...és még annyit, hogy...

Egy ismerősöm küldte át ezt a képernyőmentést ma azzal, hogy a munkahelyén, ami egy iskola, megpróbálta megnyitni a blogomat, mert szerette volna belinkelni valahova az egyik írásomat. "Az ön által megnyitni kívánt weboldalon olyan tartalom található, amelyet blokkolnunk kellett" Megtiszteltetésnek veszem, hogy a magyar kormányzati szervereken nem kívánt tartalmak az én írásaim. Teljesen igazuk van, nem is nekik szánom őket. Nekem számukra semmilyen üzenetem, mondanivalóm nincsen, én nem kívánom őket meggyőzni, oktatni, sőt vitatkozni, diskurzust folytatni sem kívánok a jelenleg regnáló magyar kormányzat embereivel.  Hogy egy iskolában, oktatási intézményben mi lehet a kívánt a tartalom azt tudjuk a kormány által központilag gyártott tankönyvekből. Most már papírom van róla, hogy az a tartalom, ami az én fejemből jön ki, az nem tartozik ebbe a világba. 

Befejezem végre a munkaerőpiac alakulásáról szóló rövid bejegyzéssorozatomat. Három bejegyzést írtam eddig: Írtam  a munka világának múltjáról , a szocializmus munkakultúrájáról Magyarországon. Aztán mintegy összehasonlításképpen írtam arról miképpen alakult ez szinte ugyanabban az időben (a 60-as évek közepétől kezdve) Szingapúrban , ahol a lakosságot a nagy multinacionalista vállalatok kiszolgálására trenírozták.   Érdekes módon habár két nagyon eltérő világról van szó, mindkettőre jellemző volt egyfajta voluntarizmus, és az is, ahogy ha kellett erőszakkal terelték a lakosságot a kívánt írányba. Magyarországon az extenzív iparosítás, a mezőgazdaság kollektivizálása, tömegek városokba költözése, nagy lakótelepi építkezések, vagy éppen az ingázás. Szingapúrban is nagyon erős urbanizáció zajlik ekkor, a 60-as évek előtt egyáltalán nem a ma ismert felhőkarcolós, szupermodern arca volt a városállamnak. A maláj nyelvből eredő kampong (falu) jellemezte a lakhatást és a viszonyok nem sokban

 A címben implicit módon van egy előfeltevés, miszerint az állam ezek szerint valamikor kötelezettségének tekintette a szociális ellátást.  Tételmondat következik: Valójában sosem tekintette kötelezettségének a rendszerváltás utáni magyar állam a szociális szolgáltatások létrehozását és finanszírozását.  Az a patyomkin rendszer, amit szociális ellátórendszer címen Magyarországon az eltelt 30 évben kiépítettek, az leginkább egy karikaturához hasonlítható. Azon belül is az olyan karikaturákhoz, amik elnagyolt, szinte csak utalásszerű vonalakkal dolgoznak.  Hogy itt valaha létezett volna érzékelhető politikai akarat és azt követő cselekvés érdemi szociális ellátórendszer építésére az egyszerűen nem igaz.  A FIDESZ pofátlansága, arrogáns volta ismét leginkább olyasmiben merül ki, hogy ők már takargatni sem akarják ezt tovább, és nyíltan kimondják, hogy nem tekintik feladatuknak az állampolgárokról való szociális gondoskodást.  A túlélés, a tény, hogy valaki életben van, lélegzik, vízhez, t

Mi van ha átírják a könyveket megint? Tettem fel ezt a kérdést 13 évvel ezelőtt, ennek a blognak egy előző változatában. Ma már tudom a választ. Semmi.  Olyan értelemben semmi, mint amikor egy kupac trágyára ráraksz mégegy vödörrel. Mi lenne? Szar... Ma már úgy szól ez a mondat: hát persze, hogy átírják a könyveket megint. De már könyvek sincsenek, a Facebookon megy posztokban, elejtett nyilatkozatokban, a lakájmédián keresztülfuttatva. Nincs idő a nyomdára várni, mert a tempó is felgyorsult. Akár egy napon belül változik a helyzet. Nem a jövő, az változatlanul elérhetetlen. De a múlt, azt nagy sikerrel érjük el újra és újra.  Nem tudom van-e még ország Európában, ami ilyen vehemens erővel építi, alakítja, írja majd átírja a múltját. Nálunk az innováció az a múlt megújítása. Sosem látott távlatok vannak mögöttünk. Higyjétek el, előttünk fényes múlt áll. Posztmodern múlt, ami minden nap megújul, újradefiniálja magát. Az voltál aki akarsz, csak akarnod kell. Még minden lehettél régebben

 A kérdés nekem már Soros György kapcsán is eszembe jutott. Azért mégiscsak egy milliárdos emberről van szó, akinek minden anyagi és (ahhoz kapcsolódó politikai) befolyása megvan arra, hogy ellenlépéseket tegyen a személyét pofonzsákként használó politikai kommunikációhoz. Megjegyzem ez nem csak Magyarországon megy/ment, Közép-Ázsiában és a még oroszbarát Ukrajnában is divat volt Sorosozni.  Soros szó nélkül (én legalábbis szavát nem hallottam), nézte ahogy kiplakátolják az arcával az országot, egy becsületsértési pert nem láttam, de pár milliárdból éppenséggel indíthatott volna saját TV csatornát is, vagy akármi. De semmi. Úgy paterolták ki az egyetemét az országból, mint ahogy kormányváltáskor megszeppent minisztériumi csinovnyikokat állítottak fel a szó szoros értelmében a számítógép mellől és felemelt kézzel kellett távozniuk. Ma még elmondhatjuk, hogy egyelőre még nem a Duna-partra.  Szóval engem régóta foglalkoztat, hogy miért folyhat tulajdonképpen mindenféle érdemi visszhang né

Elmentem ma beadatni magamnak a negyedik COVID oltásomat ebbe a zöldövezeti kis közösségi központba, amit most gyorsan átalakítottak oltóközponttá.  Egyszintes, vagy talán kettő, kis épületegyüttes, engem az ausztrál gyarmati kórházakra emlékeztetett pedig szerintem új építésű. A Szingapúriak híresek arról, hogy mindent nagyon pöpecül megszerveznek. egy kicsit túl pöpecül is. Van annak valamiféle rejtett közmunka vagy védett foglalkoztatás jellegge, hogy ilyen láthatóan nyugdíjas korú nénik és bácsik, illetve alacsony jövedelmű fiatalabbak egymástól 5-6 lépésre állva terelgetnek egy nem túl komplikált épületben.  Minden le van protokollozva, az ajtóban már kikérdezik a kórelözményt, meg kellett mutassam az appomon az előző oltásoka.  Moderna lesz, akkor megint? Kérdi az első lépcsős biztonsági őr. Az új fejlesztés igaz?  Mondom igen, legyen márkahűség, sportruhából is csak Adidas-t vagyok hajlandó viselni esetleg márkanélküli lógó seggű mackónadrágot, de nálam olyan nincs, hogy Adidas

A szingapúri oktatási rendszert a világ legjobbjai között tartják számon.  A lányom általános iskolájának egyik tanulósarka Ha a témában sokak számára zsinórmértéknek számító PISA felmérés eredményeit nézzük meg, akkor azt látjuk, hogy a városállam a kezdetektől fogva (2009) kimagaslóan teljesít. Hogy mennyire kimagasló ez a teljesítmény, azt az alábbi ábra mutatja érzékletesen ( de torzan ), összeasonlítva a 2018-as felmérés eredményeit az OECD átlaggal és az (itt sok témában összehasonlítási alapként szolgáló) amerikai eredményekkel. forrás  (vájtfülüeknek ajánlom ezt az ábrát, nem én csináltam, jó példája annak, hogyan kell torzan mutatni az adatokat) :) Magasabb pontértékeket érnek el a szingapúri diákok mindhárom mért területen és az ország oktatási rendszer a világhírű finn vagy a látványosan feljövő észt oktatási rendszernél is jobban teljesít, több mint egy évtizede folyamatosan.  Történelmi távlatból nézve az oktatás a második világháború után, de legfőképpen az 1965-ös függet

Messzire ugrik a cím. Az alapgondolat onnan jutott eszembe, hogy évek óta tartok egy órát a Tallinni Egyetemen CSR (Corporate Social Responsibility) témában, ahol rendszerint feldolgozzuk az üzleti világ társadalmi részvételének alakulását. A CSR mellett sokat beszélünk a ma elterjedt sustainability, ESG, impact, inclusion and diversity (sajnos nem tudom ezeknek a szavaknak a magyar szakmai megfelelőit) kifejezésekről és a körülöttük lévő jelenségekről.  Az én álláspontom általában az az órákon, hogy habár nagy a forgács, nagyobb a jelenség füstje mint a lángja és rengeteg visszaélés van (greenwashing), ezzel együtt az üzleti, corporate világ elmozdulása a nagyobb társadalmi felelősségvállalás felé nyilvánvaló. Ráadásul az én olvasatomban ez nem valami filantróp odafordulásként történik (ezért is tartom a CSR-t egy kicsit elavult kifejezésnek), hanem mára üzleti felismerés lett a társadalmi és könryezeti hatások tudatos beemelése az üzletpolitikába. Történik ez azért mert szigorodnak a