Bekopog az új kultúra

Véget ér lassan az első oktatói félévem itt Szingapúrban és nagyon karakteres az az irány, amit itt látok. Írtam erről korábban most kicsit más formában vagy más, újabb példákkal szeretnék ráerősíteni, illetve a magam számára is igyekszem összeszedni mi is történik itt.

25 évet tanítottam a felsőoktatásban. Formálisan most is ott tanítok, Szingapúrban ugyanis a Polytechnic higher-education institute-nak számít. A secondary school-lal 16 éves korban itt véget ér a középiskola és a diákok vagy politechnikumba vagy junior college-be mennek. Utána meg egyetemre mindkettőből. Nálunk is van ilyen, technikum, de nálunk azt nem sorolják még a felsőoktatáshoz. Mindegy is, nem a pozíció számít, bár megjegyzem sokan azt kérdezik tőlem miért váltottam egyetemről poly-ra, az szerintük egyértelmű lejebb ereszkedés. 

Hát én nagyon nem érzem annak. Ennek elsődleges oka az, hogy nekem nagyon komoly gondjaim vannak a felsőoktatással, különösen az akadémiai világ egyre látványosabb kiöregedésével. És itt most nem a benne dolgozókra gondolok, hanem az akadémiai oktatási, kommunikációs és létformákra. Végülis erről szól a cikk.

Merthogy kezdetben vala az írás. 

Az akadémiai világban minden nagyon erősen szöveg centrikus. Azon belül is az írott szöveg dominál. Könyv, cikk, publikáció, esszé, tudományos közlés, folyóirat, leadandó dolgozat, diplomamunka, tézis, disszertáció, monográfia. Nyomtatott, szagolható, könyvtárban kézben fogható papír. 

Humán tudományok habár a neve arra utal emberekkel foglalkozik, nyugodtan leírhatók papír tudományoknak is. Nem gúnyból mondom, hatalmas mélysége van az írásnak, a szövegnek, évezredeket, évszádokat lehet vele átugrani, óriások vállán lehet állni. Egy-egy humán tudományágban ma már évtizedeket kell olvasni ahhoz, hogy a végére érjen az ember aztán talán marad pár éve, hogy hozzátegyen valamit. Egy nagy kéklő óceán az egész, aminek saját élete, súlya, történelme van. A szövegek szövegét is szövegezik, az írásról írnak, egy saját élőlény, élő szövet az egész. 

A műveltség, kultiváltság, leginkább olvasottságban nyilvánul meg. Szerzőket ismerni, iskolákat, irányzatokat, stílusokat és aztán ezeket idézni, hivatkozni, operálni velük. Egy egyetemi óra, egy előadás a legtöbbször szövegek magyarázata, összefoglalása, összehasonlítása, egy szeminárium előtt írásokat kell olvasni és majd azokról beszélgetünk. Nekem ezzel telt el minimum 10 évem hallgatóként.

Minden más legfeljebb színes érdekes, popkultúra, népszerű tartalom. Az internet, a népszerű magazinok, filmek, mémek, videók nem jelentenek elfogadható hivakozást, önálló gondolati elemet. A legtöbb egyetemen a szabályok értelmében legfeljebb szakdolgozat mellékleteként lehet leadni videót vagy bármilyen más vizuális terméket (talán a kreatív és művész szakokon ez nem így van, de a társadalomtudományokban az én időmben biztosan így volt).

Namost ennek a szöges ellentéte az, ami Szingapúrban egy poly-ban történik. Hogy ez az ország (Ázsia, azon belül is a high-tech Szingapúr), a korosztály (17-19 éveseket tanítok, korábban 23-25 évesek voltak a hallgatóim vagy idősebbek), vagy egyetemesen az oktatás és a kultúrtechnikák változása még nem tudom megmondani. Talán mind egyszerre.

De ami tény:

Itt egy félév alatt egyetlen egy, ismétlen egyetlen egy cikket (ne adj isten könyvet) nem kellett egyetlen diáknak se elolvasni. 2500 első éves diák vette fel az Innovation Made Possible című tantárgyat. Őket 25 fős osztályokra szedik szét, tehát ki lehet számolni hány tanár tanítja ugyanazt a tárgyat. Egy tanár 4-5 osztályt kap. Nekem négy osztályom volt, tehát 100 diák. Hétfő, kedd, csütörtök, péntek. Szerdán nincs tanítás. Minden napra egy osztály. 25 diák 5 csoportra osztva. 

Okos tanterem, mindegyik csoportnak saját asztala, körülötte hat szék. A tanár is oda tud ülni. Minden asztalnak saját digitális táblája a falon és a tanárnak van egy nagy központi digitális táblája, amiről irányítani tudom a csoportok tábláit is. 

Amikor egyetemen tanítottam, a tanár az egy szent tehén volt. Független, saját módszerek szerint, saját maga által alkotott eszközökkel, saját menetrend szerint tanít. A habilitáció is mintha ennek a végleges elismerése lenne, a képesség arra, hogy egy tudományterületet önálló, szabad entitásként oktasson valaki. Na ennek itt nyoma sincs. 2500 diák egy ipari lépték egy tantárgyhoz. Ennek van egy modul leader nevezetű vezetője, de igazából egy egész team dolgozik mellette és közösen állítják össze a programot. Szingapúrban minden módszert, protokollt, szabályt és eljárást halálosan komolyan vesznek. Itt olyan nincs, hogy 

"- Mi a téma? 

- Design Gondolkodás. 

- Jó, azt húsz éve tanítom. Bemegyek majd mondok valamit"

Nem mész te sehova. Egy tantárgynak három négy learning outcome-ja van, mindegyikhez külön "assessment" tehát értékelés. Ebben a tárgyban két nagy leadandó (40-40%) négy teszt (10%), és egy self-reflective video (10%) a vizsga, és a leadandó anyagot e kettő közé (az elvárt learning outcome és az annak teljesülését mérő assessment) kell beilleszteni és ennek a hármasnak a harmónikus együttlétét hívják constructive alignment-nek. Hogy te ezt 20 éve tanítod az nagyon szép, itt azonban azt fogod tanítani, ami ennek a hármasnak módszertanilag és tartalmilag is megfelel. Mert aztán 2500 diák mért teljesítményét módszeresen félévről félévre statisztikailag összemérik, azt összehasonlítják a korábbi kohortok eredményével és a konzisztencia az egyik legfontosabb szervező erő. 

Egy ilyen rendszerben a tanár szakmunkás. A legjobb esetben is team munkát végez, egy sokkal nagyobb egésznek a része, nem egy szabad vegyérték ami a maga feje szerint csinál valamit a tanteremben. 

Ez hangozhat egészen ijesztően, azonban a hétköznapokban ez nagyon szépen összeáll. Mivel minden apró részlet gondosan ki van dolgozva és a folyamatos méréseknek köszönhetően 13-14 év alatt nagyon szépen összecsiszolódott a tantárgy én minden ellenállásomat leküzdve egy nagyon szép ívet láttam magam előtt. Megjegyzem a statisztikák szerint egy ilyen rendszerben egy tantárgy átlagos életkora 8 év. Miért? Mert a folyamatos kimeneti mérések, és a munkaerőpiachoz, a technológiai és társadalmi változásokhoz való igazodás jegyében a tárgyak folyamatosan változnak. Én amellett, hogy ezt a tárgyat tanítom, két másikat már fejlesztek, ezek egyiket áprilisban kezdjük. Ez a tárgy kb. 14 éve létezik, és habár sokat változott az alapfelállás maradt. 

A diákok úgy ismerkednek meg az innováció alapjaival, hogy egy saját ötletet visznek végig a probléma felismerésétől a megvalósításig. Ezt én 12 évig csináltam Észtországban, de így is hatalmas volt a váltás.

Nincs előadás. Nincs tankönyv. Nincs feladott irodalom. 

Akkor mégis miből tanulnak?

Hogy csinálják. Az órán. A tananyag nagyon rövid online e-learning elemekkel az órák között van. Az óra alatt a korábban házi feladatnak tekintett valódi fejlesztést csinálják. Flipped classroom, vagy flipped learning. Ez a neve ennek a megközelítésnek. A tanterem és a tanóra tere a megtanultak alkalmazása, a kognitív tanulás az erősen lebutított online tananayagban van. Az is leginkább infografika, videó, slidehow, gyors tesztekkel, kérdőívekkel, interaktív játékokkal beszúrva. (most arra nem is térek ki, hogy a 2500 diák minden online mozdulata - mit nézett, mennyi ideig, hol nyitotta ki, mikor - hajszálpontosan mérve van és az engagement adatok alapján az online tananyag is folyamatosan fejlődik). Videókat például minden diák 1,5-2-szeres sebességgel néz. 

Istenem hány egyetemi előadást szívesen túléltem volna a tanárt kétszeresre gyorsítva....

Az igazság pillanata a tanteremben következik be. Akkor most minden csoport maga elé vesz egyet az asztalra kitett flip-chart papírokból és a választott témája mentén megcsinálja a stakeholder analysis-t. Az anyag fent volt a neten. Itt már csak csináljuk. 25 perc. Tanárként mész körbe és látod hol értik félre, ki nem olvasott el semmit, vagy ki az aki már a következő feladatot nézi mert ezzel 10 perc alatt végzett. Van aki ráfekszik az asztalra és minden egyes szereplőnek színes figurát rajzol. Mások szöveget írnak, szavakat, mondatokat adnak az egyes szereplők szájába a papíron. Egy-egy órán 2-3 ilyen max fél órás játék van, köztük a csoportok előadják, értékelik egymást, fotó a nagy poszterről fel a MURAL online falra, amin minden csoport munkáját időben követjük. 

Fél év alatt az alapprobléma által érintett emberekkel készített valódi (hangfelvételen rögzített) interjúkból eljutunk az iskola egyik nagy kiállítótermébe, ahol egy nap alatt 600 diák (300 reggel, 300 délután) kiállítja a saját termék/szolgáltatás prototípusát, amit jobbára a tanteremben a kurzus alatt fejlesztett. Ez lehet karton, papír, legó, működő elektronikus prototípus szenzorokkal, motorokkal, 3D nyomtatott műanyag kütyük, komplex elemek, de rengeteg az online app (FIGMA mock up) és nagyon népszerűen az ismert videójátékokba (Minecraft, Roblox, SimCity) épített megoldások is. 

Egy büdös sort nem olvastak el egyetlen cikkből sem az innovációs elméletekről, a fejlesztési módszerekről, a kutatási technikákról, semmiről. 17 évesek és több száz termék ott áll az asztalon. Az iskolának 2 inkubációs programja is van, 3 maker space, és nálunk bérel épületet a Singapore University of Social Sciences, aminek külön vállalkozási minor programja van és a poly-ból viszik az embereket. Egyre több cég jön, hogy az ő problémáikon dolgozzanak a diákok. És egyre több cég fizet ezért. Aztán viszik a diákokat is. 

Itt egy egészen más világ van, ez a fajta tanítás teljesen eltér attól, mint amit én az akadémiai világban megszoktam. Nem bánom a váltást.