...és még annyit, hogy...

Számtalan Facebookos bejegyzésében olvastam, hogy a szavazóköröket megjárt értelmiségiek többek között olyan tapasztalatokkal érkeztek vissza, miszerint a baloldal (és leginkább annak értelmiségi része) képtelen megérteni a magyar néplelket, kifejezetten ódzkodik attól. Ehhez képest Orbán sikere pedig éppen abban mérhető a vidéki lakosság körében, hogy ő pontosan érti, elfogadja és ehhez alakítja a politikáját.  Bödőcs Tibor ugyanezt a jelenséget a kangörcsös TSZ elnök névvel illette, Orbán folyamatosan előadott produkcióira utalva a pufidzsekis disznóvágástól a nótázásig és disznókörömből való pálinkázásig. A magyar néplélek az én véleményem szerint azonban egy fenntarthatatlan világot tükröz.  Mindjárt azonnal korrigálom is magam, mert abban az értelemben egyáltalán nem fenntarthatatlan, hogy elketyeg ez akár évszázadokig is, ahogy eddig is működött. Nem kérdés, hogy ez egy ezer éves ország.  Nagyon régen, majdnem 10 éve ennek a blognak egy ősi változatában írtam arról, hogy a "

Egy korábbi bejegyzésben ígéretet tettem arra, hogy leírom, miért gondolom azt, hogy Magyarország öles léptekkel halad egy olyan világ felé, amit Örményországban felnagyítva, a maga brutalitásában látok. Az ország gyakorlatilag 20 éve, a Szovjetúnióból való kiválás óta, vergődik egy olyan társadalmi és ennek mentén gazdasági mocsárban, amibe mi éppen bemászni/visszamászni készülünk. Előrebocsátom, hogy nagyon szeretem az örmény kultúrát, az egész országot. Nagyszerű embereket ismertem meg ott, és vannak területek, ahol a mi viszonyainkhoz képest jóval progresszívabban képesek gondolkodni. Ilyen például a fogyatékos emberek helyzete. Amiről itt írni szeretnék az az a számomra meglehetősen ismerős regresszív állapot, amit gyerekkorom Magyarországáról, a 80-as évek elejéről ismerek. Abból a korból, amikor még nem látszott, hogy ez a rendszer hamarosan össze fog dőlni, de már nyoma sem volt valamiféle harcos ellenállásnak, a rendszer konszolidálódott, a lakosság pedig megadta magát. A