...és még annyit, hogy...

Néztük tegnap ezt a koreai valóságshow-t, amiben 100 sportoló és jó karban lévő celeb méri össze különféle feladatokban az erejét. Van egy kicsi falanszter jellegge a shownak, de nekünk tetszik. A lányommal sokat sportolunk és a konditeremben is folyamatosan téma, szóval jól működik a koncepció.  A második évad első feladata az volt, hogy egy manuális futószalagon kellett futniuk 10 percet. Tehát egy olyan szalagon, ami nem állít be automatikusan egy sebességet, amit aztán követni kell, hanem az ember maga tekeri a szalagot a futásával. Sose futottam még manuális szalagon, de tudom, hogy nehezebb, mint a motorizált változat és a talajon futásnál is nehezebb. Akár 30%-kal több energiát vesz el. Ami jelentős. De nem 10 percen.  10 perc futás egy olyan embernek, aki rendszeresen fut az kb. bemelegítés. Még a rövid interval vagy gyors futások is olyan 15-25 perc között szoktak lenni.  Annak ellenére, hogy lassan 10 éve, hogy futok, nem tartom magam valami nagy futónak. Kifejezetten lassan

Sok egymástól független dolgot kötök össze megint, pusztán azért mert ezek így jöttek a szemem elé. Egy tajvani filmet néztem a minap ( The Pig, The Snake and The Pigeon ) és, ami miatt nagyon szeretem ezeket az ázsiai filmeket az az, hogy teljesen máshol vannak a történetmesélés írott és íratlan szabályai az amerikai filmekhez képest. Ugyan legtöbbször érzelmileg sokszor túlcsordulóbbak, bugyutábbak, hülye viccek vannak bennük, de másrészről sokkal brutálisabbak és bátrabban nyúlnak olyan témákhoz, amiket nyugati közönségfilmek bottal se piszkálnának meg. Ilyen volt számomra a koreai Old Boy is, amiben az alapkonfliktus egy inceszt kapcsolatra épül két testvérpár között, hogy aztán bosszúként összehozza apját a lányával. Már ez elég ütős, és akkor a kalapácsos fogkiverést még nem is említettem.  Hasonlóképpen ütött ez a tajvani film is. Anélkül, hogy elszpoilerezném, csak egy apró jelenetet emelek ki, amiben a főhős egy egész vallási szektát végez ki. A történetben kiderül, hogy a sz

I don't consider myself a big reality show watcher. I'm roughly familiar with the characteristics of the genre, back when the first such productions appeared on MTV, or when Hungarian commercial television began to introduce licenses like Big Brother, Survivor, and similar ones, I watched them with great interest. My first impression was that the initial moments (days) are interesting, but then the dynamics are taken away by the fact that the organizers structure the days with various programs, parade celebrities, and give idiotic tasks instead of letting the conditions and human behavior be observed in their raw reality. There is something perverse and voyeuristic about this, or some kind of human experiment in a bad sense, but the truth is that this is the part that would have interested me. However, I quickly stopped watching these productions because: The whole thing was over-directed. They increasingly chose extreme characters who were displayed in a circus-like manner. Th

Nem tekintem magam egy nagy valóságshow nézőnek. Nagyjából tisztában vagyok a műfaj sajátosságaival, annak idején, amikor az MTV-n az első ilyen produkciók megjelentek, vagy amikor a magyar kereskedelmi televíziózásban elkezdték behozni a Big Brother, a Suvivor és a hasonló licenszeket, akkor magam is nagy érdeklődéssel figyeltem őket.  Az volt az első benyomásom, hogy az első pillanatok (napok) érdekesek, de aztán elviszi a dinamikát az hogy a szervezők különféle programokkal struktúrálják a napokat, celebeket vonultatnak fel, idióta feladatokat adnak ahelyett, hogy szabadjára lennének engedve a viszonyok és az emberi viselkedést figyelhetnénk meg a maga pőre valójában.  Ebben is van valami perverz, kukkolás jeleggű, vagy valami rossz értelemben vett emberkísérlet, de az igazság az, hogy ez a része engem érdekelt volna. Hamar leálltam azonban ezeknek a produkcióknak a nézésével mert: - Túl lett instruálva az egész. - Egyre inkább szélsőséges karaktereket választottak, akiket cirkusz j