...és még annyit, hogy...

Tegnap személyesebb hangvétellel írtam a fociról, de ugyanezt a témát egy teljesen más szemszögből is körbe szeretném járni.  Megnéztem a világbajnokság kezdete előtt a Netflixen a FIFA-ról szóló dokumentumfilmet. Nem mondom, hogy az újdonság erejével taglózott le, mert a szaftosabb részeket követtem "élőben" a hírekben és ahogy tegnap is utaltam rá a 80-as évek második felének magyar bundabotrányai és a folyamatosan zuhanó teljesítmény már hazai szinten megásta nálam a futball sírját.  Van egy nagyon szomorú lejtő számomra ebben a történetben. A foci a hétköznapi ember sportja. Láttál már gyerekeket rúdugrani, vagy öttusázni a játszótéren? A foci majdnem olyan, mint a futás. Csak egy labda kell hozzá, volt idő, amikor egy rongy is elég volt, meg némi grund. És ugyanazt a játékot játszod, ugyanazokkal a szabályokkal, cselekkel, fogásokkal, mint a világbajnokok. Ez a 80-as években, az én gyerekkoromban a legnagyobb természetességgel volt így. Ma nem tudom járnak-e még le gyere

A foci VB olyasmi az életemben, mint az angol királynő volt, vagy mint II. János Pál Pápa. Valami, ami végigkíséri az életemet, ami a legkülönbözőbb helyzetekben talál rám négyévente és ettől kap valami különös súlyt, jelentőséget, annak ellenére, hogy különösebben nem vagyok egy foci rajongó.  Nem követem a BL-t, nem szoktam meccsre járni, a VB és az EB meccsein kívül a TV-n se nézek meccset, beleértve a BL döntőket. Nem ismerem a játékosokat se, talán ha hármat fel tudnék sorolni és az aztán végkép távol áll tőlem, hogy pontokat, esélyeket számolgatok vagy haverokkal meccseket beszélek meg, ne adj isten közösen néznénk ilyeneket.  A VB-t és az EB-t azonban mindig megnézem. A játékot önmagát nagyon szeretem, különösen tetszik az az okos, taktikai foci, amit manapság játszanak. Azért sokkal jobb az európai futball (én nem vagyok hajlandó angolul sem soccer-nek hívni), mint az amerikai futball (am számomra rögbi akkor is, ha ezen a néven pár országban játszanak egy attól sok tekintetben

Olyan 4-5 évente megnézem. És akárhányszor nézem a filmet a történet örök marad, magával ragad, beszív és minden alkalommal rárakódik egy új réteg. Már gyerekkoromban is szerettem az Abigélt. Emlékszem rá, az érzésre, amit kiváltott belőlem. Nem értettem a történetet, főleg a történelmi szálat, a szerelmi szál meg az iskola valószínűleg unalmas volt. Ami megmaradt bennem és valami különös módon vonzott az a szobor volt és a zöld park körülötte.  Van bennem egy ősi kép. Azért hívom ősinek, mert nem tudom honnan jön, mélyen jöhet a gyerekkoromból, de magam még mélyebbnek látom, történelminek. Régi, szinte omladozó, de tiszta kertes ház, vad udvarral. Őszi falevelekkel, amik nincsenek összesöpörve a füvön, száraz de még élő bokrok, színes lombos őszi fák. Talán dió.  A bejárathoz pár kopott lépcső vezet, kis kővázák vannak oldalt. A házhoz vezető járda nem beton, kőlapokból, szabálytalan kövekből, mint egy régi római út vannak kirakva. Kis szobrok a kertben, stukkók a házon, régi rézkilin

Halottak napjára időzítettem ezt a bejegyzést. Egy a miénktől teljesen eltérő kultúrába kerülve az ember a legalapvetőbb dolgokra is rácsodálkozik és ilyen volt számomra az, ahogy a szingapúriak a halálhoz viszonyulnak és, ahogy a halottaikkal kapcsolatos hiedelmek és szokások alakulnak. Ez a bejegyzés kizárólag a kínai etnikumú lakosság szokásairól fog szólni, ezért fontos kiemelni, hogy az itt leírtakhoz képest laknak itt jobbára hindu vallású indiaiak és muszlim malájok is, akiknek egészen más szertartásaik és szokásaik vannak. Ezek egymással párhuzamosan, együtt vannak jelen, semmi különös nincs abban, hogy az egyik nap egy taoista a másik nap egy hindu temetési menetet lát az ember.  A kínai lakosság itteni temetési szokásait alapvetően a Taoista és a Buddhista vallás hagyományai alakítják. Ezek a hagyományok nagyon hasonlóak, de nem teljesen ugyanolyanok. Az alábbi bevágott rövid videóban én például meg nem tudtam mondani, hogy most egy Taoista vagy Buddhista temetési menetet lát