...és még annyit, hogy...

A történet, amit elmesélek Észtországban esett meg velem. Aki akarja, meghallja a párhuzamokat.  Amikor Észtországban éltem, az első években szociálpolitikát oktattam egy helyi egyetemen, és abban a cseppnyi országban, ahol mindenki ismer mindenkit, hogy hogynem, a szociális minisztérium egyik helyettes államtitkára nálam írta a doktori disszertációját. Elég sok időt töltöttünk együtt, később jóbarátok is lettünk, a mai napig tartjuk a kapcsolatot.  Én sokszor megkértem, hogy hadd menjek vele vidéki útjaira, engem nagyon érdekelt, hogyan csinálnak szociálpolitikát. De volt, hogy ő jött velem, mert érdekelte a dolog, amivel éppen foglalkoztam. Így történt, hogy egy alkalommal az ország legkisebb és egyben legszegényebb, alig több mint harmincezer lakosú megyéjében kötöttünk ki.  A fotó gen AI illusztráció.  Összesereglettek a térség önkormányzatainak vezető szociális szakemberei. Az egész társaság volt talán tizenöt fő. Eredetileg ez az én látogatásom volt, a helyette...

Az év végén (2024) a lányom elvégezte az általános iskolát Szingapúrban és sikerrel felvételizett az egyik általa kiválasztott helyi középiskolába. Talán ez jó alkalom arra, hogy összefoglaljam eddigi tapasztalatainkat a szingapúri oktatási rendszerről, legalábbis, ami az általános iskolát illeti.  Pár hónappal ezelőtt interjút készített velem egy szakdolgozó egyetemista arról, hogy milyen élményeink voltak az észt és szingapúri iskolákban és ez az interjú külön kitért arra, hogyan láttuk a művészet oktatását ezekben az iskolákban. Ez az interjú is segített nekem, hogy átgondoljam a tapasztalatokat és az interjú beszélgetést szerkesztettem itt át egy kicsit. A lányom az általános iskola első két és fél osztályát Észtországban végezte el, aztán félévkor Szingapúrba költöztünk és mivel itt januárban kezdődik a tanév, újrakezdte a harmadik osztály és itt járta ki az általánis iskola 6 osztályát. (Lévén Szingapúrban 6 osztályos az általános iskola) Kicsit átírva meg kiegészítve de a pá...

Nagyon érdekes cikkeket olvastam az észt újságokban a minap azzal kapcsolatban, hogy érzékelhetően akadályozza a híres észt innovációs kultúrát és fejlődést a jelenlévő antikapitalista hangulat a társadalom egy részében.   Kicsit menjünk közelebb ehhez, mert szerintem magyarországi áthallásai is vannak/lehetnek a történetnek.  Kezdem azzal, hogy az egyébként jellemzően nem kapitalista szimpatizáns kultúrális antropológusok tollából jelent meg egy olyan kutatás, ami - saját várakozásaikkal ellentétben is - szinte már üldözött kisebbségként mutatta be a vállalkozókat.  Az antropológusokat ugye általában úgy ismerjük, mint akik kihaló félben lévő törzsek, helyi, őslakos kultúrák túléléséért aggódva mutatják be embereknek, csoportoknak az életét, vagy tudományos eszközökkel próbálják őket megérteni, leírni.  Van ennek egy urbánus változata is, ugyanilyen eszközökkel vizsgálnak modern településeken, akár nagyvárosokban különböző csoportokat, életformákat. Egy nagyon...

Beleakadtam egy bejegyzésbe Komlós Jánosról. A színházigazgató, konferanszié, kabarészerző valamikori AVH-s kihallgatótiszt. Aki, egy nagyon...nagyon zavaró jelenség.  Ő Hofi Géza közvetlen főnöke, bizonyos értelemben a Hofi által alakított kisember (hétköznapi melós) karakterének kidolgozója (Hofival együtt dolgozták ki). Ő szerződtette és alkalmazta Hofi Gézát és ő indította el ezen a politikai kabaré vonalon.  Ez a legfájóbb pont. Hogy összekötődik Hofival. Nem tudom Hofi tudott-e a múltjáról. Tudnia kellett. Egy színházban mindenki mindent tud. A Mikroszkóp Színpadot 1967-ben alapította Komlós. Akkoriban szerződtette Hofit is. 13 évig együtt dolgoztak. Minden este összejártak. Az időszak végére igaz, megromlott a kapcsolatuk. Komlós halála után Hofi átment a Madách Kamarába, a stílusa is megváltozott, kritikusabb lett. Ez nem biztos, hogy Komlós miatt történt, (szerintem) Hofi a 80-as években már nem hitt a rendszerben (a 70-es években pedig igen).  Kavarognak bennem ...