A vörös vonal

Beleakadtam egy bejegyzésbe Komlós Jánosról. A színházigazgató, konferanszié, kabarészerző valamikori AVH-s kihallgatótiszt. Aki, egy nagyon...nagyon zavaró jelenség. 

Ő Hofi Géza közvetlen főnöke, bizonyos értelemben a Hofi által alakított kisember (hétköznapi melós) karakterének kidolgozója (Hofival együtt dolgozták ki). Ő szerződtette és alkalmazta Hofi Gézát és ő indította el ezen a politikai kabaré vonalon. 

Ez a legfájóbb pont. Hogy összekötődik Hofival. Nem tudom Hofi tudott-e a múltjáról. Tudnia kellett. Egy színházban mindenki mindent tud. A Mikroszkóp Színpadot 1967-ben alapította Komlós. Akkoriban szerződtette Hofit is. 13 évig együtt dolgoztak. Minden este összejártak. Az időszak végére igaz, megromlott a kapcsolatuk. Komlós halála után Hofi átment a Madách Kamarába, a stílusa is megváltozott, kritikusabb lett. Ez nem biztos, hogy Komlós miatt történt, (szerintem) Hofi a 80-as években már nem hitt a rendszerben (a 70-es években pedig igen). 

Kavarognak bennem a gondolatok Komlós kapcsán:

Elsőre az az unásig idézet bon mot jut eszembe miszerint mi kis ország vagyunk, nekünk csőcselékből is csak egy van. Nincs egy rendszernek nagyon kikből válogatni, azokkal dolgoznak, akik jelentkeznek, meg akiket össze lehet szedni. 

De van egy erkölcsi szint, ami számomra agytörzsi szinten egyértelmű, mély, ösztönös, kulturálisan rögzült, civilizációs alap. Ilyen az, hogy nem rohanunk le országokat (mint közösség) és az is, hogy nem tépünk körmöket és nem rugunk le veséket (mint egyén). Ebben a mélységben nincsenek viszonylagosságok, árnyalatok, mérlegelések, egyrészt-másrészt-ek. 

Van egy vörös vonal, aki alatta van, az alatta van, aki nem az nem. 

Mert a halott ember is így halott. Nincs jobban halott vagy kevésbbé. Aki embereket kínzott, vert az nem írja ezt felül jól megírt kabaréjenetekkel, kiváló szervezőkészséggel, és nem simul be olyasfajta értelmezésekbe, hogy de milyen tehetséges.

A legnehezebb az, amikor az egész ország a vörös vonal alatt van. 

Olyanok vezetik, olyan emberek és az ő megoldásaik uralják az országot, ami mind mind a vörös vonal alatt van. Akkor minden, de minden megmérgeződik. Egyrészt normává válik az, ami normális esetben elfogadhatatlan. Egy embertelen rendszer konszolidációja úgy konszolidáció, hogy habár oldódik a brutális erőszak mégis lejjebb viszi a lécet. A vörös vonal alá. Pont az ilyen jelenségeken keresztül. Gyilkosok és verőlegények, háborús bűnösök, rablók, tolvajok átmentik magukat színházigazgatóvá.

Komlós jó elvtárs volt. Az enyhülés után is. Fogható volt a múltja miatt. Tehetséges volt. Hát miért ne. Mind a vörös vonal alatt vannak, maguk közül valót választanak egy olyan világ kirakatában, ami azt a látszatott igyekszik kelteni, hogy a vörös vonal fölött vagyunk. 

A konszolidáció az élhető hétköznapokra való törekvést jelenti. Az ajánlat, a megállapodás is az. Nem söprünk már padlást, nem jön érted a fekete autó, sőt lakásokat kezdünk építeni, ti meg nem tesztek fel kérdéseket. A vörös vonal fölé kerülés, a rendteremtés, az nem konszolidáció. Az az inga másik irányba való kilengése. Így telt a rendszerváltás is békésen inkább. Így töltötte békés nyugdíjas hétköznapjait Biszku Béla, míg meg nem dokumentumfilmezték. 

És ebbe születek bele én. 14 éves fejjel háromszor-négyszer kell kiszaladnom a mosdóba a szilveszteri műsor alatt mert majd bepisilek úgy röhögök a Hofin. És a mai napig rongyosra hallgatom, okosnak, érzékenynek, éles szeműnek tartom. Hofitól engem nem zavart, hogy kommunista volt. Számomra nem kérdés, hogy az volt. Az egyik fellépése alkalmával jegyezte meg azt, hogy az ő humora nem a rendszer ellen hanem a rendszerért van. Ő jobbá akarta tenni. Működőképessé. Hány mérnök, tanár, vállalatvezető, buszsofőr dolgozott ebben az országban, akik ugyanezt akarták és ezzel a tudattal mentek be munkába. Engem az 1949-90 közötti időszakból nagyon érdekelnek azok az emberek, akiknek a nevéhez egész térségek kiemelkedése köthető. Mint Gál István Tatabányán. Róla akarok írni egyszer egy hosszú bejegyzést. 

A különbség az, hogy Hofi és Gál István senkinek nem tépte le a körmét. És én se. És a mérnök se. Meg a buszsofőr se. Én nem tudom erkölcsileg elfogadni, hogy van innen visszatérés. Talán ezért nem vagyok keresztény. Az ember által elkövetett ördögi dolgokban, mint a kínzás, az a legszörnyűbb, hogy ezekről sokszor kiderül nem valami lombrozói alkatok voltak, hanem teljesen hétköznapi emberek. A nyilas keretlegények többsége tisztes kisiparos. 

Ez a horror része a történetnek. 

Azonban meg kell jegyezzem, hogy számomra a tolvajlás is a vörös vonal alatt van. A korrupció, az üzemszerű, vagy alkalmi lopás, az einstandolás. Nem horror, abban az értelemben, mint a körömletépés, de ugyanúgy elfogadhatatlan. 

A nagy kérdés az, hogy miképpen lehet ezt rendbe tenni? Hogy mit lehet, kell kezdeni azokkal (egyénileg) akik a vonal alatt vannak és közösségileg, hogy ez ne lehessen többet norma. 

Az egyik véglet, ami folyamatosan csak lengeti az ingát az egyik oldalról a másikra, a folyamatos akasztások. Ennek nálunk nagy hagyománya van. Vörös terror, fehér terror. Komlós meghalt 1980-ban, de ha megéli a rendszerváltást senki nem húzta volna karóba. Ahogy Biszku Bélát se húzták. "A tetszettek volna forradalmat csinálni" megjegyzés mögött ez van. Én ezért nem bánom, hogy nem volt forradalom. Elintézetlen maradt az ügynök kérdés, nem volt elég radikális a változás ahhoz, hogy új értékek, tabuk szülessenek, szépen rendeződünk is vissza. Mégis azt mondom én nem bánom, hogy nem folyt vér. 

Tehát rögtön szeretném kizárni ezt a végletet. A másik véglet azonban az, hogy nem történik semmi. Hogy minden megy tovább, mintha mi sem történt volna és a verőlegényekből színházigazgató, a tolvajokból sikeres vállalkozó lesz. 

Az észtek miután kiváltak a Szovjetúnióból úgy oldották meg a maguk rendszerváltását brutálisan, hogy egy csepp vér sem folyt. Mégis magyar szemmel eléggé szélsőségesen hangzik a megoldásuk:

1. Mivel az oroszok tudatos betelepítést folytattak, hogy felhigítsák etnikailag a térséget az észtek egész egyszerűen nem adtak állampolgárságot senkinek, aki nem tudta bizonyítani hogy felmenői 1938 előtt is az országban éltek. A pontos dátumra nem emlékszem, de valahol ekörül. Maradhattak, de nem kaptak észt útlevelet. Hontalan útlevele lett a lakosság nem is emlékszem, olyan 12%-ának? Mindenféle feltételekkel, nyelvtudás, 1990 után Észtországban születés, állampolgárság felvétele (vizsgával) meg lehetett kapni az észt állampolgárságot, de még ma is van pár százaléknyi lakos, akiknek szürke (hontalan) útlevele van. Azt észt társadalom nem fogadta be őket. 

2. Ennél relevánsabb számunkra az a drasztikus megoldásuk, hogy a kilencvenes évek elején egy tollvonással visszaállították az észt ingatlan tulajdonnyilvántartást az 1938-as állapotokra. 

Na ácsi.....ezt azért emésztgessük egy kicsit elképezelve magyar szemmel. Árjásítás, zsidó vagyon kisajátítása, bombázás, ujjáépítés, aztán államosítás, aztán nagyarányú állami építkezések. 60 év alatt rengeteg változás történt. Nem csak Magyarországon, Észtországban is. 

Emberek elmentek külföldre rengetegen a háború alatt, meghaltak, és akik maradtak is nagyon mobil módon költöztek a szovjet (nálunk állampárti) idő alatt. Nálunk ugye annyi történt, hogy a 90-es évek elején bagóért privatizálták az állami lakásvagyont. Az akkori (90-es évekbeli) bérlők, megvehették méltányos törlesztőrészletekért a tanácsi bérlakásaikat. Legalább annyira volt ez menekülés a (felújítás, karbantartás) felelősség elől mint jóvátétel, juttatás, a piaci viszonyok alapjainak megteremtése. A magyar rendszer közintézmények, nagyobb ingatlanok esetében ingatlanvagyont juttatott vissza egyházaknak, jogutóddal bíró szervezeteknek, arisztokratáknak, módos családoknak a kárpótlás keretén belül. Ezek egyedi alkuk vagy célzott szabályozás mentén alakultak. 

Az észtek sokkal durvábban és szimbolikusabban jártak el. Semmilyen módon nem ismerték el a szovjet idők jogfolytonosságát. Náluk a szovjetek bevonulásakor véget ért a történelem és évtizedekig megszállás alatt éltek. Bármit tettek az oroszok, akár építettek, akár fejlesztettek, bármilyen mozgás történt, változás az mind mind jogtalan volt. És ez az alapelv, hogy olyannyira nem ismerék el a szovjet rendszert, hogy nem voltak hajlandók semmilyen jogfolytonosságra felülírt minden kényelmetlenséget. Márpedig azok voltak. Nem is tudom politikailag hogy élték túl az első kormányok. Mert mindenki...értsd mindenki költözött oda vissza, ahol 1938-ban lakott. Vagy ha nem, hirtelen bérleti díjat fizetett az új tulajdonosnak. Nekem vannak észt kollégáim, akik a város egy előkelő részében éltek a szovjet idők alatt. A rendszerváltáskor költözniük kellett a lakótelepi dzsungelbe. Mert a lakás másé volt 1938-ban. 

3. És akkor a hab a tortán. Az észtek a közigazgatásban olyan szintű söprést csináltak, hogy senki....értsd senki...nem kaphatott munkát az új észt köztársaság közigazgatásában, aki bármiféle hasonló munkát vállalt a szovjeteknek dolgozva. Ha észt volt, ha orosz. Jöttek a 22 éves miniszterek, mert nem volt ember. Ebben a felállásban született meg az észt e-Government. Nem volt büszke Habsburg közigazgatási örökség, meg 1000 éves Mária országa. Aki kollaborált, soha a büdös életben nem kapott a közigazgatásban munkát. 

Nem öltek meg senkit. Egyetlen körmöt nem téptek le és nagy bebörtönzések sem voltak. De olyan erős szimbolumokkal szakítottak meg minden közösséget a szovjet időkkel, hogy nem merült fel onnan soha többé árnyalatnyi viszonylagosság se.

Ízlelgessük ezt egy kicsit. 

Mert ha a NER egyszer összeomlik megint ott maradunk egy csomó kérdőjellel.