...és még annyit, hogy...

Régóta szerettem volna írni a brazil Jiu-Jitsu küzdősportról, amit a lányom most már hetedik éve űz. Az én ötletem volt eredetileg, hogy csináljon valami küzdősportot. Kicsi korától kezdve terveztem, hogy beíratom valahova...igazából félelemből.   Én ugyanis nagyon tartok attól, hogy a lányom generációjára egy olyan világot hagyunk, ami leginkább a Mad Max filmekre fog hasonlítani. A globális felmelegedés elvégzi az egyik felét a másikat megoldjuk mi, megőrül ez a világ. Egyedüli gyerekként itt hagyjuk ezt a kislányt magára és engem már kicsi korában nagyon zavart ez a gondolat.  Találtunk hát Tallinnban egy dojo-t, amit egy belga karate bajnok vezetett, aki egy ponton átnyergelt Jiu-Jitsura. Fogalmam sem volt a módszerről, azért oda mentünk, mert angolul voltak az edzések és Bert, az edző nagyon kedves volt.    Nekem visszatérő tapasztalatom, hogy valami oknál fogva a küzdősportok űzői a legkedvesebbek, ott a legbarátságosabb a hangulat. Gyerekkoromban én rengeteg sportot kipróbálta

Néztük tegnap ezt a koreai valóságshow-t, amiben 100 sportoló és jó karban lévő celeb méri össze különféle feladatokban az erejét. Van egy kicsi falanszter jellegge a shownak, de nekünk tetszik. A lányommal sokat sportolunk és a konditeremben is folyamatosan téma, szóval jól működik a koncepció.  A második évad első feladata az volt, hogy egy manuális futószalagon kellett futniuk 10 percet. Tehát egy olyan szalagon, ami nem állít be automatikusan egy sebességet, amit aztán követni kell, hanem az ember maga tekeri a szalagot a futásával. Sose futottam még manuális szalagon, de tudom, hogy nehezebb, mint a motorizált változat és a talajon futásnál is nehezebb. Akár 30%-kal több energiát vesz el. Ami jelentős. De nem 10 percen.  10 perc futás egy olyan embernek, aki rendszeresen fut az kb. bemelegítés. Még a rövid interval vagy gyors futások is olyan 15-25 perc között szoktak lenni.  Annak ellenére, hogy lassan 10 éve, hogy futok, nem tartom magam valami nagy futónak. Kifejezetten lassan

Második alkalommal történik meg velem, hogy lementem az uszodába és csoport fogyatékossággal élő emberbe botlottam, akiknek úszóedzést tartottak. Emlékeztem, hogy amikor tavaly elolvastam Szingapúr sporttal kapcsolatos stratégiai programját, akkor külön fejezet volt a fogyatékossággal élő emberek bevonásáról.  A képen egy másik csoport van, amire végeztem a fogyatékosok csoportja már elment A koncepcióban úgy szerepelt a téma, hogy ismerve a szingapúri emberek életmódját, a közösségi sportcentrumok jelentik azon kevés helyek egyikét, ahol esély lehet találkozásokra. Az emberek többsége a munkahely és az otthona között él, a napi közlekedés során nincs sok interakció, míg a különböző szórakozóhelyek, éttermek olyan helyek, ahova a fogyatékossággal élő emberek jutnak el nehezen. Nem annyira a a fizikai akadálymentesítés miatt, fejben vannak inkább gátak, illetve a pénztárca nem engedi.  A hétköznapi életben nem igazán mondanám, hogy egy integrált világot látunk Szingapúrban. Nagyon erős

1988-ban a 14 éves Egerszegi Krisztina aranyérmet szerzett 200 méter hátúszásban. Én 16 éves voltam akkor, ez volt az az év, amikor a csecsemőmirigyeim bezáródtak, a nagyapámnak meg két videólejátszója is lett és százával ontotta az alámondásos filmek másolatait. Az olimpiát megelőző nyáron míg a 14 éves Egerszegi Krisztina valószínűleg minden nap hajnalban kelt, edzőtáborból edzőtáborba járva készült a nagy versenyre, ugyanezen idő alatt én napi 12-16 órában nagyapám videókészletét emésztettem fel a kanapén ülve. Rambótól, a Péntek 13-ig.  A hirtelen serdülőkori váltásnak és a "rendkívül aktív", kanapén a nagymama tejföllel és porcukorral leöntött eprét a tévé előtt majszoló életmódnak köszönhetően azon a nyáron olyan 20 kg-ot hízhattam. A középiskolai tornatanár, amikor szeptemberben meglátott ezzel fogadott: "Lali, (négy évig nem tudta megjegyezni a nevem) én nem tudtam, hogy te a nyáron megnősültél és három gyereked is lett"  1988 szeptember 25-én sokmillió (éle

Gyerekkoromban vékonyka, nyeszlett kölyök voltam, nemcsak esetlen, hanem nagyon gátlásos, félénk is.   Ennek okán nekem semmilyen sporthoz nem volt tehetségem. Különösen futni utáltam. Én már 50 méter futás után kikészültem, elfogyott a szufla, de nem ment nekem az égvilágon semmi, ami sporttal volt kapcsolatos. Kötélmászás, szekrényugrás, gyűrű.  Egészen 18 éves koromig (amikoris elmentem plasztikai sebészetre) nekem a füleim derékszögben elálltak a fejemtől. Hogy ne legyen unalmas még csak nem is egyformán. A gyerekek világa pedig nagyon kegyetlen. A 70-es évek végén, a 80-as évek elején, amikor én kisiskolás voltam jaj volt annak a gyereknek, akinek szemüvege volt (pápaszemes kígyó), szeplős volt, vörös volt a haja, kövér volt, vagy hozzám hasonlóan volt valami látványos testi hibája, sajátossága.  Senki nem használta a bullying kifejezést, ma is a magyar csúfolódásnak fordítja, ami szerintem egy erősen kiherélt változata a szónak. Miközben én egy cseszlett, gátlásos, magába forduló

Nem nehéz észrevenni az írásaimból, hogy szociálpolitikus végzettségem ellenére erősen pro-business irányba mozdult el a beállítottságom. Ez egyrészt fakad a kelet-európai jóléti rendszerekkel kapcsolatos csalódottságomból, amit röviden én így tudnék összefoglalni:  A magam részéről én nem számolok már azzal, hogy Kelet-Európában a Skandináv jóléti modellek, vagy akár csak a kontinentális nyugat-európai jóléti állam modellek akármelyike megvalósul. Nyugat Európában is jelentősen átalakultak ezek a rendszerek, de nálunk ez mindig is a inkább a vicc kategoriába tartozott. A politikai retorika szintjén ugyan eljutottunk oda, hogy már a "koraszülött jóléti államról" beszéltünk, de ez is inkább annak a cinizmusnak a része, ahogy a jobb sorsa érdemes társadalompolitikai berendezkedésből mifelénk mindig is inkább valami törpe utánzatott csináltak. Másrészt rám az eltelt 10 évben nagyon nagy hatással volt az Észtországban szerzett tapasztalat és az ő pro-business (ha úgy tetszik neol