A közmegegyezés illúziója és a politikai realizmus

Nekem nem nehéz visszafejtenem, hogy honnan jön az illiberális demokrácia, a szuverenitás, az erő, a győzteskompenzáció és az egész NER felépítmény ideológiai muníciója. Maguk se rejtik véka alá, a szűk, de létező intellektuális holudvarban röpködnek a Machiavelli és Carl Schmitt hivatkozások, utalások.

A politika a hatalom megszerzésének és megtartásának művészete. 

Pont. Nincs utána erkölcs, nincs közjó, nincs eszmény. Csak technika, erő és stratégia. Orbán Viktor saját szavaival ezt úgy írta le, hogy ha jön egy bármilyen kihívó, akkor ő ott áll egy nagy karddal a mezőn és az a dolga, hogy azt a kihívót legyőzze. Csak egy maradhat állva. Mint a Hegylakóban. Az ő fejében ez a hatalom természete, és neki, mint politikusnak, ez a dolga. Végzi a munkáját. Immár több mint 30 éve. Pont.

Kelet-európai lévén, van bennem egy nagyon erős késztetés, egy zsigeri reakció, egy egyetértés. Így van. Nincs it semmi néznivaló, ez a hatalom természete, minden más máz rajta. A puszta beismerés azonban nem elég a legitimáláshoz, ezért két rárakódott réteget minimum látunk:

1. Intellektuális, elméleti legitimáció

Ez a kisebb rész, merthogy ez senkit nem érdekel, de ha értő füllel hallgatjuk Orbán beszédeit és méginkább a hátországát, akkor átjön ez a muníció. 

Machiavelli talán az első, aki ezt nyíltan kimondja. Nála a politika nem erkölcsi nevelőintézet, hanem a stabilitás technikája. A fejedelem elsődleges feladata nem az, hogy jó legyen, hanem hogy fennmaradjon. 

Thomas Hobbes az angol polgárháború tapasztalatából kiindulva azt mondja: a természetes állapot nem idilli szabadság, hanem mindenki harca mindenki ellen. A béke nem spontán születik meg, hanem egy szuverén hatalom által kikényszerített állapot. A Leviatán nem azért szükséges, mert szeretjük a hatalmat, hanem mert félünk a káosztól. (Azt ritkábban idézik, hogy Hobbes ezt egy társadalmi szerződésen keresztül látta megvalósíthatónak)

Carl Schmitt ezt a gondolatot viszi tovább a 20. század politikai válságainak kontextusában. Szerinte a politika lényege nem a konszenzus, hanem a döntés. A jog, az alkotmány, az intézmények mind addig működnek, amíg normál állapot van. De amikor a rendszer megbillen, amikor a szabályok nem elegendőek, akkor valakinek döntenie kell. „Szuverén az, aki a kivételes állapotról dönt.”

Hát itt van feketén fehéren. A hatalom az egyetlen releváns dimenzió, ha nincs erős hatalom a káosz lepi el az utcákat, a békét az erős uralkodó hozza el, aki felül áll mindenen, mert a politika lényege a döntés. A világ akaratból van. 

A FIDESZ teljes kommunikációja, léte, megoldásai, működésmódja nem szól másról, mint ennek az elvnek és gondolkodásmódnak az érvényesítéséről. Az összes kampányuk, a beszédeik, a döntéseik, arról szólnak, hogy ebbe a világképbe betereljék az alattvalóikat és ez nem is volt olyan nehéz. 

2. A morális legitimáció

Ez sokkal csavarosabb. Továbbra is érvényesnek tartva a hatalom pőre logikáját, az sosem lehet legitim, ha nincs a betonfalon egy tapéta. Egy narratíva. Egy történet. 

Ez azt hiszem olyan mélylélektani dolog. Az emberek többségének szüksége van arra, hogy jónak lássa magát, hogy jónak gondolja a táborát, ők a jó fiúk és ehhez ha tények nincsenek akkor is fognak gyártani maguknak egy mentális felépítményt, amiben ez a kép kel életre. Mert tények nincsenek is tényleg.

Csak narratíva van. Amit csinálunk, el lehet-e mondani egy olyan történet keretében, amiben mi vagyunk a jók? Persze, hogy el lehet. A szavak alakítják a valóságot abban az értelemben, hogy a szavak interpretálnak, jelentéssel látnak el, elhallgatnak, kihangosítanak, hangsúlyokat tesznek, leírnak, jelzőkkel látnak el, elhelyeznek egy térképen. 

A leginkább agyzsibbasztó diktatúrák sem mondták azt magukról, hogy itt mi most ki fogunk rabolni benneteket, legyilkolunk mindenkit, aki a hatalmunkat veszélyezteti, rátok kényszerítjük az akaratunkat és kuss lesz. Sztálinnak, Hitlernek, Észak Koreának az NDK-nak, Pol Potnak, Pinochetnek...és a végtelenségik sorolhatnám...mindegyiküknek van, volt egy története, egy pozitív saját története arról, hogy mi az a nagyobb szent cél és eszme amiért cselekszik. 

Nekem sokáig az volt a megkeseredett cinikus véleményem, hogy az olyan fogalmak, mint a közösség, a haza, a közjó, a nemzet, a jólét egész egyszerűen tapéta a falon, arra való, hogy a hatalmi törekvéseket legitimmé tegyék a tömegek számára. A tömeg beleegyezése de minimum hallgatása létfontosságú ahhoz, hogy a hatalom fennmaradjon, mert ez a tömeg mindent elsöprő erővé tud válni ha megszerveződik és ellenáll.

Nagyon egyszerű világ ez. Van a pőre hatalom, mint valami kőkemény betonfal és arra kell egy papírvékony tapéta. 

Ebből a világból szemlélve, a közjó, a szabadság, a jólét, a közérdek olyan rózsaszín szavak, amiket a mikrofonba szánunk, azt letakarva már összeröhögünk rajta. 

És tényleg, magamon is érzem, hogy képes vagyok naív, rózsaszín álmodozónak tartani a fent idézettekhez képest az olyan gondolkodókat, mint Jürgen Habermas, aki szerint a modern társadalmak kommunikációs terekből állnak, amikben az érvek folyamatos ütköztetéséből alakul ki valamifajta közmegegyezés, ami aztán belsővé vált morállá szilárdul.

Vegyük észre, hogy ehhez képest Hobbes meggyőződése az volt, hogy az ember alapvetően rossz, gonosz, ha valaki nem tart rendet ezek lekaszaboljék egymást. A rend és a béke addig marad fenn, amíg azt valaki erős kézzel fenntartja, és ha erre a jog képtelen Carl Schmitt szerint a szuverén felülemelkedhet, felül is kell emelkednie mindenen, hogy a működésképtelen kereteken kívül tegyen rendet. (Hát ő ugye a weimari köztársaságban élte meg ezt, Hobbes pedig az angol polgári forradalom káoszából menekült). 

Habermas egy tündérmeséval házal, amiben létezik egyfajta kommunikációs racionalitás (hívhatjuk belátásnak?), amiben nem az a kérdés, hogy ki az erősebb, hanem hogy melyik álláspont védhető meg jobb érvekkel egy nyilvános térben. 

Az ilyesfajta diskurzusban megszilárdult normák válnak intézményes szabályokká (jog) és az erre épülő alkotmányos állam akkor legitim, ha a benne születő normák visszavezethetőek egy nyitott és szabad kommunikációs folyamatra. A rend és a béke tehát nem erő által kikényszerített állapot, hanem belátáson alapuló megegyezés eredménye.

Tényleg?? - (ezt Hofi hangján mondom)

A cinizmust ezzel szemben az is erősítette bennem, hogy éppen a Habermas által oly fontosnak tartott kommunikáció az első, amit Orbánék lehetetlenné tettek és szinte a szó szoros értelmében, mint aki belehugyozik egy hordó kristálytiszta vízbe, megmérgeztek. Éppen ők használták fel a kommunikációt arra, hogy saját tényeken túli valóságot építsenek fel, olyan zajt teremtsenek, amiben lehetetlen felismerni mi az igaz és mi nem. Újmagyar nyelvet létrehozva a kommunikáció segítségével váltak képessé arra, hogy a szavak jelentését akár az ellenkező értelembe fordítsák át. Ha valaki létrehozott kommunikációs tereket az a Fidesz és az alkotmányos demokrácia legfontosabb eszközével fojtották meg azt. 

Hát hogy lehetséges ez?

Habermas emlékeztet arra, hogy a társadalmak nem maradnak fenn pusztán félelemből. A kényszer stabilizálhat, de nem teremt lojalitást. A hosszú távú működőképességhez belátás, bizalom és elfogadottság szükséges.

Ha a Schmitt–Habermas tengelyen próbálom elhelyezni magam, akkor egyik póluson sem érzem magam otthon teljesen. A politikai realizmus kijózanító, de túl rideg. A kommunikációra épülő normarendszer vonzó, de számomra túlságosan optimista.

A saját gondolkodásom sokáig inkább egy gravitációs modellhez hasonlított.

Úgy láttam: a hatalom természete szerint önérdekű. Nem azért, mert az egyes szereplők erkölcsileg hibásak, hanem mert a hatalom maga ilyen. Aki döntési pozícióban van, annak lehetősége van saját érdekei érvényesítésére. Ez nem kivétel, hanem alaphelyzet. Mint a gravitáció: azonnal hat, és ha nincs ellenerő, mindent maga felé húz. Tényleg olyan mint a gyűrű a Gyűrűk Urában. 

A társadalmak nem lineárisan fejlődnek, és nem is egyszerű hierarchikus szinteken működnek. Inkább olyanok, mint változó csillagállások: adott történelmi, gazdasági és hatalmi konfigurációk adott típusú társadalmi viszonyokat hoznak létre.

Nem minden rendszerben ugyanazok a törvényszerűségek dominálnak. A kérdés nem pusztán az, hogy „van-e rend”, hanem az, hogy milyen erőviszonyok között jön létre az a rend.

Ha egyetlen hatalmi pólus túlsúlyba kerül, legyen az párt, hadsereg, gazdasági oligarchia vagy karizmatikus vezető, akkor a rendszer szükségszerűen az adott elit felé kezdi húzni az erőforrásokat. Teljesen mindegy, milyen ideológiai nyelven történik mindez. A kommunista diktatúrákban ugyanúgy a döntéshozó elit koncentrálta a javakat, mint a fasiszta rendszerekben, csak más volt a narratíva, más a tapéta.

Ilyen „egycsillagos” konfigurációban a közjó nem tud stabilan megjelenni, még akkor sem, ha a társadalom többsége támogatja az adott hatalmat. A hatalom természetéből fakad, hogy a döntési centrum felé koncentrálja az erőforrásokat. A gravitáció itt akadálytalanul működik.

Egészen más képet mutat egy többpólusú, kiegyensúlyozott erőviszonyokra épülő csillagállás.

Ilyenkor a stabilitást nem az egyeduralom, hanem a vetélkedő erők egyensúlya teremti meg. A különböző szereplők, gazdasági csoportok, társadalmi rétegek, intézmények,  nagyjából azonos súllyal vannak jelen, és képesek egymást korlátozni. A közjó itt nem egy felismert erkölcsi kötelesség eredménye, hanem kompromisszumok sorozata. A közjó azért jön létre, mert a feleknek nincs más választása. A másikat is figyelembe kellett venni.

Egy svéd ágazati bérmegállapodás számomra nem úgy néz ki ment egy kedélyes beszélgetés a helyes erkölcsök mentén, ahol a felek egyetértően bólogatnak, hogy itt a mi kötelességünk a közjó megteremtése. Számomra inkább úgy néz ki a helyzet, mint Tarantinó Kutyaszorítójának zárójelenete, ahol a felek mindegyike fegyvert tart a másik fejéhez. A kompromisszum a hatalmi patthelyzet eredménye. És a közjó is. Ehhez kell az, hogy Skandináviában a munkavállalók több, mint 80%-a szakszervezti tag. Erőt mutatnak. 

Így gondolkodva abszolút a Carl Schmitt és Machiavelli világába visz minket az egész. Nincs itt semmi látnivaló, a puszta erő dönt el mindent, a jólét az, amikor sok szereplő erős. 

De engem nem hagyott nyugodni az a megjegyzés, miszerint pusztán az erő, erőszak nem képes hosszú távon fenntartani a rendet. Ezt látszott igazolni a legitimációs kényszer, amiben folyamatosan takargatni, leplezni kell a hatalom valódi természetét.

Elgondolkodtam azon, hogy hol vannak mégis jelei a diskurzusnak, a közmegegyezésnek, az azok mentén megszilárduló, belátáson alapuló morálnak, ami aztán a jog formájában intézményesül. 

Egy fura példa jutott eszembe, de szerintem helytálló. A közlekedésé. Vajon azért tartjuk be a közlekedési szabályokat mert különben megbüntetnek? Tehát ha nem lennének szabályok, vagy ha nem látja senki, akkor azokat alapból azonnal áthágjuk?

Én nem megyek át (autóval) a piroson akkor se ha nem jön senki. Akkor se ha tök üres az utca, belátható, és akkor se ha nem látja senki, ha nincs egyetlen kamera se. Miért követem a szabályt?

Félek a rendőrtől? Hogy megbüntetnek? 

Nem. Igazából az életemet féltem és ez már közelebb van a belátáshoz, mint a kikényszerített szabálykövetés.  Amikor én biztonsággal átmegyek a zöld lámpán, akkor azt azzal a reménykedéssel teszem, hogy mások megállnak a pirosnál. És a legtöbben, mégpedig a döntő, elsöprő többség, megáll. Ugyanígy az emberek többsége nem lop. Ha így lenne a világ rendőre nem lenne elég. Se a közlekedésben se a közbiztonságban. 

Abszolút van közmegegyezés. És van társadalmi szerződés is. 

Ezek nélkül a belátások nélkül, pusztán erőszakkal tényleg lehetetlen lenne működtetni egy társadalmat. Annyi embert, olyan közel egymáshoz. Egymás hegyén-hátán élünk. Egy forgalmas utcán már ahhoz közmegegyezés kell, hogy az emberek a járdán képesek legyenek gyalogolni. Különben csak ütközések lennének. 

És azt hiszem ez egy felépítmény. Minél több ilyen van, annál több közmegegyezés jön létre, és ennek tere valóban lehet a kommunikáció. Az azonban egy eszköz, nem önmagában garancia a belátáson alapuló közmegegyezésre. 

Az a nagyon nehéz, hogy kelet-európaiként szinte lehetetlen példát, mintát találni arra, hogy összetettebb, elvontabb szinteken is létrejöhet a belátás. Hogy absztrakt fogalmak is életre tudnak kellni élmény szinten, mint az alkotmánybíróság. Én magamon érzem, hogy az első reakció a felröhögés. 

De ez nem jelenti azt, hogy ez nem létezik.