...és még annyit, hogy...

A második résszel folytatom a bejegyzés sorozatot, amiben Szingapúr sikertörténetére keresem a választ. Az általam a témában olvasott könyvekre, újságcikkekre, elemésekre támaszkodom, például a modern Szingapúr alapító atyjának tekintet Lee Kuan Yew visszaemlékezéseire, de mivel most itt élek folyamatosan beszélgetek emberekkel, részt veszek rendezvényeken, követem a napi híreket és nem utolsósorban a bőrömön érzem, mit is jelent a mai Szingapúr.  Az előző bejegyzést a második világháború alatti Japán megszállás fejleményeivel zártam, folytassuk hát innen. Lee Kuan Yew, közvetlenül a háború után végre megkapta a hőn vágyott angliai ösztöndíjat és jogi tanulmányait angliában fejezhette be. Ez olyannyira közvetlenül a háború után történt, hogy Szingapúrt egy hazatérő katonákat szállító hajón hagyta el, ahova valahogy felügyeskedte magát. A hajóútról annyi élménye maradt, hogy a háború befejezésének mámorában leplezetlenül szeretkeztek katonák a hazatérő ápolónőkkel a fedélzeten. Négy éve

Karácsonyra megleptem magam Szingapúr alapítójának Lee Kuan Yew-nak önéletrajzi könyvével. Ez igazából csak az első könyv, a gyerekkorától az ország Malajziától való függetlenné válásáig tehát 1965-ig dolgozza fel a történteket az ő szemszögén keresztül.  Nagyon szeretném megérteni ezt az országot. Annyira idegen, egyszerre lélegzetelállító és ijesztő, sikeres és elmaradott, globális és mégis nagyon ázsiai, okos és despota, gazdag és mégis törékeny.  Már hónapok óta olvasom, messze vagyok még a végétől, mert egyrészt nincs sok időm, másrészt meg sokfelé elkalandozok, utánajárok egy-egy résznek, beszélgetek emberekkel, tényleg nagyon érdekel az egész.  Apró részletekben, kiragadott elemeken keresztűl összeszedem a meglátásaimat ezen a blogon. Nem itt szerettem volna kezdeni. Szingapúrt 1819-ben alapította egy Thomas Stamford Raffles nevű angol és szerintem ez nagyon fontos fejlemény. Rengeteget olvastam az alapítás körülményeiről, végigjártam az itteni múzeumokat. Mégis a történet dinam