...és még annyit, hogy...

Régen csináltam már videóbejegyzést. De most megint úgy hozta kedvem és csináltam egy rövid videót arról beszélve benne, hogy milyen módon küzd Szingapúrban is a munkaeőrhiánnyal a COVID után ujjáéledő szolgáltatási szektor, különösen a vendéglátás. A kényszer szüli mindig az innovációt, és a jelek szerint egyre inkább elfelejtkezhetünk arról, hogy a vendéglátás az egy olyan humán szektor volt pincérrel, szállodaportásokkal, londinerekkel meg szakácsokkal.  Ott, ahol megfizethető áron akar valaki enni, inni, szállást kapni, hozzá kell szoknia ahhoz, hogy QR kódokról rendel, robotok hozzák ki a kaját és automatából főzetheti a spagettit. 

"Együtt kellene mondanunk, hogy ácsi, nem fogunk 500 ezres fizetést adni" - ezzel a címmel jelent meg egy viszonylag hosszú interjú a magyar Forbes hasábjain egy budapesti séffel.  Az interjú témája, címe, és az azt publikáló magazin profilja azt feltételezi, hogy itt egyfajta iparági rálátásra teszünk majd szert, mögé nézhetünk az éttermek hétköznapjainak, beleláthatunk az étteremvezetés nehézségeibe ezekben a zűrzavaros, bizonytalan időkben.  A megkérdezett séf (most direkt nem nevezem néven, mert nem a neve érdekes, a jelenség a fontos) válaszaiban ráadásul szociálisan érzékenynek titulálja magát, egy vegán éttermet vezet, külön kiemeli, hogy ha kizárólag a profitszerzésben lennének érdekeltek akkor kevesebb embert alkalmaznának.  Ha nem lenne a cím az ember már azt gondolná, hogy ez egy woke, környezettudatos, hipster vonal. Torontótól, Amszterdamig tömegével találunk ilyen helyeket, ez egy létező üzleti modell, egy láthatóan évek óta jól jövedelmező "niche", a