...és még annyit, hogy...

 Ülök az uszoda padján, szárítkozom a hőségben Szingapúrban. Elég itt három-négy percet az árnyékban (még csak nem is a napon) ülni, hogy az ember megszáradjon, illetve pontosabban fogalmazva, hogy a víz helyét újra átvegye az izzadtság.  7-8 éves forma gyerekek, egy egész iskolai osztály, foglalják el a nagymedence két sávját. Maláj edző, színes napszemüvegben és szafari stílusú kalapban kiabálja az utasításokat. A gyerekek meg inkább rendetlenkednek.  - Azt mondtam, gyorsúszás. Kifelé mindenki a medencéből! Ahogy a gyerekek sorra engedelmeskednek, az edző folyamatosan kántál.  "Azért vagytok itt, hogy megszerezzétek a tanusítványt, nem azért, hogy szórakozzatok. Ha nem tudtok viselkedni, akkor nincs úszás. Akkor mehettek vissza az iskolába és majd elmondjátok a tanáraitoknak hogy viselkedtetek. Meg a szüleiteknek." Nyomja, megállás nélkül emelt hangon. A gyerekek még mindig sorra másznak ki a medencéből és leülnek a földre az árnyékban az edző elé. Az utolsó gyerekek valame

Idős kínai bácsi tolja be a feleségét kerekesszéken a patikába (a kép illusztráció). Sokan vannak, sorba kell állni. A patikus maláj. Fejkendős muszlim nő. Az idősebb kínaiak közül sokan nem beszélnek angolul. Ők még egy olyan világban nőttek fel, amikor vagy lehetett kínai iskolába járni, vagy nem is jártak iskolába és csak azt a dialektust beszélik, amit otthon a családban használtak.  Szinte hihetetlen, de Szingapúr a 60-as években felszámolta a kínai iskolákat. Egy olyan országban, ahol a lakosság 75%-a kínai. Észtországban most számolják fel az összes orosz iskolát. A lakosságnak pedig 26%-a orosz. Ennek ismeretében hatalmas gesztus a többnemzetiség oltárán, amikor a többségi társadalom a saját többségi nyelvét feladja. (majd egy másik blogbejegyzésben azért részletesen kifejtem, hogy ehhez azért sok köze van a kínai kommunizmustól való félelemnek is).  A tény mindenesetre az, hogy az oktatás és a közigazgatás nyelve a független Szingapúrban az angol lett. Az az angol, ami az &quo

Nagyon érdekes számomra az Szingapúrban, hogy mennyire elválik egymástól a származás és az identitás. A magam bőrén is érzem, pedig még csak jövőre lesz 10 éve, hogy elhagytam Magyarországot, hogy apránként, elemenként alakul ez, mert a találkozások nyomott hagynak az emberen.  Engem pedig pont ezek a találkozások érdekelnek. Ráadásul az építő, megtermékenyítő, inspiráló találkozások. Nemrég voltam az Asian Civilisation Museumban és ott találtam ezt a kihajtható oltárt, ami szerintem tökéletesen szimbolizálja azt, amit ebben a posztban mondani akarok. Fantasztikus ahogy keveredeknek ebben az oltárban a hagyományos kínai motívumok a keresztény szimbólumokkal. Ez történik az emberekkel is, amikor útra kelnek, vagy éppen hozzájuk érkeznek nagyobb számban mások. Úgy hagyunk nyomott egymáson, ahogy ezena kihajtható oltáron hagyott egyszerre nyomott az európai és ázsiai világ. Ez az egymásra hatás ráadásul az én véleményem szerint nem a kisebbség, a marginális határszéli jelenség, ahol egymá

  Kb. egy évvel ezelőtt felvettem a kapcsolatot kommunikációs szakemberekkel, általam ismert olyan arcokkal, akik szoktak szavakba önteni gondolatokat, üzeneteket. Beszélgetni akartam velük a következőkről. Egy a PR Herald hasábjain kb. 15 éve megjelent cikk adta az alapötletet, a gondolatot, ami azóta motoszkál bennem, és amibe úton útfélen beleütközöm. A cikkben nagyjából a következő mondat szerepelt (az istennek nem találom az újságot, úgyhogy nem szó szerinti az idézet, mégis idézőjelbe teszem, mert nem én találtam ki): „A magyar közigazgatás az ’50-es évek névtelen feljelentő leveleinek stílusában kommunikál az állampolgárokkal” A jelenlegi kurzus keretei között ezzel nincs is semmi gond, hiszen ez a hivatalos irány. Nekem azért mégis van gondom vele, és mélyre nyúló alapvető gondom. Egy hosszabb írásban már próbáltam azt körüljárni, hogy mi a mi viszonyunk, kik is vagyunk mi itt egymásnak ebben az országban ( Alázatos szolgája ). Az az írás történelmi és társadalmi léptékben raga