...és még annyit, hogy...

Az előző bejegyzést azzal a gondolattal zártam, hogy habár manapság igyekszünk mindent a jog és az igazságosság dimenziójában értelmezni, az eseményeket ebben a mederben tartani vagy ide terelni, de valójában nem a jog és a törvények adják a történések fő kereteit, hanem ezer éves drámák, mítoszok, történetek.  Sokan beszélnek erről, sokfelől közelítve, én a magam útján járom körbe ezt a szerintem nagyon érdekes témát.  Egy pszichoterápiás csoporton találkoztam először ezzel a gondolattal. Ahhoz, hogy valaki segítő szakember legyen, főleg a pszichiátria területén, meghatározott számú órát kell eltöltenie önismereti csoportokban. Ezek egyszerre adnak lehetőséget arra, hogy az ember saját magával (főleg a korlátaival) tisztában legyen, másrészt betekintést enged a csoportok dinamikájába, azok pszichológiai működésébe.  Most nem akarom ezt a részét túlságosan részletezni, de ezen a területen tengernyi irodalma van annak, hogy a csoportok tulajdonképpen "kitermelnek" mintákat, v

Sajátos, intellektuálisan számomra nagyon érdekes vita van Szingapúrban az ország történelméről, gyökereiről. Ez a vita nem sokban különbözik az Európában is ismert - mi voltunk itt előbb - játéktól, de ad egy számomra eddig ismeretlen csavart a történetnek Szingapúr kiemelkedő sikere és az abból történelmileg visszavezetett magyarázatok.  Sir Stamford Raffles megérkezik Szingapúrba Én ahogy vagyok szokva, hogy a történelmet nemzeti keretek között szemléljük. Ezt itt, talán Kína közelsége miatt, dinasztikus megközelítésként említik, amikor a történelmi vizsgálódás kerete egy adott dinasztia története, tekintet nélkül arra, hogy azok éppen mekkora területen uralkodtak. Tulajdonképpen ilyen a magyar történelem is, aminek rögzített pontja a magyar nép, és akármekkora is vagy akárhol van "Magyarország" az lesz a történelmi vizsgálódás tárgya. Ehhez képest itt (mármint Dél-Kelet Ázsiában) sokkal gyakrabban előkerül egy teleologikus szemlélet, ami egy progressziót, egy utat mutat

Angolul "Network of interactions" az a kifejezés, amit már nagyon régóta kerestem. Nemrég a fenomenológiai gondolkodásról írtam , arról, ahogy folyamatosan elveszítem a kulturális, történelmi és sokszor társas vonatkoztatási pontjaimat itt Ázsiában és ezért nagyon fontos lett számomra az alapjelenségek szintjéhez való visszatérés. Nem működnek az elméletek, nem állnak meg az -izmusokba fojtott kategóriák, és megkérdőjeleződik sokminden, ami az én fejemben (az európai iskolázottságom lévén) egyértelműnek tűnt.  Nekem már a magyar történelemoktatás, vagy az annál is erősebb történelmi toposzaink mentén is egyre több gondom volt azzal, hogy: - A széljárásnak megfelelően változik a történelem pedig az állítólag egyszer már megtörtént. Ezt azt hiszem világosan kifejtettem az " Idén mi lesz majd 1956-ban? " posztomban. - A történelmi események mintha mindig egy népmesei vonalat vennének fel, a történetmesélés elvárt logikája mentén haladva. Ezt a témát még csak érintőlege

Több mint két év szingapúri lét után még időnként megkérdi a feleségem, hogy vajon még mindig nyaralásnak élem meg az itteni életünket. És a válaszom az, hogy igen.  De nem abban az értelemben, hogy szabadságon vagyok és üdülök itt, mert én is habár felborult napirenddel de a dolgozó emberek elfoglalt hétköznapjait élem itt. De ha felnézek a laptopból, kimegyek a lakásunk előtti folyosóra és lenézek a ház elé, akkor megdöbbenek még mindig, hogy hol is vagyok.  Hatalmas pálmafák karcolják az emeletünket, Novemberben is tűz a nap és valószínűleg én sosem fogom ételként elfogadni azt, amit étel gyanánt esznek. Lemegyek az utcára és minden ember nagyon más. Néha látom magam vissztükröződni egy-egy kirakatban és látom mennyire kirívok innen.  Gyüttment vagyok. Idegen. Bevándorló. Migráns.  Szívom közben magamba ezt a közeget, próbálom minden nap megérteni, és minden nap egy új kezdés, mert minden nap megyünk vissza az első kockára, hogy egy idegen ébred egy idegen országban. Észtországban i

 Kb. két hónapja készülök egy bejegyzéssorozattal az 1968-as csehszlovákiai katonai beavatkozás magyar vonatkozásairól. A jelenleg zajló ukrajnai konfliktus inspirált erre, mert úgy éreztem, hogy az orosz viselkedés, a katonai gondolkodás, sok tekintetben változatlan maradt, a magyar szereplés és részvétel a beavatkozásban pedig részben rímel Fehéroroszország helyzetére de sajnos arra az oroszbarát hangulatra is, amit a magyar kormány jelenleg mutat.  Szóval utána akartam menni a részleteknek, hogy miképpen működött ez a katonai beavatkozás 1968-ban és az interneten talált nagyszerű elemzések teljesen beszívtak, számos számomra nem ismert új részlettel gazdagították a történtekkel kapcsolatos ismereteimet. Ezeket fogom most a saját gondolataimmal kiegészítve egy bejegyzés sorozatban közzé tenni.  forrás A tények és a történelmi kontextus A Magyar Néphadsereg 1968-ban mintegy 12.500 katonával egy hónapon keresztül megszállás alatt tartotta Csehszlovákia egy részét az ottani Prágai Tavas

A kifejezés az angol történésztől Arnold J. Toynbee-től származik, aki monumentális életművében számtalan nagy társadalom felemelkedését és bukását feldolgozta. Az egyik figyelemreméltó megállapítása az volt, hogy egyes civilizációk nem féltetlenül azért omlanak össze, mert összeakadnak a külső kapcsolódásokkal. Hanem éppen akkor térnek egy "öngyilkos üzemmódba" amikor az a domináns kis csoport, ami a hatalom birtokosa útját állja a kreatív fejlődésnek, önzően védve a maga (ezek szerint csak vélt) érdekeit.  Hogy egy adott társadalom elkerülje ezt a "bebörtönzött" létet, ami mindig a valamikori nagyságra hivatkozva akar tartósítani berögzött állapotokat, ahhoz vagy ennek az uralkodó kisebbségnek kell tudnia megváltoznia vagy egy új uralkodó elit kell a helyébe lépjen.  Nézzük meg ezt közelebbről az általa szintén feldolgozott ókori Spárta példáján. Spártának gránitszilárdságú, szigorú alkotmánya volt, világos szabályokkal, célokkal, olyan vívmányok köthetők hozzájuk