A szendvics generáció

Nem tudom milyen algoritmus folytán, de felbukkant a FB falamon Laár András RTL-klubbos videója. Mérgelődtem is utána, mert tudatosan nem mérgezem magam a FB-kal már majd két éve. A könyvem reklámozásához használom és amikor felmegyek akkor csak csak felugranak dolgok. Erre rákattintottam.

Először azt hittem valami deepfake. A fotó egyáltalán nem hasonlított, talán a link is gyanús volt, ezért az eredeti poszthoz mentem és amikor láttam, hogy RTL akkor nyitottam ki magát a videót.  

Engem nagyon mellbe vágott az egész. Messze Laár Andráson túlmutatóan. Nem ismerem őt személyesen, a videó alapján nem tudtam eldönteni, hogy vajon csúszik bele egy pszichózisba, vagy a demencia első tünetei jelennek meg, de volt olyan gondolatom is, hogy a túltolt ezotéria beárazta magát az őt megillető helyre. 

De aztán helyretettem magam, mert mégiscsak arról a Laár Andrásról van szó, akit a 80-as években még gyerekfejjel láttam "bábu vagy-ot" énekelni és tizenévesen is egész pontosan átjött, hogy ez egy intelligens, erős társadalomkritikát megfogalmazó zenekar. Pár évvel később már főiskolásként magam is voltam az államigazgatásin koncertjükön. Besenyő Pista bácsi, a Laár-por-Laár, a későbbi fergeteges előadásai a mai napig rongyosra nézett tartalmak a Youtube-on számomra. Okos, okosan vicces, kreatív, szórakoztató, egy fantasztikusan eltalált elegye a popkultúrának és a mély tartalmaknak. Amikor a Buddhista Főiskolán tanított azt is olyan helynek gondoltam, ami pont ebbe a képbe illik, és nem volt vele kapcsolatban sohase ez az "örök vesztes vagyok, semmire se vagyok képes, ezért inkább tagadjuk meg a kapitalizmust" ezo elvonulás. Hiszen az egész életműve ennek ellenkezőjét mutatta. 

Értettem is azonnal azokat a kommentárokat, amik felteszik a hasonló helyzetbe jutó egykor híres embereknek/ről a kérdést, hogy annyi évtized fellépéseink, hakknijainak a pénze vajon hova lett? 

Igy futott végig az agyamon sok hasonló kép. Antal Imre, Szilágyi István (Lópici Gáspár),  ilyen volt nekem Bajor Imre halálát is látni, de nekem eszembe jutott hogy még Hernádi Judit kapcsán is felmerült milyen kevés a nyugdíja, vagy engem hasonló érzés fogott el akkor, amikor Havas Henrik arról beszélt, hogy rákos, befosott és arccal beborult a bokorba.

Egyenként mindegyikre lehet mondani, hogy milyen személyiségjegyek, betegségek, tragédiák okozták a méltatlan helyzetüket, de én nem tudtam nem látni a korszellemet, vagy ha úgy tetszik a generációs jelenséget ebben. Ezek az emberek csak attól emelkednek ki, hogy ismertek (voltak), a kisember szintjén valószínűleg hatványozottabban a maga lecsupaszított brutalitásában történhet meg mindez.

Lehet, hogy elkalandozok ezzel a témától, de bennem tényleg ez játszódott le, ezért ezt írom le...

Én 1972-ben születtem. Olyan családban nőttem fel, ahol mind az anyai, mind az apai ágon egy erős, kiterjedt családi kapcsolatrendszer és háló volt. Ennek epicentrumában mindkét családban a nagyszülők és az ő kertes házuk volt. Ez fontos. Ebbe a házba jártak vissza a gyerekeik, a mi szüleink és az ő testvéreik akik voltak 3-an, 4-en. Jól követhető a nemzedékeken keresztül a gyerekszám folyamatos csökkenése. A nagyszüleimnek még rendre 8-10 testvére volt. Nekik 3-4 gyerekük volt, a mi szüleinknek 1-2 gyereke. Nekem 1 lányom van, negyven éves voltam, amikor végre megérkezett. 

Szóval a nagyszüleink házába minimum hetente (vasárnap) az egész család összegyúlt ebédelni, de egymáshoz keresztbe, vagy még mindig le a mamához akár hétköznap is teljesen természetes volt a látogatás. Az is fontos, hogy földrajzilag az egész család közel lakott, de ha valakik távolabbra kerültek akkor akinek kocsija volt évente többször, a többiek vonattal, busszal évente legalább egyszer szintén "hazajöttek". Telefon nem volt (talán három rokonomnak volt telefonja tucatnyi háztartásból), az internet még nem létezett, a kapcsolattartás egyetlen lehetséges módja az volt, hogy átcaplattál. Az ember egyszerűen beállított. 

Amikor valaki beteg lett, kórházba került, valami baj történt, akkor ez a kiterjedt háló ugrott azonnal. Lehettem kb. 12 éves amikor az iskolából hazafelé jövet kibicsaklott a bokám (híres voltam az ilyen balesetekről) és lábra nem bírtam állni. Nem tudom honnan, de a nálam 6-8 évvel idősebb unokatestvérem került elő azonnal, aki ölbe véve vitt be engem a balesetire. Ez a világ legtermészetesebb dolga volt akkor. Amikor a nagyapám haldoklott a családtagok egymás kezébe adva a kilincset jöttek be a kórházba és a papa úgy ment el, hogy előtte hosszan beszélt a mamával és szinte mindenki bent volt nála. 

Ehhez a képhez képest látom ezeket a valaha híres embereket egyedül, nyomorultan, szívbemarkolóan elmenni. 

Mondják az X generációról, az én generációmról, hogy ez az örök vesztes generáció. Egy szendvics generáció, amelyik beszorult a bébi boomerek és az utána érkező Y és Z generáció közé. A háború utáni jóléti fellendülésből az X generáció már szinte semmit nem kapott meg, és a helyzet annyiban rosszabb, hogy gyerekként viszont még ebbe nőt bele, ezeket a mintákat látta. (Mint az én családom). Ez még a kommunista Magyarországon is érvényes. 

Az én anyám 30 évesen, két gyerekkel, válás után, 3 év mama-hotel után tanácsi bérlakást kapott, amit alig 10 év múlva bagóért vásárolt meg a rendszerváltás hajnalán. Harmadikos voltam általános iskolában, amikor jött haza (a mamához) széles mosollyal, hogy megkaptuk a lakást, jegyezzük meg a címet, mert mostantól ezt kell majd mindenhol bemondani: Ságvári utca 3. 

Nekem 49 évesen lett saját lakásom. Azonban ehhez Szingapúrba kellett költözzek. Ha Magyarországon élnék, akkor valószínűleg ma is albérletben laknék, de ELTE-s egyetemi oktatóként lehet olyan szelfiket tudnék csinálni, mint a Laár András videók. 

Elfogott a szorongás, amikor megnéztem azt a videót. Hol van mindenki? Mi így fogunk egyedül, megörgedve, megbolondulva elmenni?