...és még annyit, hogy...

Megnéztem ma Christopher Nolan filmjét, és nagyon tetszett. Kicsit féltem tőle, mert anélkül, hogy rákerestem volna ömlött rám különböző csatornákon a film, vagy éppen a rendező fikázása. Arról hogy mennyire hű Homérosz eredeti történetéhez, arról, hogy micsoda woke casting, arról, hogy mennyire gagyi a történelmi hitelesség, vagy éppen azért mert Nolan agresszíven elutasítja az AI (és sok más régebbi) technológia alkalmazását.  Engem a film egészen máshol ragadott meg, bár ennek azért van kapcsolódása a fentiekhez.  Tactile - nem tudom magyarul használjuk-e ezt a szót mondjuk taktilisként. Angolul ez jutott eszembe azonnal. Tapintható, testközeli, érzékletes? Az egész film olyan, hogy szinte meg lehet fogni. Érzed a szálkát a kezedben, tengeribeteg vagy a hullámzástól és minden olyan végletesen személyes, testközeli. Nem látod a filmet, megéled. IMAX moziban néztem meg itt Szingapúrban, ami sokat segített ebben az élményben, a film maga is erre lett optimalizálva, de szerinte...

Egy mecseki tanyán nyaraltam a múlt héten, ami önmagában is időutazás volt, de találtam ott a polcon egy Ferenczi Sándor könyvet, ami a verandán a hintaszékhez tökéletesen passzolt. Ferenczi Sándor számomra a századelő legszimpatikusabb pszichoanalitikusa, a híres budapesti iskola meghatározó alakja. Miskolcon született 1873-ban egy könyvkereskedő fiaként. Ennyi most elég is róla, mert igazából, amiről írni akarok az az ő világa és a miénk közötti különbség. Önmagában is érdekes múlt század elejéről származó vagy XIX. századi tudományos műveket olvasni, de most néhány véletlen együttállás sajátos szemszögből kapcsolt össze bennem világokat. Ferenczi könyvek között nőtt fel. Bizonyára sokat olvasott. Mindezt egyszerre tette magyarul és németül, hisz a Monarchiába született bele. Orvosi iskoláit Bécsben végezte, s mint minden akkoriban magasabb végzettségű ember, klasszikus latin/görög műveltségre tett szert. Mikor egyetemista voltam, halálra frusztráltak az olyan biográfiákban ele...