Találkozásaim a sporttal

Gyerekkoromban vékonyka, nyeszlett kölyök voltam, nemcsak esetlen, hanem nagyon gátlásos, félénk is.  

Ennek okán nekem semmilyen sporthoz nem volt tehetségem. Különösen futni utáltam. Én már 50 méter futás után kikészültem, elfogyott a szufla, de nem ment nekem az égvilágon semmi, ami sporttal volt kapcsolatos. Kötélmászás, szekrényugrás, gyűrű. 

Egészen 18 éves koromig (amikoris elmentem plasztikai sebészetre) nekem a füleim derékszögben elálltak a fejemtől. Hogy ne legyen unalmas még csak nem is egyformán. A gyerekek világa pedig nagyon kegyetlen. A 70-es évek végén, a 80-as évek elején, amikor én kisiskolás voltam jaj volt annak a gyereknek, akinek szemüvege volt (pápaszemes kígyó), szeplős volt, vörös volt a haja, kövér volt, vagy hozzám hasonlóan volt valami látványos testi hibája, sajátossága. 

Senki nem használta a bullying kifejezést, ma is a magyar csúfolódásnak fordítja, ami szerintem egy erősen kiherélt változata a szónak. Miközben én egy cseszlett, gátlásos, magába forduló kisfiú voltam, azok akik a legaktívabban megtaláltak engem az iskolában, azok jó szagú, menő melegítős, márkás sporttáskás sportoló gyerekek voltak. Újvárosi fiúk....írtam erről "Az én cigány barátom" posztomban. 

Habár nem voltam jó egyik sportban sem, én (szerintem) folyamatosan próbálkoztam. Tatabányán, ahol az általános és középiskolás koromat töltöttem a 80-as években legendás sportélet folyt a TBSC keretein belül. Én 9 éves és 14 éves korom között kipróbáltam a focit, a kézilabdát, a cselgáncsot, az atlétikát, a vívást és a teniszt is. Egyik se ment...és a magam emlékei mentén két okot tudok felhozni, ami mindig visszatért:

1. Vagy a futástól rettegtem

2. vagy az edzőtől

3. vagy az edzőtársaktól

A legszőrnyűbb élmények engem a foci és a kézilabda edzésen értek. Mindkettő elit sportnak számított a TBSC-ben. Mindkét helyen már a 9-10 évesek között hatalmas egók, nagy arcok voltak. Néhány szívmelengető kivételt leszámítva (mint az én két osztálytársam M. Feri és Sz. Peti, akikkel eleinte együtt mentünk le edzésekre) én leginkább nagyképű, gűnyolódó, a mai szavakkal leírva, erősen bántalmazó közegben találtam magam. Ferinek és Petinek talán más emlékei vannak. Ők mindketten nagyon tehetségesek voltak és hamar be is illeszkedtek ha jól emlékszem. Én tényleg nagyon béna voltam. Az edzők ezekben a sportokban az emlékeim szerint nem voltak kegyetlenek, velem egyszerűen az történt, hogy látták az első pár alkalom után, hogy belőlem itt nem lesz NB I-es játékos az életbe se, és lemondtak rólam. Igazuk volt a maguk szempontjából, én estem keltem a pályán. Egyszer kézilabda edzésen nekem kellett elvégeznem a szabaddobást és azt nem voltam képes felfogni, hogy milyen vonalra állva kinek kell adni a labdát. Két három elvetélt próbálkozás után az edző letetette velem a labdát és az ellenfél jöhetett. 

Szóval megértem a pénzem. 

Ami azonban engem rettegéssel töltött el, az az ami az öltözőben történt. Ott megsimáztak minket. A simázás azt jelenti, hogy előre kell hajolni és a seggét elverik egymás után a társak minden újnak. Van aki tenyérrel, más a törölköző csücskével mert az nagyon csíp. Egy hosszú szertartás ez, ami alatt az újak behajolnak a többiek pedig teátrális körülmények között megsimázzák őket az edzés után vagy előtt. Megjegyzem hajszálpontosan ugyanez a szertartás zajlott le az ipari szakközépiskolában 1986-ban ahova jártam. Elsős korunkban a szünetben kiemeltek minket az aulában lézengő gyerekek körül és egyenként vittek a WC-be. Engem is vittek. Nem tudom, hogy a korszellem okozta-e, vagy közelgő változás szele, de mi ezt már nem csináltuk felsőéves korunkban. Én legalábbis biztosan nem, eszembe se jutott. 

Én már általános iskolában rettegtem a tornaóráktól. Főleg felső tagozatban. Alsóban, még a tanítónéni tartott minden órát, és a mi iskolánknak sokáig nem volt rendes tornaterme, ezért vagy az udvaron fociztunk, vagy a tanteremben tornaruhára vetkőztünk és ott csináltünk karkörzéseket kb. 

Felső tagozatban azonban átkerültünk a felsős iskolába, ahol a történelem tanárnő volt a torna tanár és én rettegtem az óráktól. Igazából nem miatta, mert ő nem volt különösen kegyetlen vagy ilyenek. Igaz egyszer, álltunk tornasorban, amikor számomra teljesetlen ismeretlen okból egy hatalmas pofont lekavart a P. Lajos nevű osztálytársunknak. A terem fala visszhangzott tőle a néma csendben. Kérdezte a Lalit tudja-e miért kapta. Nem válaszolt. Keményebb gyerek volt annál. Elég zűrös háttere volt, ha jól emlékszem intézetben volt (vagy megjárta a javítót nem tudom), de ez nem volt ritkaság mifelénk. Hogy valamit csinált, az nem kérdés, mert ő volt az, aki matekórán a L. Timi (az osztály hosszú szőke hajú kitünő tanulója) mögött ülve ráccicceget és amikor a Timi megfordult akkor röhögve húzta hátra a fitymáját az erekcióban lévő farkáról. Szerintem mindannyian akkor láttunk ilyet először, Timi arcszínéből ítélve, de nekem is új volt a látvány, mert nagyon messze voltam még az élménytől. Nemrég tudtam meg, hogy Lajos nem él azóta, az anyja késelte halálra. Ezeket most azért mesélem el, hogy egyfajta szövegkörnyezetbe helyezzem, hogy mégis milyen világ volt az. 

A tornaórákat a futás miatt utáltam. És a gyűrű miatt. És az ugrószekrény miatt. És a kötélmászás miatt. A magasugrás miatt. A távolugrás és a kislabda hajítás volt talán az egyetlen, amitől nem rettegtem. A kötelező háztömbkörüli futóverseny az olyan nap volt számomra, amitól már hónapokkal előtte szorongtam.  

Visszatérve a társakhoz. Járt a középiskolánkba egy később válogatottá vált magyar futballista (több is volt korábban, nekem ő jutott) egy bizonyos Klausz László. Kimondom a nevét, mert ott dögöljön meg, ahol van...

Ő a szokásosnál is sokkal tuskóbb volt. Másodéves lehetett. Mindig azok a legszemetebbek, mint a gumi katona a hadseregben, mert éppencsak kijöttek a kopasz korból. Ez a Klausz valahogy rámtalált. A füleim miatt egérnek szólított (voltam nyuszi is, egér is, Garas is nagyon éles a fantáziája a gúnyolódó gyerekeknek) és rendkívül fontosnak tartotta, hogy amikor elmegy a termére váró osztályunk mellett a folyosón, akkor engem rálökjön a táskákra. Ő vitt a WC-be, megsimázni is. 

Pár évvel később, amikor már válogatott focista volt a 90-as évek elején, abban a korszakban, amikor a magyar foci már az 1986-os mexikói fiaskó után réges régen lejtőn volt, szóval néztem őt a közvetítéseken, ahogyan mint egy lassított felvételen olyan fájdalmasan lassan vánszorgott a pályán. Arra gondoltam, hogy neki ez a válogatottság a büntetése mert komolyan nézni is rossz volt. De később olvastam vele egy interjút a helyi újságban, ahol pátosszal arról beszélt, hogy az apja örökében a sportszellem meg ilyenek. Hát engem a hányinger kerülgetett. 

Nagyon érdekes, hogy a gyerekek a legkedvesebbek a cselgáncs edzésen voltak, abban a sportban, ami pedig eleve a harcról szól. Akkor már sok sporton túl voltam, nagyon szerettem volna megerősödni, szerettem volna én is ügyes lenni, és ott ültem az első edzés előtt hangtalanul a narancssárga Centurm Áruház feliratú nejlonzacskómmal (nem volt pénzünk nekünk Adidas táskára) és vártam, hogy mikor jön a simázás. Furcsán méregettek, de később esett le, hogy azért mert nem értették miért vagyok ilyen kuka és mitől vagyok így megijedve. Egy ponton aztán ők törték meg a csendet és odajöttek egyenként.....bemutatkozni. 

Pedig ott is bénáztam. Nem tudtam rendesen megkötni a nadrágot és az edzésen bemelegítésképpen nyusziugrásban kellett átszelni a termet, aztán, előre gurulva, majd hátra, majd futva, majd páros lábbal szökdelve. Namost ez a nadrág, mivel nem volt megkötve folyamatosan leesett rólam, ott botladoztam alsónadrágban mint valami elfuserált Pierre Richard. Szerintem kicsit hasonlíthattam is rá. Nevettek, de nem bántott senki, az öltözőben ugyanolyan kedvesek voltak. Egy meglehetősen kövér, vagy legalábbis nagydarab fiú volt a rangidős, neki már színes öve volt. 

Csakhogy a cselgáncsnál, minden szerdai edzés futóedzés volt. Egy úgynevezett kiserdőt kellett futni, és mit ad isten az azt jelentette, hogy egy közeli kis erdőt kellett körbefutni. Nekem (ugye emlékszünk, hogy 50 méter volt a hatótávom futásban) ez alapból megoldhatatlan kihívást jelentett, de az edző itt úgy motiválta az ifjúságot, hogy egy vietnámi gumipapuccsal kocogott a gyerekek után és akit utólért azon végigvert. Én azt a taktikát alkalmaztam innentől, hogy a heti három edzésből a középsőt, a szerdait mindig kihagytam. Ők meg azt a taktikát alkalmazták, hogy aki meghatározott számű hiányzást gyűjt össze azt kirúgják. Így viszonylag hamar végetért a cselgáncs karrierem is. 

Elmentem hát vívni. (ezek között mindig sok-sok hónapnyi trauma szünet volt, meg anyám pénztárcája se bírta azt hogy mindenhol az éves díjat be kellett fizetni - 180 Ft - Zsoltika meg két hétig járt egy-egy sportra). Szóval lementem vívni a Ságvári iskolába. Megmondom őszintén, nekem a vívás nagyon tetszett, olyan előkelő és elegáns is volt egyszerre és nem is volt olyan nehéz az edzés. De nekem sehogy se ment az, hogy lemegyek vívóállásba és abban a pozícióban maradva mozgok előre hátra, amerre kell. A vívóedzésen az újakkal az idősebb társak foglalkoztak és én kaptam egy nálam 5-6 évvel idősebb fiút és egy lányt. A fiú pedagógiai módszere (az edzőnek ezzel kapcsolatban nem volt kifogása) az volt, hogy akárhányszor akaratlanul is kijöttem a vívóállásból ő lendületből tarkón vágott. Akkor már kicsit idősebb voltam (ugye 9 évesen kezdtem az ipart), lehettem talán 12-13 és már nőtt bennem egy Bendegúz. A lánynak se tetszett ez a módszer, rákiabált nem egyszer a fiúra, hogy ne verd már ezt a gyereket. A srác megférfimagyarázta (mansplainging) neki, hogy így kell ezekkel bánni. Én meg egy adott ponton eleresztett "akurvanyádatütögessed"-del elhagytam a vívótermet és soha többé nem mentem vissza. Anyám az éves díjat persze itt is befizette akkor már 360 Ft volt. 

A tenisz szerintem teljesen az én hibám volt. Előkelő, úri sport. Ütögettünk a pályán, az idősödő edzőbá gyengéden dobálta a labdát.  Még azt se mondanám, hogy nem ment. hiszen vissza tudtam ütni. Azonban nagyon sokat kellett várni arra, hogy megint én kerüljek sorra és várakozás közben nem tudtam megállni, hogy a kincstári teniszütő élével ne rajzoljak különféle vonalakat a salakba. Az edzőbá megtalált...."figyelj ide kisfiam, tudod a pöcsöddel játszál a porba, ne a teniszütővel. Megértettük egymást?" - még mai füllel sem hangzik ez nekem olyan durván, nyilván igaza volt, gyorsan amortizálódtak az akkor már erősen hanyatló szocialista sportszerek, egy ilyen beszólás abban az időben akár még barátságosnak is számíthatott. 14 éves voltam akkor, még mindig esetlen, nagyon vékony (tényleg minden csontom kiállt) de már nem voltam annyira nagyon félénk és felháborodva nem mentem többet. (Anyám az éves díjat előre kifizette). Ezt az edzést és a cselgáncsot amúgy később sokáig bántam. 

A végén az atlétika jött. A húgom járt oda, és ő velem ellentétben nagyon jó sportoló volt. Évekkel később tudtam meg, hogy őt felvették volna a sporttagozatos általános iskolába is (Ságvári), de anyám nem akarta két külön helyre járatni a gyerekeit ezért jött ő is a József Attilába. Szóval az én bénaságom elintézte a húgom sportkarrierjét is. Az atlétika mindenben az ellentéte volt annak, amit valaha korábban tapasztaltam. Egy nagyon kedves, meleg hangú edző volt, akinél távolugrást kellett gyakorolni. Nem emlékszem, de el tudom képzelni az akkori teljesítményeim alapján, hogy a az én ugrásom egy cipőnyire lehetett a belépővonaltól de akármit ugrottam az edző azt mondta, hogy nagyon jó, megpaskolta a hátom és küldött hátra a következő ugráshoz. Én először éreztem azt, hogy megint ugrani szeretnék, nagyon szerettem volna megfelelni neki, hogy menjen, de nem számított, hogy megy-e ő mindig megdícsért. De nem folytattam azt se. Akkoriban keveredtem bele egy baráti társaságba, akik zenéltek, és egészen más irányba ment az életem. 

Ki kell emeljem a középiskolai tornatanárt is. Herczeg Ferenc. Nem volt egy könnyű ember, ő is az a mindig melegítőben fel alá járkáló, folyamatosan ordibáló, nyakában a síppal hadonászó vagy fújkáló tipikus tornatanár volt. A nevemet se tudta négy év alatt megjegyezni folyamatosan Lalinak szólított, mert állítólag hasonlítottam egy korábbi Schmidt Lali nevű tanítványára. Nála se szerettem a tornaórákat, a futásoknál sorra egyest kaptam, de ő mégis látott bennem valamit mert beválogatott az iskola röpladbacsapatába. 16 éves koromig magas, vékony gyerek voltam. Utána magas kövér. 

Edzésre jártam délutánonként, és ő folyamatosan jónak tartott, dícsért (ha éppen nem üvöltözött) pedig volt olyan meccs, hogy jött felém a labda és én zavaromban elkaptam (nem pedig átütöttem a feladónak). Máskor meg pusztán attól, hogy hanyatt estem edzésen, eltörtem a csuklóm, de úgy hogy el is mozdultak a csontok és egy hatalmas vetítőgép alatt az orvos nyomogatta vissza (miután beadott egy hatalmas injekciót). Anyám nem is csodálkozott már amikor gippszel mentem haza, törzsvendégek voltunk a baleseti sebészeten. Ennek ellenére a tornatanár tulajdonképpen egész jó röplabdást csinált belőlem. Ezt nem az érmeim számából vonom le (egy bronzérmet vittam haza a négy év alatt), hanem abból, hogy már egyetemista koromban kenutúrázni mentünk a Rábára és az egyik estefelé a folyóparton röplabdáztunk valahol. Egy nagyon szép lánnyal játszottam egy csapatban és azt mondta a meccs után, hogy annyira örül, hogy velem játszott, mert én nagyon profi vagyok, nem lehet visszaadni a labdát ha én ütöm meg és olyan puhán, finoman jön ki a röplabda a kosárérintésemből. Én elképedve hallgattam, mert én mindig pont másokat láttam ilyen finoman, profin játszani, hogy a labda csak úgy ugrik ki a kezükből mintha elektromágnes dobná ki. Magamat mindig úgy láttam, mint akinek fakeze van. 

Van tehát egy sajátos (traumás) viszonyom a sporthoz. A középiskola végére valahogy szegről végről egyenesbe jöttem. A határőrség nagyon sokat dobott rajtam, rengeteget fogytam és pár év múlva, amikor már pestre jártam egyetemre, akkor elkezdtem konditerembe járni és folyamatos kihagyásokkal de valamit mindig csináltam. Egyedül a futás volt az, ami egészen 43 éves koromig mumusként kísértett. 

Nem tudom mi történt akkor. Még Magyarországon laktunk és vettem egy drága Adidas futócipőt. Egy centit nem futottam benne, de megvolt. Két évig állt a szekrényben. És egy áprilisi napon, már Észtországban élve, egyszer csak felvettem és kimentem benne futni a tengerpartra. 200 métert bírtam benne megtenni (és büszke voltam magamra, mert megnégyszereztem azonnal a gyerekkori teljesítményemet) és utána a tüdőmet köpökdve gyalogoltam még 200-at. De kimentem két nap múlva megint. És akkor már 250 métert futottam. Nem fogom méterenként végigmondani. Jövő hónapban 51 éves leszek és 8 éve folyamatosan futok. Számtalan futóversenyen indultam Észtországban, Lettországban, nagyon boldog voltam, amikor egyszer hazalátogatva én is futhattam a Margit szigeten pár kört pár napig, de legbüszkébb arra vagyok, hogy Norvégiában Tromso-ban a sarkkörön, tükörjégen is lefutottam a 10km-t. Általában 10km-en indulok, a legnagyobb táv, amit valaha futottam egy félmaraton volt, de nem versenyen hanem edzésen magamnak. 

50 éves fejjel, már az egészségemről szól az egész. De a tény az, hogy ma is úszok, futok, egy nagyon szigorú edzésprogramra járok személyi edzőhöz egy szingapúri konditerembe és a fél életem ráment, de sokkal közelebb kerültem a sportoz. 

Itt most ezt a bejegyzést abbahagyom, de holnap a saját élményeim alapján azzal szeretném folytatni, hogy mi a bajom az élsporttal, és miért tartom elhibázottnak azt, hogy a tornatanároktól a sportegyesületekig mindenki bajnokokat akar nevelni ahelyett, hogy kövér gyerekeket csalogatnának magukhoz vagy a hozzám hasonló csetlő-botló kisgyekekkel csinálnának valamit, hogy ne 43 éves fejjel merjenek elkezdeni szembenézni a szörnyeikkel (a futással például.). 

Két tételmondat megelőlegzésnek, hogy mennyire szélsőséges a véleményem ezzel kapcsolatban:

1. Én az élsportot a modern világ emberáldozatának tartom (ezt ki fogom fejteni)

2. Én a tornatanárokat a hozzájuk járó gyerekek BMI indexe alapján fizetném, és olyan mutatók mentén adnék nekik oklevelet, hogy hány gyereket vettek rá a sportolásra, ahelyett, hogy hány (nélkülük is elég) tehetséges gyereket tenyésztettek ki versenylóvá.