...és még annyit, hogy...

Úgy látszik állandó rovatot képznek kórházi történeteim Szingapúrból, de ezalkalommal nem mint paciens jártam meg az intézményt. Illetve dehogynem, csak éppen nem gyógyítandó beteg, hanem visszajelzést adó beteg minőségben.  Mivel három hónapon belül páciensként és hozzátartozóként is interakcióba kerültem a helyi Alexandra nevű kórházzal, ezért bekerültem egy statisztikai mintába, és felkértek arra, hogy szombat reggel vegyek részt egy fókusz csoport beszélgetésen. Magam számtalan fókusz csoport beszélgetsét szerveztem már, és tudom milyen nehéz összehalászni az interjúalanyokat. Azonnal igent mondtam, meg hát mondanivalóm is volt, hiszen a lányommal gyakorlatilag törzsvendégnek számítunk.  Egy ügynökség bonyolította a szervezést, akik ezzel foglalkoznak és láthatóan nem bízták a véletlenre. Felhívtak először, kb. egy héttel előtte, utána pár naponta rám írtak Whatsapp-on (itt mindenki a Whatsapp-ot használja, a kormány, meg a hivatalok is azon keresztül kommunikálnak) és péntek este

Számomra a legnagyobb különbség az ázsiai és európai életem között (a klímát leszámítva) a nagy állami ellátórendszerek logikája és működése közötti különbség. Itt most elsősorban a nyugdíj- és egészségbiztosítási rendszerre gondolok.  Szakmailag eddig is tudtam, hogy a kötelező teljes lefedettséget nyújtó egészségbiztosítás szinte csak Európában létezik..  Most megint megengedem magamnak, hogy ne a társadalompolitikai ideológiák hanem a felhasználói élmény mentén közelítsek a témához. Mert engem is így ért, és habár a szakmám folytán elméletileg tisztában voltam az eltérő jóléti rendszerek különbözőségeivel, megélni azt a hétköznapokban teljesen más élmény.  Európa legtöbb országában, amikor az embernek van egy állandó bejelentett munkahelye, akkor azonnal van TB-je is, tehát egészségbiztosítása és nyugdíjmegtakarítása. Ha akarja, ha nem. (most a bejegyzés erejáig engedjük meg ezeket az elnagyolt leírásokat. A valóságban ez nem ilyen vegytiszta.) És azt se keverjük most ide, hogy a ma

Majd két év szingapúri lét után alkalmam nyílt testközelből megismerni a messzeföldről híres szingapúri kórházakat. Két hónapja szűnni nem akaró mellkasi fájdalmaim voltak, elmentem mindenféle vizsgálatra és a futószalagos terheléses teszt eredményei nem lettek jók. Elő voltam jegyezve CT-re de kaptam egy papírt is arról, hogy milyen tünetek esetén kell azonnal kórházba mennem: - Erős mellkasi fájdalom (pipa) - Átterjed a karra, hátra, állra (pipa) - Légzési nehézségek, fáradékonyság (a metrómegállótól alig tudtam hazamenni) - Faint (mi az magyarul?, hogy összeesik az ember. Nem estem össze de alig bírt a lábam vinni). Szóval amikor ezek mind megjelentek akkor bekerültem a sürgősségire. A mentőautó kb. öt perc alatt kint volt. Már menet közben felhívtak, hogy mondjam el pontosan mi van, és hogy feküdjek le ne csináljak semmit, azonnal itt lesznek. Nem voltam kiütve, összeesve, mondtam a mentősöknek, hogy tudok járni, de nem engedték meg, hogy a saját lábamon menjek le. Beültettek egy k