Két szólam egy kottán

Ez a bejegyzés a "Bekopog az új kultúra" bejegyzésem egyfajta folytatása, továbbgondolása. Az előző bejegyzésban azt próbáltam érzékeltetni, hogy, amit az első oktatóként eltöltött félévem után látok egy szingapúri politechnikumban, az valami egészen más oktatási megközelítés. 

Nem jobb vagy rosszabb, hanem más. Több mint amit megszoktunk az akadémiai világ lineáris, szövegcentrikus kommunikációjában. 25 év felsőoktatási oktatói múlt után most 17–19 éves generációt tanítok. Az első hetekben azon kaptam magam, hogy folyamatosan azt keresem, hol van az írás? Tankönyv, cikk, esszé. Helyettük videók, slideshow-prezentációk, animált narratívák, hangok és ikonok kavalkádja jelent meg. Mind az oktatók által készített tananyagokban (ami itt 100%-ban online anyagokat jelent, a diákok nem használnak jegyzeteket, munkafüzetet, tankönyvet, nincs nyomtatásban semmi), mind a diákok leadott anyagaiban számtalan jelét láttam olyan dolgoknak, amiket korábban inkább csak a közösségi média posztokban láttam. 

Ikonok, mémek, emojik, hangulatjelek, nagyon erős vizuális utalások és hang effektek (rezgés, felvillanó képek, hanghatások, bevágott ismert mémek).  

Az első benyomása az embernek az, hogy ez zaj. Nekem azonnal az jutott eszembe, hogy cukiság, valami infantilis, gyermeki mesebeli világ, ami amúgy is nagyon erős Ázsiában. A lányom a poly-nál még sokkal szigorúbb középiskolába (secondary school) jár, ahol egyenruhát kell hordani, szabályozzák a hajviseletet, tiltják az ékszereket, a hajfestést, a tetoválást, és általában véve sokkal szigorúbb az iskola. Megkérdeztem tőle milyen formában kell nekik leadandót beadni. Azt mondja talán 60-40% lehet a vizuális (videó, prezentáció, infografika, vagy bármi hasonló vizualizáció) és az írásos (esszé, dolgozat, írás) leadandók aránya a vizuális leadandók javára. De az írásos leadandók is inkább kitöltendő párbeszédpanelek, begépelendő válaszok vagy csatolandó írások egy nagyobb (és változatosan vizuális) rendszerbe. Tehát olyan már nincs, hogy egy .doc vagy .pdf fájl emailben elküldve, vagy ne adj isten kinyomtatva fizikailag leadva. 

A poly-ban, legalábbis az én óráimon (és itt hangsúlyozni szeretném, hogy mi innovációt tanítunk, ahol a kreativitást és az újítás képességét próbáljuk felszabadítani nem pedig robosztus tananyagot átadni) kizárólag vizuális leadandók vannak. A tantárgy 4 dimenzióban mér, 3 leadandó és egy általános értékelés formájában (órai aktivitás). 

Az első leadandó egy slideshow. Ezt akár tekinthetnénk kitöltendő munkafüzetnek is, hiszen előre meg van adva a template, amire a diákok ráteszik a saját tartalmaikat. Nade mi ez a tartalom? Fel kell tölteniük egy 5-7 perces interjú hangfájlját. Meg kell nevezniük kivel készült az interjú (nem a nevét, hanem a funkciót, ami mentén releváns lett a témához). A fejlécben megadják a témájukat is megjelölik melyik teamhez tartoznak. Az interjú alanyát el kell helyezniük a stakeholder analysis (tényleg elnézést a sok angol bevágásért, nekem fogalmam sincs mi az elfogadott magyar szakmai megfelelője a stakeholder analysis-nek) térképén, amit szintén fel kell tölteniük a slide egy megadott pontjába. Ezt amúgy közösen megcsináltuk az órán és az volt az instrukció, hogy ne engedjük őket online csinálni, hanem nagy papírokat kaptak, bevittem rengeteg filctollat és az asztalra hasalva (öt team, öt asztal a teremben) egy 2 órás menet alatt szépen megcsinálták az egészet. Nagyon okos instrukciója a tantrágynak az, hogy kb. az órák feléíg nem dolgozunk online. Papír, filc, mozgás, szerepjáték, olló, ragasztó, érintés. 

Mivel nincs olvasnivaló részletes tananyag (van de nagyon csökevényes, rövid, inkább instrukció szerű), nekem volt a feladatom, hogy elmagyarázzam miképpen kapcsolódik a stakeholder map a témához, hogy kerül abból a térképről egy ember kiválasztásra, akivel interjúzni kell, mi az interjú, mi a célja, hogyan kell elkészíteni.  

Itt van a learning-by-doing megközelítés egy nagyon fontos pillanata. Mi az, amit a diákok csinálnak? Most idő híján a bemutatkozást, az első óra bemelegító, ismerkedő játékait és a csoportok kialakítását átugrom. A második héten azt demonstráljuk, hogy ennek a módszernek a lényege az empátia, hogy azonosulunk az általunk kiválasztott célcsoporttal és beleéljük magunkat az ő helyzetükbe. Ezt én eddig is tanítottam, a Design Thinking Empathizing fázisának tengernyi irodalma van, egy saját nyelv alakult ki a módszer körül és rengeteget lehet beszélni (előadni vagy beszélgetni) és olvasni arról, hogy ez miképpen működik.

Itt nem adok elő, nem adok fel irodalmat. Mi történik helyette. A második héten elmegyünk a Dialogue in the Dark (DiD) szervezethez, akik látássérült munkatársai demonstrációt tartanak a diákoknak. Szemfedőt kell hozni mindenkinek, megfosztják a diákokat a látástól és aztán olyan feladatot adnak nekik, hogy most akkor én kivetítettem egy QR kódot a képernyőre légyszives vegyétek a telefonotokat és olvassátok le a kódot, nyissátok meg az oldalt, ahova vezet. Hát azt se tudják (mert nem látnak) merre van a képernyő, az okostelefonjaik hasztalanná válnak, mert gombok híján a képernyőn nem tudják mire kattintanak és azonnal elveszítik az összes tájékozódási pontot. Megy a dráma, a röhögés, a jézus, nem tudom...Ekkor a szervezet vak munkatársa levonja a tanulságot, ha számukra ez nem jött volna át, hogy amikor egy szolgáltatást vagy terméket fejlesztünk, akkor nem a magunk világából kell kiindulni, hanem azokéból, akiknek a problémáját ez a szolgáltatás vagy termék megoldani hivatott. A rendezvény kb. másfél órás, tele van ilyen gyakorlatokkal. A DiD-nek saját sötét szobája is van, két nagy tantermet összekötve saját teret alakítottak ki az iskolában (a poly megvette a szervezet licenszét és leszerződött velük, hogy állandóan jelen vannak az iskolában, tehát ez nem egy külső látogatás, ők szervesen részei az oktatásnak, tucatnyi vak és látássérült munkatárssal). 

Ezzel az élménnyel a hátuk mögött megyünk vissza a harmadik héten a tanterembe és ott nekem meg kell értetnem a diákokkal, hogy miért fontos az interjú. Hogy eltávolodjunk a saját előfeltevéseinktől és oda érkezzünk meg ahol a célcsoportunk van. Játszunk az órán. Interjú helyzeteket. Hogy egy jó interjúban nyitott kérdések vannak, 25% maximum amennyit a kérdező beszél és 75%-ban beszéltetni kell az interjúalanyt engedni, hogy az ő szavai, az ő világa az válaszai érvényesüljenek. Amikor nekifeküdnek a stakeholder map-et elkészíteni, akkor már tudják, hogy ez arra kell, hogy azonosítsák kikkel fognak interjút csinálni. A témát maguk választják, de mivel szorít az idő olyan témákat javaslunk nekik, amik közel állnak az életükhöz és könnyen találnak hozzá interjőalanyt. Ezért jönnek sorra az iskolához vagy a korosztályukhoz köthető témák. Stressz a tanulásban, végtelen sorok a kantinban, motiváltság a sporthoz, szülők és tinédszerek generációs konfliktusa, unalmas órák, részmunkaidős munkák, munkahelyi kultúra, GenZ sajátosságok mint a döntésképtelenség apró dolgokban. 4 osztály, osztályonként 25 diák, azok öt csoportot alkotnak, tehát én 20 témával találkozom.

Már leírni most is komplex, pedig még csak a legelején vagyunk, és ehhez képest van az, hogy nincs tankönyv, nincs munkafüzet, nincs előadás se. És ott van az első leadandó (kb. az ötödik héten), amikor a stakeholder map, az elkészített interjúk, a résztvevő megfigyelés (egy másik kutatási módszer) fotói és azok interpretációi, az interjú válaszainak elemzésére kiválasztott clustering módszerek, az azzal azonosított főbb problémák, kihívások és a végén az ezekből alkotott opportunity statement, amivel a slide végetér. 

Ezt a szintet 5 hét alatt érik el, és habár csoportoknak vannak témáik ezt a beadandót mindenkinek egyénileg kell megcsinálnia, úgy hogy a team mind az öt tagja más-más stakeholder-rel készít interjút. És akkor jönnek ezek a beadandók. Színes sticky notes-okon a feljegyzések, mobiltelefonnal készített fényképek azok mellé begépelve a képek interpretációja, számos vicces figurával, emoji-val, buborékos képregény szövegekkel, egymás kapcsolódásait jelző nyilakkal feldíszített stakeholder map, filctollal körberajzolt clusterek, és a végén egy érzelmileg fűtött, direkt túlzó, felnagyított opportunity statement. 

Nem darálom végig a 15 hét részletes programját, azt emelem ki, hogy a második leadandó a 10. hét körül van, amit már csoportosan csinálnak és be kell mutatniuk egy videóban (!!!), hogy miképpen jutottak el a kutatás (empathizing) fázisából, a defining, ideating fázisain keresztül egy első prototípusig, amit a célcsoportjaik tagjaival le is kell tesztelniük és ennek szerepelnie kell a maximum 10 perces videón. 

Magyarán szólva egy essze vagy projekt riport formájában leadott írásos beszámoló helyett az iskolai feladat egy audio-vizuális termék, tulajdonképpen egy rövid dokumentumfilm leadása. A film ugyanis nem pusztán az elkészült produktumot/szolgáltatást mutatja be, hanem annak a történetét, hogyan fejlesztette a team különféle lépéseken és visszajelzési körökön keresztül ezt az ötletet. 

A harmadik, utolsó leadandó, az megint egy videó lesz az utolsó óra után, ami egy kétperces egyéni videó megint, beszélő fej stílusban, a saját szavaikkal bele kell mondaniuk a kamerába, hogy mit tanultak. A félév során rengeteg kisebb és komplexebb módszerrel dolgoztunk. Ebből egyet ki kell választaniuk és azt a saját szavaikkal elmagyarázniuk a filmben és elmondaniuk azt miért ezt a módszert választották és milyen módon segítheti ez a módszer a jövőbeli szakmai és magánéletüket. A diákok a legkülönbözőbb iskolákból jönnek a poly-n belül. Aerospace Engineering, Biomedical Engineering, Optometrist, Design, Media, Chinese studies, Health Studies (Nursing), Business...az a feladat, hogy kössék össze a tanultakat a szakterületeikkel. 

Gyönyörűen megoldják. Az előző posztban mutattam pár prototípust. Most inkább azt hangsúlyoznám, hogy egyszerűen felemelő élmény nézni és hallgatni ezeket a kétperces videókat, ahogy ott ülnek és elmesélik mit csináltak, mit tanultak ebből és hogyan tudnák ezt használni a jövőben. 

És akkor ezek a videók is úgy készülnek, hogy beszél a diák, megjegyzi egy ponton, hogy "elgondlkodott azon, hogy...." és ebben a pillanatban egy animált sárga fejecske ugrik fel a képen az arca mellé, ami a fejét vakarja. 

Mi ez?

Slendriánság? Zaj? Lázadás? Cukiság faktor? A gyermeki lélek?

Elég intenzív volt ez a 15 hét. Én mostanra mind a 100 diákom nevét tudom, de ha becsukom a szemem látom őket beszélni, dolgozni, nevetve szaladni egyik sarokból a másikba a teremben. Tudom, hogy beszélnek kicsit sejpítve (a kínai akcentus lágyítja meg az angolt), tudom milyen nagyon érzékenyek a visszajelzésre, de azt is tudom micsoda fantasztikus kreatív energiák szabadulnak fel belőlük, amikor megengedjük nekik, hogy olyanok legyenek, amilyenek. 

Engem nem hagyott nyugodni ez a dolog és az utóbbi hetekben rengeteget olvastam, utánajártam ennek a témának. Arra voltam kíváncsi, hogy csak én érzem úgy, én látom úgy, hogy itt nem valamiféle cuki kicsapongásról van szó, hanem egy egészen új, sajáts kommunikációs mintázat kell életre, ahol ami elsőre zajnak tűnik az egy új nyelv, egy új kifejezésmód, amit nekem tanárként dekódolnom és nem lefojtanom kell.

Így futottam bele olyan fogalmakba és azok mentén tanulmányokba, szerzőkbe, gondolkodókba, mint a

Multimodalitás (Gunther Kress)

Az elmélet szerint a kommunikáció több módusból áll: nemcsak a nyelvből, hanem képekből, hangokból, tipográfiából, mozgásból. A jelentés nem az egyikből vagy a másikból származik, hanem ezek egyidejű együtteséből. Ez nem dekoráció, hanem jelentésszervező logika.

Gretchen Mullok arról ír, hogy az emojik nem puszta díszletek. Az emoji olyan pragmatikai jelekhez hasonló funkciót tölt be, mint a hangszín vagy a gesztus az élőbeszédben. Jelöli az érzelmet, a pozíciót vagy a metakommunikációt. Egy „gondolkodtam” mellé vágott fejvakaró emoji nem „cukiság”. Ez egy érzelmi-szociális jelzés.

És itt érkezünk el ahhoz az elméleti ponthoz, amely számomra az egész jelenséget strukturálja. Vilém Flusser annak ellenére, hogy a témában jelentősnek tartott könyvét 1985-ben (!!!) publikálta szerintem a legjobb összefoglalást adja, ami egy az egyben leírja mi zajlik a szemünk előtt mondjuk a Tik-Tok-on.

Ő azt írta, hogy az emberiség kommunikáció-története három nagy korszakra osztható:

1. Mágikus képi kultúra – a képben való gondolkodás, nem lineáris (barlangrajok, freskók)

2. Lineáris írás kultúrája – az alfabetikus logika, argumentatív szöveg

3.Technikai képek kora – a programozott, digitális vizualitás

A technikai képek nem egyszerűen képek. Nem az a lényeg, hogy „van kép”, hanem hogy programok és interfészek közvetítik: digitális formában, rétegesen, egyszerre több jelentéscsatornán. Ez a korszak nem lineárisan szerveződik, hanem felületileg. A korábbi írott szöveg eleje–közepe–vége szerkezetével szemben a technikai kép egy térbeli, párhuzamos, asszociatív tudatszerkezetet aktivál: nem olvasod, hanem érzed, értelmezed a felületet.

Ha ezt ma átemeljük a diákjaim munkáira, akkor azt látjuk, hogy amikor egy prezentációban egyszerre van narráció, vizuális ikon, animáció, vágási ritmus és zene, az nem véletlen, nem stilisztikai trükk, hanem egy másik kommunikációs logika.

Ez nem illusztrálja a mondanivalót. Ez egyszerre jelent és hangszerel.

Mi történik akkor, amikor ezt a diákokkal valóban elkezdjük olvasni és nem csak elutasítani, mint „nem elég komoly”?

Az történik, hogy nem csak azt tanulják meg, hogyan strukturálják a gondolatot lineárisan, hanem azt is, hogyan illesszék be az érzelmet, a jelölést és a vizuális réteget a jelmondat mellé. Ez nem csak technikai kérdés. Ez egy új kognitív és kulturális kompetencia. És amiért én nagyon odafigyelnék erre az az, hogy ma már nem csak a fiatalok kommunikálnak így.

A médiában a narratívák már nem csak szöveg-alapúak és lineárisak.

- A politika nagyon erősen videóalapú, vizuális metaforákkal operál.

- Az üzleti kommunikáció egyre rövidebb, vizuálisabb formátumokba sűrít.

- A tudomány még nem publikál emojikat a cikkekben, de az infografikák, vizualizációk, videóabsztraktok egyre dominánsabbak.

Ez egy új kommunikációs logika feltűnése. Nem az a kérdés, hogy ez jó vagy rossz. Hanem az, hogy tudjuk-e olvasni ezt a másik szólamot. A diákjaim egy új kottát mutatnak. És már nem elég a lineáris írott anyagot olvasni. A feljövőben, visszajövőben lévő erős vizuális és multimodális kommunikációs kultúra nem fogja felszámolni az írást (ahogy az írás sem számolta fel az élőszót)

De meg kell tanulnunk olvasni a felületet is.