Lemossuk a gyalázatot

Négy évvel ezelőtt Nagyon fáj címmel írtam bejegyzést a magyarországi választások éjszakájáról. Tegnap este a 6 órányi időeltolódás ellenére ébren maradtam, egészen hajnali ötig, pedig hétkor már kelnem kellett és mentem munkába.

Már akkor éreztem a helyzet súlyát, amikor megérkezett a levélszavazat formanyomtatványa Szingapúrba.

Én (ha emlékeim nem csalnak) egyetlen választást sem hagytam ki. Éppen csak az elsőt, az 1990-es választást, mert májusi lévén éppen nem töltöttem be a 18-at. A nagymamámat kísértem el a szavazófülkébe, aki tanácstalanul kérdezte kire szavazzon és mondtam neki, a Fideszre mama. Végzős középiskolás voltam és teljesen beszívott a közélet, pedig korábban a tatabányai megyei újságban a Dolgozók Lapjában egy sort nem voltam képes elolvasni az unalmas belpolitikai hírekből. Néha elolvastam a nemzetközi híreket, mert féltem az atomháborútól, de 90-re már sokat enyhült a helyzet a peresztrojka miatt. 

A gyerekkori szobám ajtaján, valahol még talán egy fénykép is van róla, három dolog volt. Egy Sylvester Stallone (Rambo) fotó (csak hogy érzékeltessem a korszellemet), SZDSZ-es szabad madár matricák, és filctollal mint egy otthoni graffiti nagy betűkkel az ajtón:

"Olyan országban akarok élni, ahol a törvény nem csak a kólát védi". (Ez a Fidesz egyik szlogenje volt az első szabad választások alatt.)

Szóval valahol az SZDSZ és a FIDESZ között helyeztem el magam, ha szavazhattam volna akkor, generációs okokból a Fideszre szavaztam volna. Ez azonban soha nem következett be, később sem, és nem azért mert az én értékvilágom, politikai nézeteim megváltoztak volna. Számomra Orbán Viktornak 1994-ben vége volt, és olyan szinten volt azonnal vége, de tényleg egy pillanat alatt, hogy én csak legyintettem, aztán már hallgatni se bírtam vagy olvasni, amiket mond. 

Harminkét évet kellett várnom egy következő rendszerváltásra és tegnap szerintem egyértelműen az történt. Legalábbis annak az első és legfontosabb lépése: Orbán eltávolítása a hatalomból. Ahhoz, hogy ezt valóban rendszerváltásnak lehessen nevezni szükség van arra is, hogy ne kövessük el mégegyszer ugyanazt a hibát. A következmény nélküliséget. 

Erre egyrészt azért is szükség van, mert a fiúk a szó szoros értelmében kirabolták az országot, tehát a pénzt vissza kell szerezni. Könnyebb a helyzet az ingatlanokkal, kastélyokkal, földekkel, mert azt nem lehet off-shore számlákra és konténerekben Dubajba vinni, de itt ennél többre lesz szükség, én nem tartom túlzásnak, hogy fognak még jómadarak szőnyegbe csavarva visszatérni a magyar igazságszolgáltatás kebelére. 

Morálisan, politikai értelem ez még fontosabb. Én a magam részéről nagyon kevés embert börtönöznék be, a pénzt akár egy életen át fizetik, de ennél fontosabb, hogy közfeladatot (ebbe beleértve egy közalkalmazotti státuszt is) soha többet nem tölthetnek be, és nem vehetnek részt a közéletben. Ezt én keményebbnek tartanám és morálisan erősebbnek. De ezt csak én mondom, morális alapon, van ennek az országnak még ebben a megtépázott jogrendben is egy érvényes büntető törvénykönyve világos tételekkel, csak alkalmazni kell őket végre. 

Van azonban egy harmadik nagyon fontos feltétele a rendszerváltásnak és ez a legnehezebb, mert ez nem (csak) a Fideszt érinti. Magyarországnak újra ki kell találnia magát. És nem csak Magyarországnak, hanem minden egyes magyarnak. Kik vagyunk mi, ki vagyok én, és mi az én részem ebben az országban? Mi az én dolgom, mivel teszek hozzá? Mint ország Európához és a világhoz, és mint magyar ember az országhoz. Minden mondatnak ezzel kell kezdődnie és nem azzal, hogy mit hozott nekünk Antall, Horn, Orbán, Gyurcsány vagy majd most Magyar. 

Magyar Péter akkor fogja betölteni a küldetését, ha mindhárom dimenzióban képes lesz változást elérni. Az első lépésen túl vagyunk. És mindannyian ugyanazzal járultunk hozzá. Éreztem minden lépésem súlyát, amikor elmentem a szingapúri magyar követségre és leadtam a szavazatomat. 

Várom a következő feladatot, és nem azt várom, mit hoz nekem Magyar Péter.