...és még annyit, hogy...

  Kb. egy évvel ezelőtt felvettem a kapcsolatot kommunikációs szakemberekkel, általam ismert olyan arcokkal, akik szoktak szavakba önteni gondolatokat, üzeneteket. Beszélgetni akartam velük a következőkről. Egy a PR Herald hasábjain kb. 15 éve megjelent cikk adta az alapötletet, a gondolatot, ami azóta motoszkál bennem, és amibe úton útfélen beleütközöm. A cikkben nagyjából a következő mondat szerepelt (az istennek nem találom az újságot, úgyhogy nem szó szerinti az idézet, mégis idézőjelbe teszem, mert nem én találtam ki): „A magyar közigazgatás az ’50-es évek névtelen feljelentő leveleinek stílusában kommunikál az állampolgárokkal” A jelenlegi kurzus keretei között ezzel nincs is semmi gond, hiszen ez a hivatalos irány. Nekem azért mégis van gondom vele, és mélyre nyúló alapvető gondom. Egy hosszabb írásban már próbáltam azt körüljárni, hogy mi a mi viszonyunk, kik is vagyunk mi itt egymásnak ebben az országban ( Alázatos szolgája ). Az az írás történelmi és társadalmi léptékben raga

  Foglalkoztat egy ideje engem az a kérdés, hogy mi a gyökere ennek a lekezelő pökhendiségnek, arroganciának és leszámolás hangulatnak. Azt látom, hogy hatalmas távolságok lettek emberek, csoportok között, kormányzati program az „elbánás”, lejáratás, margóra helyezés és lenne jelentkező a fizikai megsemmisítésre is. Egymással sem bánunk jobban, nincs olyan réteg, csoport, akire ne lenne valamilyen becsmérlő szavunk, amit azonnal rá is aggatunk az érintettekre, ha alkalmunk adódik rá. Kéjes örömmel alázzuk meg egymást. Azt hiszem a megalázottság olyan, mint a csatornaszag. Egy idő után annyira hozzászokik az ember, hogy már meg sem érzi. Ettől azért még nagyon büdös van. Nahát így lehet ez a mi kultúránkban is. A megalázó helyzetek és viszonyok elviselése olyannyira része a hétköznapjainknak, hogy mint hal a körülötte lévő vizet, természetesnek vesszük, akár okozzuk, akár elszenvedjük azt. Vannak az elfogadható emberi viszonyokra beszédes szavaink. Azokra az emberi viszonyokra, amik köz