...és még annyit, hogy...

Korai ezt még mondani, de a várakozást, vagy ha így jobban tetszik, az elvárást már kézzel foghatóan érzem. Hétfőn reggel (amikor otthon még javában vasárnap éjjel volt), bementem dolgozni és a kollégák azonnal a magyar hírekkel fogadtak. Pedig nem mondanám, hogy Magyarország olyan nagyon rajta lett volna a szingapúriak térképén. Az itteniek egy sajátos buborékban élnek, sokszor az az érzésem, hogy az átlag magyarnál is kevesebbet tudnak, vagy foglalkoznak nemzetközi viszonyokkal.  De Orbán Viktor eltávolítása áttörte a falat, de már nem csak ő, hanem habár a nevét kimondani nem tudják (és nem tudják, hogy azt jelenti Hungarian), Magyar Péter nevét is tudták. Kapom napok óta a Whatsapp üzeneteket a világ minden sarkából. Tegnap Hegedűs Zsolt tánca futott nagyott, a helyi országos sajtóban is lehozták, nekem meg azért küldözte mindenki, mert rájöttek, hogy nem csak engem hívnak Zsoltnak (amit szintén nem tudnak kiejteni).  Aztán látom az amerikai kommenteket, híreket, podcastok...

Négy évvel ezelőtt Nagyon fáj címmel írtam bejegyzést a magyarországi választások éjszakájáról. Tegnap este a 6 órányi időeltolódás ellenére ébren maradtam, egészen hajnali ötig, pedig hétkor már kelnem kellett és mentem munkába. Már akkor éreztem a helyzet súlyát, amikor megérkezett a levélszavazat formanyomtatványa Szingapúrba. Én (ha emlékeim nem csalnak) egyetlen választást sem hagytam ki. Éppen csak az elsőt, az 1990-es választást, mert májusi lévén éppen nem töltöttem be a 18-at. A nagymamámat kísértem el a szavazófülkébe, aki tanácstalanul kérdezte kire szavazzon és mondtam neki, a Fideszre mama. Végzős középiskolás voltam és teljesen beszívott a közélet, pedig korábban a tatabányai megyei újságban a Dolgozók Lapjában egy sort nem voltam képes elolvasni az unalmas belpolitikai hírekből. Néha elolvastam a nemzetközi híreket, mert féltem az atomháborútól, de 90-re már sokat enyhült a helyzet a peresztrojka miatt.  A gyerekkori szobám ajtaján, valahol még talán egy fénykép is ...