...és még annyit, hogy...

13 évvel ezelőtt (2010-ben) írtam egy blogbejegyzést a szingapúri miniszterelnök és Orbán Viktor egy-egy beszédét összehasonlítva. Az összehasonlítás alapját az adta, hogy a magyar jobboldal előszeretettel hivatkozik Szingapúrra mint követendő példára és annyiban van is alapja ennek, hogy mindkét országban a demokrácia egy light verziója valósult meg. A miénk lejtmenetben, a Szingapúriak évtizedek óta szinten tartanak egy hybrid rendszert, ami összességében szerintem (már csak az idő okozta konszolidáció következtében is) demokratikusabbnak tekinthető, mint a magyar rendszer.  Az is beszédes, hogy mindkét helyen 13 év elteltével is ugyanaz a vezető, bár hosszú regnálásokat láttunk az utóbbi időben Németországban vagy Hollandiában is.  Ma már engem nem érdekel Orbán Viktor beszéde, nem látom semmi értelmét annak, hogy elemezgessem, vagy egyáltalán meghallgassam azt. Szimbolikus nagyotmondás keverve rugalmasan kezelt tényekkel és kínosan kerülve bármit, ami eredetileg a munkaköre lenne,

Szingapúr tegnap ünnepelte az ország alapításának 57-ik évfordulóját. Nekem sajátos viszonyom van a nemzeti ünnepekhez, ami, ahogy öregszem változik. :) Gyerek fejjel, még kisdobosként, úttörőként el voltam bűvölve a szépruhás ünnepektől, a felvonulásoktól. Olyan volt mint egy fesztivál, ahol mindig jókat ettünk, ittunk és magával ragadott a felhajtás. Tizenéves koromtól azonban ez teljesen átfordult. Akkoriban az ember persze minden ellen lázad, de ennek éppenséggel alapja is volt. Akkor már zavart, hogy a nemzeti ünnepek kötelezőek. Soha egyetlen ünnep sem szerveződött spontán módon, vagy alulról jövően. Mindig felülről előírt, kötelező rendezvények ezek és tizenéves fejjel ez akkor hamvában holt. Csak a gúnyos ellenállás marad. A rendszerváltást követően (én éppen 18 éves voltam 1990-ben) ez még megfejelődött egy korai cinikus kiégéssel. Az hogy hirtelen mindennek éppen az ellenkezőjét ünnepeltük és úgy változott a múlt mintha az lenne a jövő (az is lett), az számomra megemészthetet

Pár nap van hátra még a szólásszabadságból, talán annyi se, mert egyszer majd akár visszamenőleges hatállyal is alkalmazni lehet az új médiatörvényt. Régóta tervezem ezt a bejegyzést, kicsit macerás, sok munka van vele, nem is pont úgy sikerült, ahogy terveztem, de nincs időm most igényesebbre megcsinálni. Mégis fontosnak tartom, hogy kiadjam magamból, ami bennem van.   A jelenlegi politikai kurzus számomra legnehezebben viselhető eleme a szimbolikus, semmitmondó beszéd. Ellenzékben sem volt más a FIDESZ, az 1994-es köpönyegátfordítása óta Orbán Viktor beszéde szinte egy csapásra lelassult, a korábban inkább hadaró, tüzes hangvételből patikamérlegen szavanként kimért, az én nyakatekert szóhasználatomban „elpíározott” modoros beszéd lett.   Lehetne ez egyéni kvalitás is, és amíg retorikai eszközről van szó, addig akár a fejlődést is láthatnám benne, hiszen 20 év alatt mindenki sokat változik, egy közbeszédekből élő ember miért ne mehetne el beszédtanárhoz, vagy akár miért ne vehetne r