Magyarországról is megint. Az 50-es évek extenzív iparosítása, a városiasodás, a mezőgazdasági napszámos, kubikus, a hárommillió koldus országának beáramlása a nagy ipari központokba és a köréjük épült lakótelepekre. Az előző bejegyzésben leírt szocialista nagyvállalatok munkaereje, Szingapúr példája legalábbis ezt mutatja, át válthatott volna egy nagyon hatékony (és nagyon keményen betört) fegyelmezett és termelékeny munkastílusra, de a szocialista gazdaság erre képtelen volt. Az értelmetlenséget felismerve lett az egész elszabotálva. 

Szingapúr sikerrel törte be a lakosságát, és valószínűleg azért mert működött is modell. Itt 40 éve olyan töretlen fejlődés van, amit soha nem láttak a térségben. Kérdezem a magamkorabelieket milyen világ volt itt a gyerekkorukban. Mondják egy felhőkarcoló nem volt, légkondi ismeretlen volt, kampongban (malák típusú falu) laktak vagy az első állami bérlakások egyikében és aztán fokozatosan belobban minden.  Ami miatt ma is kint van a "nem akarsz a csapba köpni" tábla az az, hogy ők meg vannak győződve róla, hogy ez volt a recept. Malajziában át lehet menni a piroson, itt könnyen 5000 dollárod bánja. Malajzia 1965-ben azon viccelődött, hogy talán 3 hónapig fog kitartani a független Szingapúr. Ma napi 300.000-ren állnak sorba a határon, hogy bejöhessenek dolgozni, kórházba hozzák a gyerekeiket és lássanak egy tiszta utcát.