...és még annyit, hogy...

Ijesztően jó ez a film. Olyan mint egy ablak. Egy apró rés, amin kinézel és nézed mi zajlik a külvilágban. Ilyen módon nincs ennek a filmnek se története, se nagy drámája, mintha nem is lenne megvágva, azt látjuk, ami elmegy az ablakunk előtt. (egyébként ettől szinte értelmezhetetlen mint film, de ez engem nem zavart) Nekem pont azért tetszik. Nem akart sem megríkatni, se fellelkesíteni, se nagy erkölcsi leckét nem adott, de a vízes lepedőt se húzta le senkiről. Egyszerűen a maga pőre valójában megmutatta milyen volt a mai Ukrajna területére küldött magyar katonák élete a megszállás alatt.  Merthogy megszállók voltunk a második világháborúban, egészen addig amíg végül minket szálltak meg. A háborús filmek többsége valahogy pozícionálni próbálja a történteket és benne a szereplőket. A történelmet a győztesek írják, ezért a győztesek által készített filmekben mindig ott van az erkölcsi fölény, a diadal, a győzelem, aminek szűrőjén keresztül látjuk aztán akár a szenvedést, akár az emberi

Megnéztem tegnap Reisz Gábor 2018-as Rossz Versek filmjét. Számomra a kortárs magyar filmek szinte az egyetlen olyan ablakot jelentik Magyarországra, amik túlmennek a szalagcímekből átjövő híreken. Ezért szinte vadászok az olyan új filmekre, amik napjaink Magyarországáról szólnak.  Ez a film is ilyen, és igen jó választasnák bizonyult. Mármint részemről, hogy megnéztem.  Nem tudom honnan, de a főszereplő-rendező nagyon ismerős számomra. Én őt valahonnak ismerem, de nem tudok rájönni, hogy honnan. Az is lehet, hogy csak hasonlít valakire. A karaktere mindenesetre nagyon megvan nekem, egy az egyben. És az is, hogy nem volt szimpatikus ez a karakter.  Én nem tudok mit kezdeni az ilyen tesze-tosza emberekkel, akik egy kurva mondatot nem tudnak befejezni és soha nem válaszolnak egyenesen egy kérdésre. Nem tudom, hogy ez egy elveszett generáció tünete-e, vagy természetes velejárója annak a kiüresedett hiábavalóságnak, ami ma Magyarországot jellemezheti. Éppen ezért nézem meg az ilyen filmeke

Számomra egy sci-fivel kapcsolatban a legfontosabb elvárás a "világteremtés". Nem kell, hogy tele legyen akcióval. Még az sem szükséges, hogy csavaros története legyen. Vigyen el egy világba, ami legyen más, mint a mi világunk, meglepő, zavaró, megdöbbentő, ijesztő vagy éppen mágnesként vonzó.  A legjobb az lenne, ha nem is lenne semmilyen cselekménye. Hanem csak élnének abban a világban az emberek és én barangolnék benne. Nem kellenek a nagy szavak, a jó és a gonosz köré feltekert egydimenziós karakterek. Narrátor se kell. Egy jó sci-fit nem kell, nem szabad elmagyarázni. Úgy van jól, ha nem értem.  Nem értem a technológiát. Nem értem az intézményeket. Nem értem a törvényeket, a szokásokat, az emberek közötti viszonyokat. Nem tudom ki kicsoda. Ezeket mind nekem kell felfedeznem menet közben és tulajdonképpen ez egy sci-fi igazi cselekménye. Az én utam, amit bejárok ennek az új világnak a megismerésében. Egy parizervásárlás köré lehet sci-fit csinálni úgy, hogy az hallatlanul

Nem hibáztatom a Telex újságíróját , hogy fogalma nincs arról mit nézett meg a Netflixen, amikor megírta a kritikáját. Elsősorban azért nem, mert tiszteletben tartom, hogy mindenki egészen más szemmel, lélekkel, gondolatvilággal, elvárásokkal és hangulatban ül le egy filmhez. Valószínűleg ráadásul magyarul nézte meg, (ezt onnan veszem, hogy a magyar címet használja a cikkében hivatkozásként) és véleménye szerint Edgar Allan Poe-val telepakolva lett a film, ami az újságíró interpretációjában egy "csigalassúsággal mozgó, mindenféle vizuális fantázia nélküli, monokróm nem különösebben lebilincselő nyomozás története." Az én véleményem ehhez képest az a filmről, hogy az minden tizedmásodpercében Edgar Allan Poe-ról és munkásságáról szól, és nem vele, hanem Christian Bale-lel és az általa alakított karakterrel lett telepakolva pusztán azért, hogy a Poe-ra oly jellemző nézőpontváltásokhoz aszisztáljon és rajta keresztűl (is) lássuk a valódi főszereplőt, aki inkább költő, mint író e