...és még annyit, hogy...

Kilenc hallgatónk diplomázott idén a Tallinni Egyetem Social Entrepreneurship MA képzésében. A képzés, az ún. project-based learning (project alapú tanulás) módszerét alkalmazva zajlik, ami azt jelenti, hogy a belépő hallgatók a képzés első napjától kezdve egy meglévő vállalkozási ötleten dolgoznak. Mindent, amiről tanulnak a képzésben azonnal meg is kell valósítaniuk a gyakorlatban így egy állandó kapcsolat van a megszerzett tudás és annak alkalmazása között. Amikor diplomáznak, lehetőségük van arra, hogy ne csak egy papírt szerezzenek, hanem egy működő vállalkozással repüljenek ki (spin off) a képzésből. A mesterképzés megalapítása a nevemhez kötődik, elég öreg vagyok már ahhoz, hogy szerénytelenség nélkül ki merjem jelententeni, ezt a programot én hoztam létre. 2013-ban hagytam el Magyarországot és az első évben vendégoktatóként dolgoztam a Tallinni Egyetemen, de a program lejárta után nem mentem haza, hanem megpályáztam és megnyertem egy időközben megüresedett oktatói állást. Szoci

Van egy jellegzetessége Szingapúrnak, amit öt perc alatt le lehet venni, akár ha csak látogatóba érkezik az ember. Ez pedig a szigor. Ugye mindenhol tiltó táblák vannak, mindenért büntetés jár és a hétköznapokban is átjárja a hangulatot egyfajta fegyelmező erkölcsösség.  Most ennek egy másik szegmenséről szeretnék írni, ami érzékenyebb téma, a kormány, az állam szigoráról, amikor egyes emberekkel vagy mondjuk így, bizonyos viselkedésformákkal szemben zéro toleranciát alkalmaz.  Egy példa a közelmúltból: A történeteit kiszínező aktivista, akit 19 év után kiraktak az országból Szingapúrban dolgozó vendégmunkás (nem emlékszem a nemzetiségére), aki 19 éve dolgozik építkezéseken, de egyúttal költő és aktivista is. Aktivista abban az értelemben, hogy blogbejegyzéseivel, videóival a vendégmunkások jogaiért áll ki. Aktivizmusa mellett számos művészeti performanszot és olvasókört is szervezett a közösségben, elsősorban vendégmunkásoknak.  Az itt dolgozó külföldieknek időközönként meg kell hossz

Megrendelésre készítettem ezt a festményt . Egy Szingapúrban élő kínai házaspár rendelte meg, egy régi fényképet küldtek, hogy csináljak belőle valamit.  Stardust - oil on canvas 40x60cm Az eredeti kép ez volt: Már a fényképnek is van egy álomszerű karaktere, és mivel számtalanszor jártam már Sentosa szigetén, ahol ez a kép készült tudtam, hogy milyen trópusi hőségben készült ez kép.  Szerettem volna ezt a fülledt, forró hangulatot átadni és úgy megragadni a karaktert, hogy ez az álom és valóság közti lebegés jellege megmaradjon. Kicsit megfiatalítottam a megrendelő kedvéért, de a legnagyobb hangsúlyt a színekre és azok találkozására tettem.  Amikor átadtam a képet a nő olyan boldog volt, belemarkolt a karomba. Nagyon tetszett neki és én meg boldog voltam, hogy sikerült jól eltalálnom, amit szeretett volna. Egy hónapig együtt lélegeztem ezzel a képpel és azon kevés képeim közé tartozik, amit egycsapásra, könnyen megcsináltam jelentős javítások, belenyúlások nélkül. 

"Együtt kellene mondanunk, hogy ácsi, nem fogunk 500 ezres fizetést adni" - ezzel a címmel jelent meg egy viszonylag hosszú interjú a magyar Forbes hasábjain egy budapesti séffel.  Az interjú témája, címe, és az azt publikáló magazin profilja azt feltételezi, hogy itt egyfajta iparági rálátásra teszünk majd szert, mögé nézhetünk az éttermek hétköznapjainak, beleláthatunk az étteremvezetés nehézségeibe ezekben a zűrzavaros, bizonytalan időkben.  A megkérdezett séf (most direkt nem nevezem néven, mert nem a neve érdekes, a jelenség a fontos) válaszaiban ráadásul szociálisan érzékenynek titulálja magát, egy vegán éttermet vezet, külön kiemeli, hogy ha kizárólag a profitszerzésben lennének érdekeltek akkor kevesebb embert alkalmaznának.  Ha nem lenne a cím az ember már azt gondolná, hogy ez egy woke, környezettudatos, hipster vonal. Torontótól, Amszterdamig tömegével találunk ilyen helyeket, ez egy létező üzleti modell, egy láthatóan évek óta jól jövedelmező "niche", a

Nagyon érdekes számomra az Szingapúrban, hogy mennyire elválik egymástól a származás és az identitás. A magam bőrén is érzem, pedig még csak jövőre lesz 10 éve, hogy elhagytam Magyarországot, hogy apránként, elemenként alakul ez, mert a találkozások nyomott hagynak az emberen.  Engem pedig pont ezek a találkozások érdekelnek. Ráadásul az építő, megtermékenyítő, inspiráló találkozások. Nemrég voltam az Asian Civilisation Museumban és ott találtam ezt a kihajtható oltárt, ami szerintem tökéletesen szimbolizálja azt, amit ebben a posztban mondani akarok. Fantasztikus ahogy keveredeknek ebben az oltárban a hagyományos kínai motívumok a keresztény szimbólumokkal. Ez történik az emberekkel is, amikor útra kelnek, vagy éppen hozzájuk érkeznek nagyobb számban mások. Úgy hagyunk nyomott egymáson, ahogy ezena kihajtható oltáron hagyott egyszerre nyomott az európai és ázsiai világ. Ez az egymásra hatás ráadásul az én véleményem szerint nem a kisebbség, a marginális határszéli jelenség, ahol egymá

Lassan másfél éve lesz, hogy Szingapúrban élek és a fejlett világ sajátos módon mutatja meg nekem az árnyoldalait is. Amikor ideköltöztünk még a COVID miatti két hét hotelkarantén alatt gyorsan vettünk pre-paid kártyás telefonokat, hogy a legszükségesebb dolgokat el tudjuk intézni anélkül, hogy nemzetközi hívásokat kelljen bonyolítani. Nem lehetett elhagyni a hotelt, még a szobát sem, ezért barátok vették meg a telefont és recepción lerakták, a személyzet meg felhozta.  Ezzel a telefonnal én elvoltam pár hónapig aztán, de valamikor tavaly nyáron úgy döntöttem veszek egy új telefont és akkor azzal már előfizetést is. A piacvezető telefontársaságnál fizettem elő (SingTel) mégis megtörtént az a baleset, hogy olyan számot osztottak ki nekem, amit korábban már más használt.  A beérkező hívásokból és SMS-ekből hamar kiderült, hogy egy 60-as éveiben járó kínai (Kínai állampolgárságú Szingapúrban élő kínai) faszi száma volt ez. A korát onnan tudom, hogy a COVID alatt korosztályonként hívták be

Nagy érdeklődéssel szoktam nézni a Partizán Youtube csatorna Olvasókör sorozatát. Két általam nem ismert fiatalember Sipos Balázs és Lengyel Imre Zsolt beszélgetnek Gulyás Marci jelenlétében (ok, néha ő is hozzászól). Hogy nem ismerem ezeket az embereket, az jól mutatja a tájékozatlanságomat, de éppen erről szól ez a bejegyzés, hogy kell-e nekem tájékozottnak lennem?  Az az igazság, hogy lenyűgözve nézem a videókat. Nem tudom hány lehet, innen üzenem a Partizánnak, hogy nekem nagyon nehéz volt a Youtube-oldalon specifikusan rákeresni, ezért azt nézem, ami felugrik. Hálistennek a Youtube algoritmusa ma már olyan, hogy megnézek egy videót és aggresszívan dobálja a hasonlókat a témában.  A lenyűgözöttségben azonban van egy szörnyülködés is. Egyszerre nagyon izgalmasak és érdekesek a beszélgetések, amikor értem, és frusztrálóan idegesítőek, amikor elveszítem a fonalat. És ez elég hamar bekövetkezik.  A koncepció valami olyasmi, hogy előre kiválasztanak pár írást, olyan írásokat, amik az ir

Van a lépcsőházunk aljában, közvetlenül a lift mellett egy hosszú képernyő, amin folyamatosan hirdetések illetve hírdetmények mennek. A mi házunk "csak" 14 emeletes, egy kifejezetten öregnek számító HDB lakótömb Szingapúrban, de még így is kicsit mindig várni kell a liftre és ilyenkor az ember olvasgat. Én bárhova megyek, mindig kíváncsi vagyok hogyan beszél hozzám a város. Főleg a kiírások, reklámok, hírdetmények érdekelnek, de ide tartoznak a graffitik, a köztéri szobrok, domborművek, az ahogyan a tereket alakítják. Amikor ki van téve egy pad az már egy üzenet. Egy meghívás. Talán a Kopaszi gáton volt az annak idején, hogy voltak ilyen padok és mellette a füves részre ki voltak téve táblák, hogy fűre lépni szabad.  De számomra még a reklámok is beszédesek. Már amikor még csak látogatóba jártunk Szingapúrba feltűnt nekem, hogy a hírdetések nagyon mások.  Nyilván nincs semmi meglepő azon, hogy egy gazdag országban, ahol az embereknek van pénze, a legkülönfélébb befektetési aj