...és még annyit, hogy...

Tegnap szingapúri idő szerint délután, nagyjából abban az időben, amikor Orbán Viktor beszélni kezdhetett Tusnádfürdőn egy kisebb partira voltam hivatalos az egyik óceánparti patinás lakónegyedben.  Dolgozom most egy szingapúri startupnak, akik mesterséges intelligencián alapúló érzelmeket felismerő rendszert fejlesztettek ki és az én feladatom egy nyomonkövető kutatás megszervezése, hogy miképpen tudják ezt az innovációt használni helyi szociális és egészségügyi szolgáltatások.  A tulajdonos alapító egy szingapúri ügyvéd, aki ausztráliába keveredett, a fehér emberek közzé, ott végzett jogot és aztán évek múlva visszatérve Szingapúrba egy Shanghai-i nővel ismerkedett meg és kötött házasságot, aki idekeveredett mert a McKinsey Consulting azonnal alkalmazta őt miután az évfolyamában Kínában az első öt között végzett közgazdaságtan szakon.  Pár évvel ezelőtt ez az ügyvéd összetalálkozott egy osztrák szakértővel, aki mesterséges intelligenciával és gépi tanulással foglalkozott Svájcban, ah

Egy lejtőn érzem magam. A viszonyulásom Magyarországhoz meredeken csúszik lefelé. Próbálok fűszálakba kapaszkodni. Hiányzik a magyar napsütés, a magyar táj. Gyerekfejjel mindig volt bennem egy élegedetlenség. Hogy semmi nem elég drámai, semmi nem elég kalandos Magyarországon. Hogy itt nincsen tenger, nincsenek magas, hőfödte hegyek, nem lovagolnak indiánok a prérin. Se medve, se farkas, nincsenek nagy anakondák vagy veszélyes mérgeskígyók, nem csattan fel a háztömbnyi bálna a csónak mellől és nem tekeredik hatalmas tornádó a pusztán. Minden olyan lankás, szelíd, ártalmatlan.  Ma pont ez hiányzik legjobban. Amikor Észtországban éltem mindent olyan szélsőségesen vadnak találtam. Nagyon kemény, metsző a tél, késként vág az arcodba a szél és azok a valószínűtlenük sötét, sűrű fenyőerdők éjjelente a telihold fényének kontrasztjában mint hatalmas szörnyek nyúlnak ki feléd. Hamar át lehet élni a Kalevala (észt verzió Kalev poeg) vad, sötét világát.  Szingapúrban fülledt nedvesen forró egzotik