...és még annyit, hogy...

Van Szingapúrnak egy sajátossága, miszerint ha elhatároznak valamit, akkor azt általában voluntarista jelleggel, hatalmas befektetésekkel azonnal meg is csinálnak. Ehhez nyilván kell az, hogy van pénz bőven, de azt is meg kell jegyezni, hogy azt a pénzt ritkán költik felesleges presztizsberuházásokra, a befektetésektől vagy anyagi hasznot vagy mérhető társadalmi hatást várnak.  A másik sajátossága az itteni szakpolitikáknak, hogy a meglehetősen központosított politikai rendszer miatt képesek azonnal egyszerre mozdulni minden területen és jól értenek ahhoz is, hogy az üzleti szférát is magukkal rántsák az innovációban. Eleve jellemző, hogy a korábban a tengeri kereskedelmet kiszolgáló kikötői, vagy az ahhoz szorosan kapcsolódó olajfinomító ipari létesítmények helyett (mondjuk inkább mellett) ma már a pénzügyi szektor és azt követően pedig a csúcstechnológiás cégek kutatás-fejlesztési kapacitásai telepednek meg az országban.  Ez utóbbi most nagyon erős, van néhány terület, például a biom

Megnéztem A Besúgó című sorozatot és nekem nagyon tetszett. Mostanában még a kedvenc sorozataimat sincs időm, kedvem türelmem végignézni. Ha nagynehezen elkezdem néha 5 perc után leállítom így hosszú hónapokba telik egy évad végignézése. Ehhez képest nagy szó, hogy a Besúgó 8 epizódját kettesével nézve pár nap alatt kivégeztem és nagyon sajnáltam, hogy csak ennyi. Nincs kedvem úgy írni, hogy virágnyelven kerüljem a spoilerezést, ezért innentől csak akkor olvasd tovább ha már láttad a sorozatot, vagy nem zavar ha hamarabb megtudsz dolgokat a cselekményről, mintsem látnád azt. Szóval előre szeretném leszögezni, hogy, mint film tetszett. És amikor azt mondom film, akkor azt mondom virtuális fikció, amit színészek játszanak, a média, a képernyő terméke, azé a képernyőé, amin ha a prérifarkasra ráesik a szikla és az még onnan feláll. Ez nagyon fontos. Számomra egy film a popkultúra része, még ha dokumentarista jelleggel esetleg komolyan is veszem, még a legprofibb dokumentumfilm is eg

Ma lettem 50 éves. Ha van mérfőldkő az életben akkor ez az.  Pont ötven éve volt tehát 1972. Hihetetlen. Az idő rövidebb mint gyerekként gondoltam. Amikor történelemből tanultunk mondjuk a 80-as években a 30-as évekről, akkor az olyan távolinak tűnt, hogy nincs is ember, aki emlékszik rá. Egy egészen más rendszer volt, egy egészen más világ. Most, hogy már nekem is van 50 éves távlat a fejemben ez az idő egyáltalán nem tűnik olyan nagynak. Pedig én is elmondhatom, hogy egészen más rendszer volt. 3-4 éves koromtól vannak emlékeim. Mohácson éltünk, oda jártam óvodába. Emlékszem a szivárványra a Duna felett, a busójárásra, a zökkenős kompra, az étteremre a szigeten, a keskeny strandra, a halászcsárdára, a lakásunkra, az óvodára. Pár éve ott nyaraltunk. Bejutottam a volt óvoda épületébe, ami most üres. Paranormális élmény volt. Minden zugára emlékeztem csak sokkal kisebb lett. Ott törtem el a lábam. Lábfejem pontosabban. Volt két pajta az óvoda udvarán, mindkettőnek magas küszöbe. Ki be