Darvas Ági

Hajnali négy lehetett. Mostanában ilyentájt felébredek. Próbáltam visszaaludni, de nem ment. Ránéztem hát a telefonomra. Győri Péter bejegyzése, Darvas Ági meghalt. 

Micsoda??? Ági??????

Hát nem azt beszéltük meg, hogy jövőre talán hazajutunk és jó lenne találkozni?

8 óra se volt, már a buszon ültem, vitt az iskola felé. Egész reggel rosszul éreztem magam. Nem csoda, mondtam magamnak, hosszú napom lesz és négy óra óta fent vagyok. Olyan nyomasztó érzés volt bennem és egyszerre zaklatottság. 9-kor egy nagyon fontos találkozóm lesz. Új oktatási modult kell szerveznem és nem látom még sem az elejét, se a végét. Nyomaszt az egész, azonnal bedobnak a mélyvízbe, de egyszerre megtiszteltetés is, hogy Szingapúrban, a világ egyik legjobb oktatási rendszerében fejleszthetek képzéseket. Mindenesetre szorongok tőle, talán ezért érzem magam ennyire szarul.

Megáll a busz a Singapore University of Social Sciences előtt. Szállnak le az itteni diákok, rengeteg ázsiai egyetemista, kis hátizsákjaikkal, azokon az elengedhetetlen vizes palackok és számtalan plüssfigura lóg. Mennek órára. És ahogy nézem őket, észre se veszem, hogy patakokban folynak a könnyeim. 

Ági. Nem attól vagyok rosszul, mert képzést kell fejlesztenem, hanem mert elmentél. 12 évig voltunk egy szobában az ELTE-n, és én sokszor azért szerettem bent lenni, mert lehetett veled beszélgetni. Az órákról, a szakmáról, a világról, családról.

Ágit nem lehet csak szakmai terminusok között leírni. Az ő lényéhez hozzátartozott az a fajta barátságos, törődő közvetlenség, amitől nagyon jó volt a közelében lenni. Kicsit mindig emlékeztetett az egyik nagynénémre, aki a mai napig a család motorja, aki összefogja, megszervezi, összetartja a családot. Ági is pont így tartotta őssze a tanszéket, amíg ő vezette.

Szakmai vonalon, ő gyermekvédelemmel foglalkozott, én pedig a mentális egészség témakörével azért ritkán találkoztunk az oktatáson kívüli szakmai világban. De volt pár emlékezetes pillanat, amikor mégis. Számomra a csúcspont talán egy szegedi konferencia volt, ahol a szociális munkáról, mint szakmáról általában volt szó. 

Ági egyszer úgy foglalta össze nagyon frappánsan, hogy "tudod attól is függ Zsolt, hogy ki honnan eredezteti ezt a szakmát. A Mary Richmond típusú "látogató asszonyoktól", vagy a Toynbee Hall féle settlement mozgalomból."

És abban mi nagyon egyetértettünk, hogy ennek szakmának csak az egyéni esetkezelésen és gondozáson jóval túlmutató, a társadalmi változásokat célzó szélesebb összefüggésekben van értelme. A konferencia ehhez képest inkább afelé mozdult, hogy ez aféle Janus-arcú összetett szakma, amiben a segítés keveredik a kényszerekkel (kontrollal), a juttatások, a megvonásokkal, az egyének és családok gondozása legalább olyan fontos, mint a rendszer szintű cselekvés. 

Én ezt a Janus-arcú megközelítést egy olyan áldilemmának tartottam, amiben az igazi döntés valójában az, hogy a segítő szakmák az éppen aktuális rendszerek (legyen az egy adott politikai formáció, a kapitalizmus, vagy éppen maga a modernitás) meghosszabbított karja az elvárt magatartásformák kikényszerítésére vagy egy görbe tükör, ami ezeknek a rendszereknek az álságos, elnyomó, képmutató voltára világít rá.

Ági nekem sokat segített abban, hogy az utóbbi erősödjék meg bennem, olyan magabiztossággal, hogy egy ponton túl, amikor már számomra végkép elfogadhatatlanná vált ennek a szakmának a morális kiüresedése akkor én egy éles vágással majd 25 év után egyszerűen kiléptem belőle és soha nem tértem vissza.

Ott Szegeden, Ági a maga gyengéd de határozott módján nagyon artikuláltan megfogalmazta, hogy ez a gondozói, gondoskodó szemlélet (akkoriban még nem volt szó konkrét szegényüldözésről szociális munka címén) nem fog minket vinni sehová. Az ő szociális munka képéhez tudtam csatlakozni.