Óvónéni

 Ülök az uszoda padján, szárítkozom a hőségben Szingapúrban. Elég itt három-négy percet az árnyékban (még csak nem is a napon) ülni, hogy az ember megszáradjon, illetve pontosabban fogalmazva, hogy a víz helyét újra átvegye az izzadtság. 

7-8 éves forma gyerekek, egy egész iskolai osztály, foglalják el a nagymedence két sávját. Maláj edző, színes napszemüvegben és szafari stílusú kalapban kiabálja az utasításokat. A gyerekek meg inkább rendetlenkednek. 

- Azt mondtam, gyorsúszás. Kifelé mindenki a medencéből!

Ahogy a gyerekek sorra engedelmeskednek, az edző folyamatosan kántál. 

"Azért vagytok itt, hogy megszerezzétek a tanusítványt, nem azért, hogy szórakozzatok. Ha nem tudtok viselkedni, akkor nincs úszás. Akkor mehettek vissza az iskolába és majd elmondjátok a tanáraitoknak hogy viselkedtetek. Meg a szüleiteknek."

Nyomja, megállás nélkül emelt hangon. A gyerekek még mindig sorra másznak ki a medencéből és leülnek a földre az árnyékban az edző elé. Az utolsó gyerekek valamelyike félbeszakítja az edzőt:

"Edző, (nem edzőbá, nem tanár bácsi, edző!) ez így nem fair. Nem mindenki volt rossz! Miért kell mindenkinek kijönnie a medencéből?"

Többször, többekkel megosztottam azt az élményemet (ezen a blogon is írtam róla), amikor a lányom 5 éves korában letettem arról, hogy megtanuljon magyarul. De mindig úgy éreztem, hogy akárhányszor elmesélem, nem tudom átadni pontosan mit is éreztem. 

Szóval, amikor a lányom 5 éves volt, egy hónapra hazamentünk Észtországból Magyarországra és beirattam őt egy magyar óvodába. Egy mezei, magyar óvodába. Nem beszélt összefüggően magyarul, de nagyon szépen megértette magát és mint a szivacs úgy szívta magába a szavakat, kifejezéseket. Reggelente az idős háziasszonnyal, akinél laktunk együtt mosogatva beszélgettek. Magyarul. Angolul akkor már folyékonyan beszélt. 

Valamikor a hónap vége felé, jön haza az óvodából és elkezdi mesélni, hogy az óvónéni megengedte, meg az óvonéni így meg úgy. És bennem megállt az ütő. Én nem tudom pontosan mi történt velem, de engem kirázott a hideg, hogy a lányom száján olyan jobbágy mentalitás jön ki, amit én még sosem hallottam tőle. 

Ma megint visszajött ez az emlék, és kicsit ez az uszodai jelenet segített megérteni, mit éreztem akkor. Az edző (érdekes módon a lányom észt óvodájában ugyanígy elő- vagy utótag nélkül "teacher"-nek szólították az óvonőket.) szerepe és helyzete egészen más volt mint egy óvó-, vagy tanító nénié. 

Ebben a jelenetben a kisgyerek egészen egyszerűen figyelmeztette az edzőt, hogy neki elvárásai vannak az ő szerepével kapcsolatban. A gyerek nem megkérdőjelezhetetlen tekintélyként és hatalomként tekintett az edzőre, hanem egy szereplőként, ha úgy tetszik szolgáltatóként, aki betölt itt egy szerepet és ehhez a szerephez elvárások kapcsolódnak. Például az igazságosság. Ez nem kérdőjelezi meg a vezetést, hanem a vezetést nem egy karizmatikus tekintélyre és törzsi vezérelvre építi ami alatt vagy szenvedni, vagy örvendezni lehet (Kádár alatt milyen jó volt), hanem egy betöltendő szerepként tekint rá, ami fölött vannak elvárható vezérelvek. Többek között az igazságosság. 

Mert, amikor "meghalt Mátyás és oda az igazság", akkor az egy szomorú bizonyság arra, hogy az igazságosság nem egy elv, nem egy rendszer része, (jog, hogy mit ne mondjak), hanem egy karizma. Vagy van vagy nincs, attól függ milyen a király. Mi meg jobbágyok vagyunk, akik Tiborcként panaszkodunk, vagy megmondunk óvónéninek. 

Ez a kisgyerek bármennyire kiabált az edző, egyetlen percre sem ette be az ő megkérdőjelezhetetlen tekintélyét. Kiszállt a medencéből, végrehajtotta az utasítást, de gondolkodás nélkül odamondta az edzőnek, hogy nem fair, amit csinál. Az hogy ők "coach"-nak és nem bácsinak szólítják az edzőt, s tanárt egy leheletnyi nyelvi különbségnek tűnik. Egy világ van közötte.