Szingapúri iskolai élmények - tanárként

Nagyon tartalmas és sűrű 5 hónapon vagyok túl. Éppen idén szeptemberben volt 25-ik éve, hogy tanítok és mégis ez a szingapúri polytechnikum tudott újat mutatni. Egyelőre nem tudom eldönteni, hogy az itteni rendszer, az ázsiai világ különlegessége vagy a GenZ által megjelenített korszakváltás az oka, de az tény, hogy semmi sem olyan, mint előtte eddig volt. 

Kezdjük a tényekkel. Ezek egy részéről korábban már írtam. Abban semmi meglepő nem volt, hogy egy végtelenül fegyelmezett, szinte légmentesen záró rendszerbe kerültem. Az egész ország így működik. Szingapúr a halálosan komolyan vett protokollok és szabályok országa. Nem minden ok nélkül sokan ezt a rovására írják. Ettől tartják az országot unalmasnak, sótlannak, hiányolják a kreativitás és a szabad szárnyalás lehetőségét. És valóban...rend van, tisztaság, minden sarok elvágólag, minden vonat pontosan befut.

A képet Generative AI generálta mert itt az adatvédelemre és a személyiségi jogokra is szigorú szabályok vannak és nem lehet csak úgy fotókat posztolgatni egy osztályteremről. De a hangulat és az elrendezés nagyjából ez, csak a terem további részén 4 másik ugyanilyen asztal van és én vándorlok az asztalok között míg a diákok dolgoznak.

Három hónapig diák közelébe se kerültem, nem voltak óráim. Az ELTE-n és Tallinnban is, a második nap már kb. órám volt. Itt ehhez képest szorgos kezek nagyon tudatosan felépítve terelgetik az embert. Először a campus területén, aztán annak szövevényes online világában, majd a betüszavak és rövidítések véget nem érő sorában és aztán elkezdesz szépen tréningekre járni. Minden új dolgozó egy éves tréningen vesz részt, de ez igazából egy olyan sárkány, aminek 7 feje van. Mert van olyan tréning ami általában a szingapúri közalkalmazotti létről szól, a másik a polytechnikumok világáról általában, a harmadik már egyedileg a mi polytechnikumunkról szól, hogy aztán kapj egy e-mailt hogy beirattak egy negyedik tréningre is, ami az innováció oktatásának módszertanáról szól. Hogy nekem erről a módszertanról NUS (National University of Singapore) papírom van, és hogy 25 éve tanítok, az nem számít. 53 éves fejjel, elég nehéz már ennek átadni magam, de tudtam, hogy a költözés, aztán a váltás ezzel fog járni. Újra senki vagy, mindent kezdhetsz előről. 

Itt azért had szúrjam be azt is, hogy habár a belem kilóg a tréningektől, vannak témák, amikben nagyon is szükségem volt rá. Szingapúr például teljes mellszélességgel támogatja a mesterséges intelligencia használatát, a kormányzati dolgozók számára külön AI alkalmazásokat fejlesztettek ki, a könyvtártól az osztályteremig mindenhol jelen van. Nem olyan értelemben tanítjuk, hogy beszélünk róla, vagy kutatjuk, hanem a szó leghétköznapibb értelmében használjuk. 

A betanítás része az is, hogy rengeteg órára beültem, mentem diákokkal gyakorlatra, intézménylátogatásra, részt vettem különféle programokon, vizsgaelőadásokon, és végiglátogattam az összes iskolát. Számtalan tanárral is beszéltem, egész jegyzetfüzeteket töltöttem tele. 

Két nagyon karakteres jelenséget szeretnék ebben a bejegyzésben kiemelni, mintegy esszenciájaként az eddigi megfigyeléseimnek. 

Sebesség

Az elsőt a sebesség szóval foglalhatnám össze talán a legérzékletesebben. Az eddig is tudtam, hogy Szingapúr gyors. Kegyetlenül gyors. Ezt nem lehet nem észrevenni. Mint eső után a gomba úgy ugranak fel új épületek, egész kerületrészek, észre se veszed és már van egy új metróvonal. Bármi történik a világban azonnal lereagálnak mindent, adaptálnak, már itt van, kiveszik belőle, ami nekik kell és már ugranak a következőre. Már amikor a SportSG-nél dolgoztam is feltűnt mennyire takra hatékony a munka, de amit a polytechnikumban láttam az órákon az megmutatta azt is, hogyan készítik fel ezeket a diákokat erre a tempóra. 

Én egy olyan (oktatási) világból érkeztem, ahol valahogy mindig az elmélyülés adta a tudás lényegét. Ez az én esetemben könyveket jelentett. Száz, évek alatt ezernyi oldalakat, neveket zárójelben, akik az olvasás által életre kelnek, irányzatokat, korokat, paradigmákat, összefüggéseket. Mindig nagyon fontos része volt ennek a mélységnek a történetiség, egy jelenséget a kialakulása mentén, de akár egy szót is legjobban én a mai napig az etimológiáján keresztül értek meg. Ezért a tudás számomra mindig olyan volt mint egy fa, aminek nem lehet leragadni a termésén vagy a levelein vagy az árnyékán, hanem a gyökeréig kell hatolni annak, amiről éppen tanulok. 

Nahát már Észtországban észrevettem, de itt Szingapúrban aztán különösen, hogy itt aztán nem bíbelődnek ezzel. Olyan szinten az alkalmazhatóság és a piaci (munkaerőpiaci) értelemben vett használhatóság van előtérben, hogy sem idő, sem pedig türelem nincs az általam megszokott (és valahol elvárt) elmélyülésre. 

Nézem itt ezeket a szingapúri tananyagokat, amik mentén nekem ebben az iskolában tanítanom kéne, és amikor mondjuk innovációs módszereket tanítunk, akkor lapozok vadul a jegyzetek között (online vannak ma már ezek), hogy ok, de hol van a többi módszer? Hol mutatjuk be ennek a szövegkörnyezetét, hogy teszzük még karakteresebbé az általunk tanított módszert azzal, hogy megmutatjuk kontrasztként hogy számos másik módszer, iskola, megközelítés is létezik. Én ugye azt csinálom, mint mindig. Keresem a mélységet, várom hol megyünk majd bele abba, hogy ki használta először a creative destruction kifejezést és mi köze van ennek a kapitalizmushoz, a marxizmushoz, a nagy szociológiai paradigmákhoz. Megmondom mikor: SEMMIKOR. 

És valóban, ahhoz, hogy leszedjél egy barackot a fáról nem kell a gyökeréig lemenni. 

Mi ennek a következménye? Kérdezhetnénk, és kérdem én is. Ki fog itt érteni a fához? Mi lesz ha nem lesz már senki, aki tudja honnan jön a barack mert mindenki csak szedni tudja? 

A helyzet azonban az, hogy az emberek (dolgozók) többségének csak szedni kell a barackot. Igen véges számú olyan emberre van szükség akik a köldökéig lenézve szociológiai és történeti, nyelvészeti és filozófiai mélységekben ismernek egy jelenséget. Egész egyszerűen nem igaz az, hogy csak ennek a mély, mindent magába foglaló tudásnak a birtokában lehet alkalmazni valamit. 

És valahogy azt érzem ebben az iskolában, hogy a gyors cselekvés becsülete sokkal nagyobb, a doer mentalitás, a képesség valaminek a megtételére sokkal többet ér, mint a töprengő, gyötrődő, folyton visszacsatoló, kételkedő, mert a dolgok felszínét és fonákját is figyelembevévő (magyar de talán hívhatjuk ezt európainak) értelmiségi lét. 

Hogy néz ki ez a hétköznapokban. Nincsenek már nagy elméleti órák. Nagy anyagok sincsenek. Nemhogy könyvek, cikkek se. Nincs előadás. A műfaj, hogy valami okos embert, aki a pulpituson áll meghívnak és azt órákig hallgatja 500 diák egy nagy teremben egyszerűen nem létezik már. 

Itt szúrom be, hogy nekem egyébként mára már nagyon zavarja a szemem, hogy a magyar közéleti videókat nézve egy beszélgetés, vagy bármilyen közéleti rendezvény az arról szól, hogy kiválasztott emberek fel vannak ültetve a pulpitusra, ahol aztán jobb esetben páran beszélgetnek, rosszabb esetben a műsorvezetővel beszélget a meghívott, legrosszabb esetben egyedül tart végtelen monológót és azt százak de minimum több tucatnyian áhitattal nézik. 

Ez az én életemben olyan 10-12 éve teljesen kiesett, már Észtországban is nagyon kevés ilyen rendezvényen vettem részt, de az iskolából (ott ugye egyetemen tanítottam) ez teljesen eltűnt azokon a szakokon, ahol én tanítottam. 

De itt Szingapúrban ezekkel a GenZ 17-19 éves tizenévesekkel még ez is valami szintet lépett. Nagyon erősen visszaszorult az absztrakció. Senki nem foglalkozik elméletekkel, iskolákkal. A valamifelé intellektuális iránymutatásra legfeljebb az utal, hogy néha látok neveket említeni, ne adj isten van egy szakirodalmi hivatkozás. De nagyon ritka. Az oktatás, úgy értem az órai munka, vagy a tantárgy kerete egy életszerű probléma. Az a mi iskolánk esetében a szó szoros értelmében értendő, nálunk se teszt, se vizsga nincsen, a diákok kizárólag projekt munkákat adnak le, azt viszont a legkülönbözőbb formátumban (prototípus, itt szeretik a videóbeszámolót mint műfajt, projekt demonstráció, kiállítás, showcasing, éles alkalmazás az életben partner szervezeteken keresztül.)

12-15 hétig dolgozom egy huszonöt fős osztállyal azon, hogy saját interjúkat készítve feltérképezzenek egy problémát, arra egy megadott módszert követve kidolgozzanak egy megoldást, legyártsanak rá egy prototípust, leteszteljék és a visszajelzések mentén az utolsó héten megyünk mindannyian egy nagy kiállítóterembe, ahol meghívott piaci szereplők és az iskola közönsége előtt előadják, amit csináltak. Nincs hét, hogy ne lenne valamilyen kiállítás, vásár, bemutató, rendezvény, amit a polytechnikum valamelyik iskolájában csináltak. Legyen szó filmvetítésről a média iskolában, mérnöki fejlesztésekről, de külön szalonja van az optometrikusoknak, a robotfejlesztőknek, az IT iskoláknak, az ovónőképzőnek, de még az ápolónőknek is. 

Ebben még sok újdonság nincs, ezt én láttam és csináltam Észtországban, Finnországban, viszonylag sok időt töltöttem el a dán Roskilde Egyetem munkatársaival, akik Európában a project-based learning oktatás éllovasainak számítottak sokáig. Itt is ez a jelző, experimental learning, project-learning, problem-based learning etc. 

Van ennek a hétköznapjainak azonban egy egészen elképesztő sebessége. Részben azért mert a mostani diákoknak a figyelme (attention span) meglehetősen rövid időre tartható fenn, az oktatás nagyon szisztematikusan le van bontva 5-15 perces löketekre. Vicces, de tényleg majdnem olyan módon mint egy alsó tagozatos általános iskolai órán. Ezek a "löketek" ráadásul ritmikusan váltják egymást játékok, feladatok, rövid instrukciók, csoportos vagy egyéni munkák formájában. Ezek úgy vannak felépítve, hogy tevékenységben, mozgásban, intellektuális munkában mindegyik nagyon eltér egymástól és minden órának megvan a maga pedagógiai célitűzése, amit mérhető módon teljesíteni kell. 

Ezt én elsőre nevetségesnek tartottam, mert azt az izzadtságszagű törekvést éreztem benne, hogy okos (ám már rég nem tanító) emberek megpróbálják elméleti és módszertani szinten megragadni a valóság (egy iskolai osztály) minden rendülését és majd óravázlatok formájában beszabályozzák azt. Ezt én azért láttam Magyarországon is, elsősorban a tanítóképzésben, de hálistennek a valóság ezt azért elég hamar felülírja. Itt is így van, de erről majd később részletesebben. 

De van azért ennek az aprólékos tervezésnek és részletességnek egy nagyon sajátos velejárója. Az óra, de összességében az egész oktatás kap egy zakatoló, gyors, állandóan pörgő, folyamatos cselekvésben lévő lüktetést és ez a működésmód bizony sokkal közelebb van a mai világ (márming az iskolán kívüli külvilág, különösen a munkaerőpiac) lüktetéséhez. Az hogy van egy téma, amivel 25 percet fogunk foglalkozni és ennek a végére mindegyik öt fős csoport a teremben összeállít egy ppt előadást és a 25-ik perc végére mind az öt csoport előadja mit talált az nagyon nagyon hasonlít ahhoz, ahogy egy multi (és szingapúrban elsősorban ezek vannak jelen) középvezetője kiad egy feladatot és belátható időn belül elő kell állni valamivel. 

Én amikor először belátogattam itt egy ilyen órára és random módon leültem egy ilyen diákcsoportba (lévén máshol nem volt hely a teremben), akkor egyszerűen padlót fogtam attól, hogy a diákok megkapták a feladatot, ránéztek a digitális táblára, leolvasták az instrukciót és abban a pillanatban leültek a laptophoz, váltottak egymással két-három szót, hogy ki melyik részt csinálja és egy öt slide-os előadást akár öt perc alatt összeraknak hogy a laptop mellé rakják a telefonjukat, ott az AI-tól lekérik a fő válaszokat vagy az előre megadott PDF-et kinyitva átmásolják a ppt-be a lényeget és az utolsó percben kő-papír-ollóval kisorsolják most ki fogja ezt előadni. És akire a választás jut feláll, és az egészet egyben összefüggően képes előadni. Ez öt perc egy órán. Olyan profik ebben már, hogy bármilyen témában adatsz nekik ilyen feladatot. Meg fogják oldani. 

Adsz nekik egy rakás kartont, ollót, ragasztót, viszel be egy zsák legót, és akkor ott van a laptop, a telefon, a digitális tábla amin rajzolni lehet és azt mondod, hogy a Singapore2030 tervek alapján készítsenek modellt arra, hogy fogjuk kezelni a tengerszint emelkedést. Akkor ezek ráfekszenek az asztalra kitépik a filceket a tartóból és elkezdik a meglévő kormányzati tervek alapján kartonból vagy legóból felépíteni hogy épít a városállam egy mesterséges szigetet a keleti parton vagy hogy szeli át a várost a vizelvezető hatalmas csatornák rendszere. 

Semminek nincs mélysége. De mindenhez hozzá mernek, hozzá tudnak nyúlni, nagyon szép angolsággal, néha bámulatra méltó szókinccsek elmondják, amit összeszedtek és már általános iskola óta rá vannak szoktatva arra, hogy elő kell adni. Nagyon érdekes, mert az ázsiai diákok alapból nagyon szégyellősek, szerények és nem szeretnek a rivaldafényben lenni. Pedig amikor kiállítod őket vagy mindenféle trükkel (a csokoládé például nagyon jól működik) ráveszed őket, hogy szerepeljenek, játszanak, akkor fantasztikusan teljesítenek. 

Számomra egy óra, olyan mintha cirkusz érkezett volna egy csendes kisvárosba. Játék, gyors gyakorlatok, online felületek, filctol, karton, lego. Én hatalmas IKEA táskákkal caplatok órára mert mindig tele van eszközökkel. Már fél órával a kezdés előtt a teremben vagyok mert rengeteg idő minden projekt asztalra kitenni az eszközöket, az asztaloknak saját digitális képernyője van, amit össze lehet kötni a tanár képernyőjével de azt is meg tudom csinálni, hogy a 6 képernyő mind mást mutasson a teremben. Ha egy diák eltöri a lábát és nem tud órára jönni beépített kamera van amin követni tudja és egy saját hangosító rendszer, amin úgy halljuk őt a teremben mintha jelen lenne. 

A szó hagyományos értelmében vett tudásanyag jellemzően online van és az óra után vagy előtt kell elsajátítani. Azokhoz általában online kvízek kapcsolódnak, de a végső jegybe ezek max. 10%-ot számítanak bele. Olyan az egész (az is, Flipped Classroom-nak vagy Flipped Learningnek hívják), mintha a házifeladatot oldanánk meg órán, és az anyag leadása történne meg otton. Igazából, egész pontosan ez történik.

Búvópatak

De írni akarok egy másik jelenségről, ami látszólag ellentmond mindannak, amit eddig írtam, de szerintem inkább a lehető legjobb értelemben kiegészíti azt. Sokat szoktam írni Szingapúr végtelenül fegyelmezett, feszes, kifejezetten szigorú és konzervatív világáról. 

Viszont ez alatt a felszín alatt van egy elsőre észrevehetetlen másik világ. Nem jut eszembe tényleg job ennek érzékeltetésére mint a magyarországi 80-as évek közepe, a Kádár rendszer vége. Nem az a vége, amikor tényleg összeomlott, hanem az, amikor még senki nem tudta, nem várta a hirtelen összeomlást de tudta hogy valahol nevetséges ez az egész. Ezért voltak olyan élőek, elevenek és ütősek a viccek, a humor, Hofi, a szilveszter, a hétköznapi beszélgetések. A kettős beszéd. A média nyelve és amit, amiről az emberek valójában beszéltek. 

A felállás nagyon különböző, de a dinamika mégis megdöbbentően hasonló. Szingapúr, és azt hiszem ilyen lehet Dél-Korea és egy kicsit Japán is, nagyon gyorsan, ha úgy tetszik túl gyorsan ugrott 2-3 civilizációs lépcsőt azzal, hogy egy harmadik világbéli országból az első világba nőtte ki magát. Az most egy dolog, hogy milyen hihetlen változáson ment keresztül az infrastruktúra és hogyan nőtte ki a magát a gazdaság a világ egyik leggazdagabb helyévé, de ezt követnie kellett (volna) az emberek mentalitásának is. És hát, mondjuk ki, ez nincs teljes egészében így, mert az ember lassabban köt, mint a beton.

Ennek van egy olyan olvasata, hogy ennek a Dél-Kelet Ázsiának (amit az angolok Ázsia Balkánjának hívtak) úgy áll a fejlett civilizáció mint tehénen a gatya, de szerintem nem ez a helyzet. Illetve ennél sokkal jobb a helyzet. Ugyanis szerintem nagyon is jól áll a térségnek ez a sajátos feszültség, ami az emberek mentalitása és a szigorú infrastruktúra között húzódik.

Ahogy többször említettem, Szingapúr a protokollok, szabályok, a rend városa. Amikor bekerültem az iskolába azonnal minden halálosan komolyan lett véve. A munkahelyi laptopomat csak nagyon szigorú szabályok szerint tudom használni, említettem a tréningeket, ezekhez vizsgák, certifikációk tartoznak, meg is lehet bukni, és nem lehet hiányozni (lehet, de akkor meg fogod ismételni az egész tréninget). Rengeteg dolog (túzvédelmi szabályzat, iratkezelés, adatvédelem, code of conduct) amin korábbi munkahelyeimen leginkább röhögtünk itt nagyon komolyan véve. Ez iszonyúan megterhelő, ijesztő és nagyon száraz, unalmas. Hogy mégsem az, az egész egyszerűen annak köszönhető, hogy a felszín alatt itt is, mint minden szigorú rendszerben van egy csendes, sokszor kimondatlan éppen ezért sokszor elemi erővel humor, játék, gúny formájában a felszínre törő...nem is tudom mi...ellenállás? lázadás? valami föld alatti ellenkultúra? Erre mondom azt, hogy a 80-as évek. 

25-30 más új dolgozóval járunk különböző felállásban ezekre a kötelező tréningekre. Már csak egymásra nézünk és röhögünk. Minden szigorú rendszerben kitanulod, hol vannak a repedések. Vezetni kell például a diákok jelenléti ívét és ehhez minden órán egy QR kód van kivetítve a tanteremben, amit a diákok a telefonjukkal beolvasnak és azzal automatikusan bejelentkeznek. De ezt manuálisan a tanár felülírhatja a gépen és magyarázatot kell írni miért tetted. Én először egész bekezdéseket írtam mígnem egyik kollégám meglátta ezt és leszídott, hogy ne írjak regényt ő egyetlen szót ír oda (present vagy absent). Energiaminimumra törekvés elve. A szingapúriak miközben a hivatalos munkanyelv az angol mert az köt össze mindenkit, egymás között előszeretettel váltanak szinglish nyelvre ami az itt beszélt összes nyelv sajátos, igen-igen kreatív keveréke. Namost azon elég egyetlen szót mondani és röhögésben tör ki mindenki,  

 Számtalan szabály van, amit a felszínen betartunk valójában nem. Senki nem beszél róla, de senki nem is ellenőrzi. És hajszálpontosan ugyanez a jelenség van a tanteremben is. Miközben komoly munka folyik (és tényleg folyik) az órák viccesek, a diákok ha elkezdenek bízni a tanárban akkor hirtelen nagyon játékossá válnak, lelkesek lesznek. Nagyon jellemző, hogy az órák között a campus területén találkozva már messziről integetnek, szaladnak oda, megállnak és az iskola hangulata sokkal inkább olyan mint egy család. Ezt nem a szabályok teszik. Hanem az a belső lázadás, ami éppen a szabályok mögött, alatt, vagy helyesebb talán ha azt mondom fölött van. Ez párhuzamos világ az egész országban jelen van. És szerintem ez az élhető, szerethető, átélhető arca az országnak, miközben én azért egyáltalán nem bánom, hogy takra pontosan jön a vonat is.