...és még annyit, hogy...

Dél-Koreában súlyos krízisben van az egészségügyi ellátás. Most éppen az orvosok tüntetnek a magasabb bérekért a kormánnyal elég súlyos konfliktusba kerülve. Szingapúrban egyelőre nincs ilyen feszültség, azonban a hiány itt is nagyon komoly gondokat okoz, ahogy az egész világon tulajdonképpen.  Zajlik egy globális verseny a képzett egészségügyi személyzetért és azokban az országokban, ahol a kormány igyekszik lépést tartani az idősödés ütemével és a meredeken emelkedő egészségügyi költségekkel komoly lépéseket tesznek a helyzet megoldásáért .  Szingapúrban tegnap jelentették be, hogy a jövőben 29.000 regisztrált ápoló 4-6 éves ciklusokban összesen $100000 (olyan 26,6 millió forint) fizetéskiegészítést fog kapni egy ún. retention scheme keretében. Ez valami olyamit jelent, hogy megtartási szisztéma, de ez magyarul bénán hangzik. Arról van szó, hogy ezzel a jövedelem kiegészítéssel akarják megtartani a már meglévő egészségügyi személyzetet és újakat verbuválni belföldről és globálisan. 

 Egy évet adtam magamnak, és most még csak a félúton vagyok túl. Ezért ez csak amolyan beszúrt megjegyzés. Miután tavaly év végén kórházba kerültem szívproblémákkal, gyökeresen megváltozott az életem. Nem tudom ma már, hogy az egészségi állapotom miatti ijedtség (rendesen halálfélelmem volt), vagy anyagi megfontolások miatt (Szingapúrban nagyon sokba tud kerülni egy súlyos betegség), de januárban úgy vágtam neki az új évnek, hogy valamit itt nagyon másképpen kell csinálni.  Életemben először gyógyszereket szedek. Nekem csak a nagyapámról meg időközönként más családtagjaimtól és azokból az időkből, amikor pszichiátrián dolgoztam vannak olyan emlékeim, hogy emberek napi menetben, szépen kiadagolva szedik a gyógyszereiket. Dobozból, zacskóból, ami kézrejön.  Én zacskóból, itt a kórház gyógyszertárában szépen névre szóló kis tasakokban gyógyszerfajtánként kiadagolják. Egy havi adagot szoktam előre megvenni, megrendelem az interneten és szépen bebattyogok érte. Négy megálló busszal. Vérnyom

Úgy látszik állandó rovatot képznek kórházi történeteim Szingapúrból, de ezalkalommal nem mint paciens jártam meg az intézményt. Illetve dehogynem, csak éppen nem gyógyítandó beteg, hanem visszajelzést adó beteg minőségben.  Mivel három hónapon belül páciensként és hozzátartozóként is interakcióba kerültem a helyi Alexandra nevű kórházzal, ezért bekerültem egy statisztikai mintába, és felkértek arra, hogy szombat reggel vegyek részt egy fókusz csoport beszélgetésen. Magam számtalan fókusz csoport beszélgetsét szerveztem már, és tudom milyen nehéz összehalászni az interjúalanyokat. Azonnal igent mondtam, meg hát mondanivalóm is volt, hiszen a lányommal gyakorlatilag törzsvendégnek számítunk.  Egy ügynökség bonyolította a szervezést, akik ezzel foglalkoznak és láthatóan nem bízták a véletlenre. Felhívtak először, kb. egy héttel előtte, utána pár naponta rám írtak Whatsapp-on (itt mindenki a Whatsapp-ot használja, a kormány, meg a hivatalok is azon keresztül kommunikálnak) és péntek este

Nem áll szándékomban ezt a blogot az én egészségi állapotomról szóló fórummá változtatni, de úgy látszik ez a téma most itt kering körülöttem.  Ahogy azt az előző bejegyzésben írtam, járok egy speciális konditermi edzésprogramra, hogy visszavegyen a privát biztosító a biztosításba a szívproblémáim ellenére. Most lesz két hónapja, hogy csinálom az edzéseket és hétfőn egy nagyon fura dolog történt.  Alig kezdtem el az egyik gyakorlatot, ami a hátamat hivatott erősíteni, az edző megállít, ijedten kérdezve "mi van a hátadon?".  Mivel én nem éreztem semmit, nem is értettem a kérdést. Elsőre azt gondoltam valami matrica otthonról, a lányom valami elszórt cucca ráragadt a pólómra. Esetleg valam egzotikus állat, pók vagy ki tudja mi jelent meg rajta. Mondom is neki, a súlyzókkal a kezemben 45 fokos szögben hasonfekve a padon, "semmi, ha van rajta valami szedd már le kérlek." Odajön az ujjával érzem, hogy gyengéden megnyomja a hátam, a bal lapockám környékén. "Egy hata

Számomra a legnagyobb különbség az ázsiai és európai életem között (a klímát leszámítva) a nagy állami ellátórendszerek logikája és működése közötti különbség. Itt most elsősorban a nyugdíj- és egészségbiztosítási rendszerre gondolok.  Szakmailag eddig is tudtam, hogy a kötelező teljes lefedettséget nyújtó egészségbiztosítás szinte csak Európában létezik..  Most megint megengedem magamnak, hogy ne a társadalompolitikai ideológiák hanem a felhasználói élmény mentén közelítsek a témához. Mert engem is így ért, és habár a szakmám folytán elméletileg tisztában voltam az eltérő jóléti rendszerek különbözőségeivel, megélni azt a hétköznapokban teljesen más élmény.  Európa legtöbb országában, amikor az embernek van egy állandó bejelentett munkahelye, akkor azonnal van TB-je is, tehát egészségbiztosítása és nyugdíjmegtakarítása. Ha akarja, ha nem. (most a bejegyzés erejáig engedjük meg ezeket az elnagyolt leírásokat. A valóságban ez nem ilyen vegytiszta.) És azt se keverjük most ide, hogy a ma

Majd két év szingapúri lét után alkalmam nyílt testközelből megismerni a messzeföldről híres szingapúri kórházakat. Két hónapja szűnni nem akaró mellkasi fájdalmaim voltak, elmentem mindenféle vizsgálatra és a futószalagos terheléses teszt eredményei nem lettek jók. Elő voltam jegyezve CT-re de kaptam egy papírt is arról, hogy milyen tünetek esetén kell azonnal kórházba mennem: - Erős mellkasi fájdalom (pipa) - Átterjed a karra, hátra, állra (pipa) - Légzési nehézségek, fáradékonyság (a metrómegállótól alig tudtam hazamenni) - Faint (mi az magyarul?, hogy összeesik az ember. Nem estem össze de alig bírt a lábam vinni). Szóval amikor ezek mind megjelentek akkor bekerültem a sürgősségire. A mentőautó kb. öt perc alatt kint volt. Már menet közben felhívtak, hogy mondjam el pontosan mi van, és hogy feküdjek le ne csináljak semmit, azonnal itt lesznek. Nem voltam kiütve, összeesve, mondtam a mentősöknek, hogy tudok járni, de nem engedték meg, hogy a saját lábamon menjek le. Beültettek egy k