...és még annyit, hogy...

Hosszú beszélgetést folytattam a minap a finn Helsini Egyetem új inkubációs programjainak egyik vezetőjével.  A beszélgetés apropója az együttműködés volt Tallinn és Helsinki között. A jelek szerint a Helsinki Egyetem is arra az útra lépett, amin a tudás gyakorlati hasznosulását várják. Az elsődleges cél, az egyetemen tanuló hallgatók és oktatók tudásának mihamarabb gyakorlatba ültetése, piacra kerülése, vállalkozás alapítása vagy bármilyen mérhető társadalmi/környezeti hatás elérése az új tudással.  Eddig Finnországban az volt a felállás, hogy a piramis csúcsán a Helsinki Egyetem (és néhány más klasszikus kutatóegyetem) volt, és ezt követte párhuzamosan számtalan kisebb, ámde rendszerint sokkal gyakorlatiasabb un. Applied Science (alkalmazott tudományok) egyeteme. Amiket sokszor csak angolul hívtak egyetemnek, a helyi szóhasználatban (Svédországban is egyébként) ezeket a mi főiskoláink státuszához hasonló szerepben futtatták.  Azalatt a 8 év alatt, amit én Észtországban töltöttem a H

Ijesztően jó ez a film. Olyan mint egy ablak. Egy apró rés, amin kinézel és nézed mi zajlik a külvilágban. Ilyen módon nincs ennek a filmnek se története, se nagy drámája, mintha nem is lenne megvágva, azt látjuk, ami elmegy az ablakunk előtt. (egyébként ettől szinte értelmezhetetlen mint film, de ez engem nem zavart) Nekem pont azért tetszik. Nem akart sem megríkatni, se fellelkesíteni, se nagy erkölcsi leckét nem adott, de a vízes lepedőt se húzta le senkiről. Egyszerűen a maga pőre valójában megmutatta milyen volt a mai Ukrajna területére küldött magyar katonák élete a megszállás alatt.  Merthogy megszállók voltunk a második világháborúban, egészen addig amíg végül minket szálltak meg. A háborús filmek többsége valahogy pozícionálni próbálja a történteket és benne a szereplőket. A történelmet a győztesek írják, ezért a győztesek által készített filmekben mindig ott van az erkölcsi fölény, a diadal, a győzelem, aminek szűrőjén keresztül látjuk aztán akár a szenvedést, akár az emberi

Talán érdemes onnan indítanom, hogy lejártak az észt igazolványaim. Amikor 2013-ban Észtországba költöztem akkor azonnal kaptam egy észt személyi igazolványt és ideiglenes tartózkodási engedélyt vele. Ez EUs állampolgárként egy nagyon egyszerű ügyintézés volt és automatikusan munkavállalási engedélyt is jelentett.   Öt év elteltével ez annyiban módosult, hogy immár állandó tartózkodási engedélyt kaptam, örökre maradhattam (volna) ha akarok és csak öt évente meg kellett újítanom az igazolványt, ahogy minden észt állampolgárnak is.  Én azonban a következő öt éves korszak 3. évében Szingapúrba költöztem. Itt (mármint Szingapúrban) azonnal állandó letelepedési engedélyt kaptam, meg egy szingapúri személyi igazolványt. Ezzel is gond nélkül vállalhatok munkát és a letelepedési engedély örökre szól, nem kell hosszabbítgatni.  Most tehát 3 igazolvánnyal a zsebemben sétálgatok az utcán. A magyar, az észt a szingapúri. Érdekes amúgy, hogy kinézetre ezek nagyon hasonlítanak egymásra. Midjourney á

Ez a cím így persze hülyeség, mégis megtartom a drámai elemek kiemelése végett. Amit mondani akarok vele az az, hogy sokkal, de sokkal veszélyesebb hely lett az internet, mint mondjuk 10 évvel ezelőtt. De ezen nincs mit csodálkozni, tulajdonképpen természetes, hogy ez történt, nem felszámolni, hanem kitanulni kell.  Ha valami hasonlottal szeretném érzékeltetni, akkor talán az utak példája illik ide. Az utak nagyon veszélyesek. Több tonnás járművek közlekednek rajta olyan sebességgel, aminek a töredékével is széttépnek vagy éppen péppé lapítanak egy emberi testet. Erről nyilván nem az út tehet, de ettől még lehet mondani, hogy az utak veszélyes helyek.  Na pontosan így értem ezt az internet kapcsán is.  Eleinte hír, mit hír, kitörő öröm volt, bármit kapni az inerneten. Egy email örömhír volt. Emlékszem a betárcsázós korszakban, amikor még meglehetősen drága is volt a szolgáltatás éppen csak azért és addig mentem fel a netre, hogy megnézzem jött-e email. És ha nem, akkor döhösen csapkodt

Megnéztem tegnap Reisz Gábor 2018-as Rossz Versek filmjét. Számomra a kortárs magyar filmek szinte az egyetlen olyan ablakot jelentik Magyarországra, amik túlmennek a szalagcímekből átjövő híreken. Ezért szinte vadászok az olyan új filmekre, amik napjaink Magyarországáról szólnak.  Ez a film is ilyen, és igen jó választasnák bizonyult. Mármint részemről, hogy megnéztem.  Nem tudom honnan, de a főszereplő-rendező nagyon ismerős számomra. Én őt valahonnak ismerem, de nem tudok rájönni, hogy honnan. Az is lehet, hogy csak hasonlít valakire. A karaktere mindenesetre nagyon megvan nekem, egy az egyben. És az is, hogy nem volt szimpatikus ez a karakter.  Én nem tudok mit kezdeni az ilyen tesze-tosza emberekkel, akik egy kurva mondatot nem tudnak befejezni és soha nem válaszolnak egyenesen egy kérdésre. Nem tudom, hogy ez egy elveszett generáció tünete-e, vagy természetes velejárója annak a kiüresedett hiábavalóságnak, ami ma Magyarországot jellemezheti. Éppen ezért nézem meg az ilyen filmeke

"(...) Egyébként ózdi lévén nem hiszek sem az ARVISURÁBAN, sem más számomra fantaszta elképzelésekben, de így is hiszem, hogy MI MAGYAROK mindig is különbek voltunk és különbek is leszünk mindenkitől. Csak abban a történelemben hiszek amit az iskolában tanítottak, és ebből is világosan látszik számomra, hogy milyen szerepet töltöttünk be a világban RÉGEN. Sajnos csak régen. Ezek a szép idők már elmúltak amikor, de hidd el ha mindannyian szeretnénk akkor még leszünk mi meghatározó nemzet. (Kérlek ne erőszakos cselekedetekre gondolj, csak arra, hogy mivel írnám én ezt a hozzászólásomat a kedves Naumann János nélkül?) Számolatlanul sorolhatná(nk)m a Magyar feltalálókat és rájönnél, hogy nem a jelenlegi „hely” ami megillet minket. Igaz, hogy ehhez kicsit érettebb Magyar nép is kellene, de tudjuk, hogy nehéz időkben mindig felerősödnek a szélsőjobbos hangok. Amikor ezek lecsendesednek én akkor is ezt fogom mondani. Magyarország jelenleg nem a neki járó megbecsülést kapja (igaz, hogy e

Néha vannak teljesen valószerűtlen elemei a gondolkodásomnak. Például nem értem, hogy tudnak egy kis helyen hierarchikus viszonyok kialakulni. Vagy ha vannak, akkor furának tűnnek. Egy kis helyen, mint egy sziget. Anglia. Nagyon erős hagyományai vannak az arisztokráciának, a nemesek, a kékvérűek és a pórnép szétvállasztásának. Még a nyelv is más, amit beszélnek. A posh, Tory nyelv, amit aztán sokan majmolnak, a szépen beszélő artisztokraták nyelve. A királynő angolja, ahogy ők mondják. Most nem tudom, talán már királyt mondanak. És nekem az jut eszembe erről, hogy ott élnek ezek egymás hegyén hátán de még így is különbözik a nyelvük.  Máskor meg beszélgettem egy újdonsült ismerősömmel, aki egy apró csendes óceáni szigeten él. Mondja van autója. Én meg azon gondolkodtam, hogy az istenben fordul meg a kocsival egy olyan kicsi szigeten.  Szóval nyilvánvalóan van valami problémám a léptékek értelmezésével.  Ennek figyelembevételével mesélem el azt, hogy nézem a Netflixen a lányommal ezt a