Kb. két hónapja készülök egy bejegyzéssorozattal az 1968-as csehszlovákiai katonai beavatkozás magyar vonatkozásairól. A jelenleg zajló ukrajnai konfliktus inspirált erre, mert úgy éreztem, hogy az orosz viselkedés, a katonai gondolkodás, sok tekintetben változatlan maradt, a magyar szereplés és részvétel a beavatkozásban pedig részben rímel Fehéroroszország helyzetére de sajnos arra az oroszbarát hangulatra is, amit a magyar kormány jelenleg mutat.
Szóval utána akartam menni a részleteknek, hogy miképpen működött ez a katonai beavatkozás 1968-ban és az interneten talált nagyszerű elemzések teljesen beszívtak, számos számomra nem ismert új részlettel gazdagították a történtekkel kapcsolatos ismereteimet. Ezeket fogom most a saját gondolataimmal kiegészítve egy bejegyzés sorozatban közzé tenni.
A Magyar Néphadsereg 1968-ban mintegy 12.500 katonával egy hónapon keresztül megszállás alatt tartotta Csehszlovákia egy részét az ottani Prágai Tavaszként ismert események hatására történt orosz beavatkozás részeként. Hivatalosan a Varsói Szerződés avatkozott be, ami a NATO ellensúlyozására a keleti blokk által létrehozott katonai szövetség volt.
A beavatkozást katonai szakértők, kizárólag katonai szempontból sikeresnek ítélik meg mind a mai napig, ami a Magyar Néphadseregről meglepően jó bizonyítványt állít ki, de jegyezzük meg, egy olyan éles bevetésről, amelyen egyetlen puskalövés sem dördült el. 4 halálos áldozata volt magyar részről így is a beavatkozásnak, mind a 4-en balesetben vesztették életüket.
Egy tartalékos hadnagy harckocsija felborult és agyonnyomta őt. Egy magyar katona fegyverbaleset következtében hunyt el, egy tartalékos tiszt öngyilkos lett, egy katona pedig szívrohamot kapott.
Csehországban 1948 óta nem állomásoztak szovjet csapatok, ami stratégiai értelemben egy zsákszerű lyukat hozott létre a Varsói Szerződés védelmi (vagy éppen támadó) vonalában. Ezt úgy próbálták kezelni akkoriban, hogy magyar, román, lengyel és NDK-beli csapatokat terveztek a térségbe vonni, tehát a kor hadgyakorlatai során egy Csehszlovákia irányába történő mozgás bevett gyakorlat volt. Az oroszok ezzel sosem voltak elégedettek, ők folyamatosan próbálkoztak azzal, hogy legyen szovjet katonai jelenlét a térségben, az 1968-as beavatkozás lehetősége nagyon jól jött számukra.
A 60-as években a szovjet hadvezetés elképzelései szerint a NATO részéről éppen ebben a térségben volt várható egy meglepetésszerű támadás. Az akkori doktrína azzal számolt, hogy itt nem lesz felkészülési idő.
A csehszlovákiai beavatkozásra 1968 augusztus 21-én került sor. Kádár azzal kezdi a helyzetértékelését egy harisnyagyári beszédben, hogy ők sokkal többet foglalkoztak ezzel a kérdéssel, mint amennyihez kedvük volt. A magyar pártvezetés még nála is rugalmasabban viszonyult a helyzethez.
És valóban, a magyar vezetésnek nagyon nem hiányzott ez a Csehszlovák beavatkozás, ahogyan valószínűleg Orbán Viktor kormánya sem lelkesedett Ukrajna lerohanásáért. A kádári politika alapvetése ugyanis az 1956-os rendteremtés után az volt, hogy az életszínvonal folyamatos emelésével teremtik meg a társadalmi békét és a rendszer stabilitását. Ehhez ráadásul éppen 1968-ban átfogó gazdasági reformokba kezdtek (Új Gazdasági Mechanizmus) és a források szerint Kádár kezdetben kifejezetten szimpatizált Dubcek (a Prágai Tavaszt kezdeményező cseh pártvezető) elképzeléseivel.
Érdemes az idővonalra figyelni, mert félelmetesen gyorsan zajlottak az események és ez manapság valószínűleg még ennél is gyorsabban megtörténhet. Ha elindul a cselekmények lavinája akkor hihetetlenül gyorsan eszkalálódik a helyzet.
A Prágai Tavasz valójában 1967 októberében kezdődött, egy cseh Központi Bizottsági ülésen, és az események 1968 januárjában indultak be, amikor a reformkommunista Alexander Dubceket választották meg első titkárnak. Dubcek a szocialista berendezkedés egy politikai és gazdasági értelemben való megreformált verziójával állt elő és amikor terveit a szövetséges szocialista államok vezetőivel ismertette azok azonnal ellenforradalmi mozgolódást szagoltak az egészben.
Kádár ezt hűteni próbálta, hiszen ő is éppen a reformok útjára lépett. Egymást érték a a keleti blokk csúcstalálkozói de Andrej Grecsko marsall, szovjet védelmi miniszter már 1968 április 8-án kiadta az utasítást tervek kidolgozására Csehszlovákia lerohanására. Tehát a cseh reformkommunisták helyzetbe kerülését követően 3 hónapon belül már konkrétan merült fel a katonai beavatkozás terve.
Hogy milyen gyorsan tudnak elkészülni, aktualizálódni ilyen tervek azt jól mutatja, hogy 1968 május derekán Alekszej Koszigin szovjet miniszterelnök és Andrej Grecsko marsall, többnapos "győzködéssel" korábban nem tervezett parancsnoki és törzsvezetési gyakorlat végrehajtását erőszakolták ki a szövetséges államoknál Csehszlovákia területén szovjet, lengyel, NDKs, magyar, román és bolgár erők részvételével. Ez volt a „Šumava”-gyakorlat, ami lényegében Csehszlovákia megszállásának főpróbája volt, melyre 1968 júniusában került sor.
A szovjet pártvezetés 1968 július elején ismertette a bevonulási szándékát a szövetséges országok pártvezetőivel. A magyar pártvezetés nagyon szerette volna kihúzni magát ebből az egészből és amikor Kádárt július 15-én Moszkvába kéretik akkor ő gyakorlatilag függetlenítette magát a magyar pártvezetés döntésétől és jelezte, hogy Magyarország kész részt venni a beavatkozásban. Ilyen döntést csak az országgyűlés hozhatott volna, lévén magyar csapatok külföldi bevetéséről volt szó.
Kádár János helyzete azonban nem volt stabil akkoriban Moszkvában. Kádár Hruscsov embere volt, személyes jó kapcsolat fűzte őket egymáshoz, Hruscsovot pedig Brezsnyev távolította el a hatalomból. Szúrta a szovjet pártvezetés szemét a magyar reformpolitika is, az csak Kádárék szerencséje, hogy ők elsősorban gazdasági és nem politikai reformokat igyekeztek bevezetni, de a 68-as beavatkozás utáni bekeményítés azt is eltörölte. Kádár - ha hatalmát meg akarta tartani - nem mondhatott nemet a beavatkozásra, ahogy aztán később a saját reformereitől (Nyers Rezső, az Új Gazdasági Mechanizmus atyja) is meg kellett szabadulnia és a keményvonalas Biszkuéktól csak úgy tudta megvédeni magát, amikor 60. születésnapja körül cselesen meglebegtette a nyugdíjazását. De ez már később volt...
Ami viszont még 1968-ban történt az az, hogy a románok habár még részt vettek a megszállás főpróbájának tekinthető törzsvezetési gyakorlaton, de már ott jelezték, hogy nem kívánnak, nem fognak részt venni a megszállásban. Jugoszlávia is ellenezte a beavatkozást. Románia habár VSZ (Varsói Szerződés) tag volt, de ahogy Csehszlovákiában, ott sem állomásoztak orosz csapatok, és Jugoszlávia pedig még a VSZ-nek sem volt tagja és szintén nem voltak szovjet csapatok a területükön. Ez a két ország egészen nyilvánvalóan úgy értékelte az eseményeket, hogy a szovjetek alkalmat kerestek arra, hogy bevonuljanak a számukra problémás védelmi rést jelentő csehszlovák területekre és nem volt nehéz továbbgonolni ezt, hogy ugyanerre a logikára fűzve majd ezután Romániába és Jugoszláviába is bevoulnak, ami pedig a Balkán illetve Dél-Európa felé jelentett elérési gondokat a vörös hadsereg számára.
Ezt Románia és Jugoszlávia olyan komolyan vette, hogy a beavatkozás megindulásakor mindkét ország mozgosította a hadseregét és meg is kezdték a felvonulást a románok esetében a magyar és szovjet határra, a jugoszlávok esetében pedig a magyar határra.
A magyar vezetés egyenesen pánikolt.
Innen fogom a fentieknél sokkal részletesebben ismertetni, hogy miképpen zajlott a felkészülés és a beavatkozás. Számomra hátborzongató volt olvasni azokat a részleteket, amik alapján szinte napok alatt mozgásba lendült minden és azt csak a mai fejünkkel tudjuk, hogy nagyobb tragédia nem történt, akkor ez egyáltalán nem volt ilyen biztos.
Messziről, egy homályos üvegen keresztül látom én a magyar ellenzéket. Élő kapcsolatom nincs velük, nem ismerek senkit, vagy legalábbis nem beszélgetek senkivel mostanában (úgy értem az eltelt 10 évben), aki bármelyik formációnak (MSZP-től a Kutyapártig) tagja lenne, de még olyat se tudok említeni, hogy bármelyik magyar ismerősöm azzal jött volna hozzám, hogy nekem bármilyen élményéről, találkozásáról beszámolt volna az ellenzékkel. Ez nagyon fontos szerintem...azt a küszöbértéket nem érik el, hogy a valóság egy személyesen megerősített szeletében bejöjjenek valamelyik ajtón. A kormánypárt plakátjain (én külföldről ezeket sem látom, csak amikor az ellenzéki média hírt ad róluk) és ugyanennek a médiának a tudósításain, vagy Partizán típusú csatornák interjúin átjön valami. Ilyeneket nézve írtam néha Gyurcsányról . Kivételt jelentettek a választások környékén felhevült remények (bennem is) és akkor engem is elvitt a Márki-Zay vonat, hogy aztán falnak rohanjon. Érdekes módon a Momentum
Olyan 4-5 évente megnézem. És akárhányszor nézem a filmet a történet örök marad, magával ragad, beszív és minden alkalommal rárakódik egy új réteg. Már gyerekkoromban is szerettem az Abigélt. Emlékszem rá, az érzésre, amit kiváltott belőlem. Nem értettem a történetet, főleg a történelmi szálat, a szerelmi szál meg az iskola valószínűleg unalmas volt. Ami megmaradt bennem és valami különös módon vonzott az a szobor volt és a zöld park körülötte. Van bennem egy ősi kép. Azért hívom ősinek, mert nem tudom honnan jön, mélyen jöhet a gyerekkoromból, de magam még mélyebbnek látom, történelminek. Régi, szinte omladozó, de tiszta kertes ház, vad udvarral. Őszi falevelekkel, amik nincsenek összesöpörve a füvön, száraz de még élő bokrok, színes lombos őszi fák. Talán dió. A bejárathoz pár kopott lépcső vezet, kis kővázák vannak oldalt. A házhoz vezető járda nem beton, kőlapokból, szabálytalan kövekből, mint egy régi római út vannak kirakva. Kis szobrok a kertben, stukkók a házon, régi rézkilin
Régóta szerettem volna írni a brazil Jiu-Jitsu küzdősportról, amit a lányom most már hetedik éve űz. Az én ötletem volt eredetileg, hogy csináljon valami küzdősportot. Kicsi korától kezdve terveztem, hogy beíratom valahova...igazából félelemből. Én ugyanis nagyon tartok attól, hogy a lányom generációjára egy olyan világot hagyunk, ami leginkább a Mad Max filmekre fog hasonlítani. A globális felmelegedés elvégzi az egyik felét a másikat megoldjuk mi, megőrül ez a világ. Egyedüli gyerekként itt hagyjuk ezt a kislányt magára és engem már kicsi korában nagyon zavart ez a gondolat. Találtunk hát Tallinnban egy dojo-t, amit egy belga karate bajnok vezetett, aki egy ponton átnyergelt Jiu-Jitsura. Fogalmam sem volt a módszerről, azért oda mentünk, mert angolul voltak az edzések és Bert, az edző nagyon kedves volt. Nekem visszatérő tapasztalatom, hogy valami oknál fogva a küzdősportok űzői a legkedvesebbek, ott a legbarátságosabb a hangulat. Gyerekkoromban én rengeteg sportot kipróbálta
Ferge Zsuzsát sokakkal együtt én is mesteremnek tekintem. Még akkor is ha mára sok dologról mást gondolok, mint ő. De ez nem számít, mert azt hiszem Zsuzsában az volt a nagyszerű, hogy vele lehetett beszélgetni, vitatkozni. 2012-ben engem ért a megriszteltetés, hogy átadhattam neki a tanszéki csoportunk virágcsokrát az ELTE Társadalomtudományi karán Ferge Zsuzsa nagy példakép volt számomra abban, hogyan kell és lehet az akadémiai magasságú tudást (tudományt) a rögvalóssággal összekötni. Én főleg a társadalomtudományok területén el nem bírom viselni a folyamatos nagyotmondást. Az eszmetörténeti, ideológiai okoskodást úgy, hogy közben megvető gőggel viseltetnek ezek művelői bármi iránt, ami gyakorlati, hétköznapi. Még ha okos is az ilyesmi (és sokszor az), felelőtlenségnek tartom, mert a parttalan ideológiai és elméleti diskurzusok kibújnak minden számonkérhetőség, mérhetőség alól, és egyúttal a cselekvés látszatát képesek kelteni, amikor valójában semmilyen cselekvés nincs. Zsuzsa nag
Írtam már erről, és lehet, hogy túlzás, de én mégis így élem meg. Egyszerűen életveszélyes lett bármit is foglalni, rendelni, és legfőképpen fizetni az interneten. Lehet, hogy ez csak ázsiai jelenség, vagy azon belül is kiváltképpen szingapúri. Pedig itt Kínához képest még mindig erős készpénz kultúra is van, mert akárhány kártyás, telefonos, kattintós, kütyüzős fizetési lehetőség van a kiskereskedők olcsóbbik része itt még mindig a készpénzt preferálja. (teszik zsebre és el van nézve nekik, meg a kiskereskedői kultúra amolyan nemzeti örökség errefelé). Kínában, legalábbis a déli és keleti fejlett részeken már egyáltalán nem használnak készpénzt. Az olyan szuperappokon keresztül mint a Tencen mindent elintéznek és évek óta nem látott a mezei kínai készpénzt. Valahogy itt zavarba ejtő sokasága van a fintech megoldásoknak és ezek szabadjára engedve garázdálkodnak versenyeznek egymással. Talán mert már öregszem ki a napi megújulás képességéből, vagy mert rámzuhant Ázsia a nyugis és k
Comments
Post a Comment