A Szingapúr sztori 2.

A második résszel folytatom a bejegyzés sorozatot, amiben Szingapúr sikertörténetére keresem a választ. Az általam a témában olvasott könyvekre, újságcikkekre, elemésekre támaszkodom, például a modern Szingapúr alapító atyjának tekintet Lee Kuan Yew visszaemlékezéseire, de mivel most itt élek folyamatosan beszélgetek emberekkel, részt veszek rendezvényeken, követem a napi híreket és nem utolsósorban a bőrömön érzem, mit is jelent a mai Szingapúr. 

Az előző bejegyzést a második világháború alatti Japán megszállás fejleményeivel zártam, folytassuk hát innen.

Lee Kuan Yew, közvetlenül a háború után végre megkapta a hőn vágyott angliai ösztöndíjat és jogi tanulmányait angliában fejezhette be. Ez olyannyira közvetlenül a háború után történt, hogy Szingapúrt egy hazatérő katonákat szállító hajón hagyta el, ahova valahogy felügyeskedte magát. A hajóútról annyi élménye maradt, hogy a háború befejezésének mámorában leplezetlenül szeretkeztek katonák a hazatérő ápolónőkkel a fedélzeten.

Négy évet töltött Angliában, ahol befejezte jogi tanulmányait. Két dolog szúrt nekem nagyon szemet az angliai éveiről szóló visszaemlékezéseiben, aminek szerintem van jelentősége Szingapúr jövőbeli alakulása szempontjából is.

Az egyik a nagyon erős elitizmus, ami nem tőle ered, hanem ebbe született, illetve nőt bele, ezt látta maga körül az angol gyarmatbirodalom polgáraként Szingapúrban és aztán Angliában is.

Kőbányai születésű proligyerekként, második generációs értelmiségiként nekem mindig megdöbbentő látnom az arisztokratikus elitneveldék világát. Legyen szó a budapesti elitgimnáziumokról vagy a szingapúri Raffles College növendékeiről, illetve Anglia (és a világ) híres gazdasági és politikai elitképzőiről.

Szingapúrt meritokratikusnak szokták tartani, ami azt jelenti, hogy az előrejutás alapja az érdem, de én ehhez képest egy nagyon erős papír (diploma) fetisizmust és könyörtelen tekintélytiszteletet látok itt, ami egyszerre érvényes a politikai és vállalati hierarchiában de a családok dinamikájában is. Az a szertartásosság, hogy kit és milyen sorrendben kell meglátogatni és a senioritás (kor) függvényében kinek kell ki számára ajándékot adni a kínai új év ünnepekor az egy nagyon szigorúan hierarchizált társadalom képét mutatja. Ennek a konfuciánus hagyományai egyértelműek és annak mentén visszavezethetők az ázsiai államszervezésre illetve az üzleti világra is.

De ne áltassuk magunkat, a washingtoni mocsár, amit Donald Trump le akart csapolni konfuciánus hagyományok nélkül is egész jól leírható ugyanezekkel a terminusokkal az ivy league egyetemektől kezdve, a nagy politikai pártok és az ő támogatóik zárt belterjes körein keresztül a politikai részvétel egyenlő esélyeit hangsúlyozó demokratikus elveiből viccet csináló politikusdinasztiákig (Kennedy, Bush, Clinton) bezárólag.

Ami nekem szembeötlő volt az az a természetesség és tudatosság, ahogy erre Lee Kuan Yew tekint. Számára az első perctől nem volt kérdés az, hogy amikor ő gyarmatbirodalom Malajziát és Szingapúrt magába foglaló térség kiemelt ösztöndíjasaként a birodalom más szegleteinek hasonnló ösztöndíjasaival kerül egy iskolába, akkor ő a jövő meghatározó politikai szereplőivel találkozik. 

Visszatérő elem a könyvében, hogy megjegyzi, hogy diákévei alatt Londonban összefutott mit tudom én egy indonéz egyetemi hallgatóval, aki évtizedekkel később Indonézia szingapúri nagyköveteként került elő újra. De erre ő nem úgy tekint, hogy micsoda véletlen, kicsi a világ, hanem már akkor, ott a negyvenes évek közepén teljesen tudatosan tisztában volt azzal, hogy ezeket az embereket vezető pozícióban fogja viszontlátni a dél-kelet ázsiai térségben. 

Ez olyannyira természetes volt számára, hogy a megnyert kiválósági ösztöndíjaknak, és az angliai vagy helyi elit iskolákban való tanulmányi lehetőségeknek nem is a magas szintű tanulmányok lehetősége volt az igazi célja hanem az ún, társadalmi tőke (tehát a kapcsolatok, kapcsolatrendszerek) kialakításának lehetősége a jövő elitjével. 

És pontosan ennek mentén alakította találkozóit, kapcsolatait, klubtagságait, még az olyan hétköznapi jelenteket is, hogy kikkel jár vacsorázni vagy víkendezni. 

De mégegyszer szeretném hangsúlyozni, hogy nem ő volt ilyen, hanem a világ működött így körülötte nem is mindig az előnyére. Ezt egy budapesti példával tudom érzékeltetni. Azt hogy ki kivel találkozik, hova jár, mit csinál azt nem csak maguk szervezték tudatosan, hanem a brit titkosszolgálat is szemmel tartotta őket. Ők is úgy gondolták, hogy ezekkel az ösztöndíjakkal ezekben az iskolákban a jövő elitjét nevelik. 

Amikor hazatértek Szingapúrba a beléptetésnél packáztak vele és akkor már titokban elvett szintén szingapúri feleségével. Sőt, igaz ez csak évtizedekkel később, különböző archívumokból derült ki számára, először le akarták tartóztatni őket az angol hatóságok. 

Történt ugyanis, hogy 1949-ben Budapesten szervezték meg Világ Ifjúsági Találkozót, egy kommunista dzsembori és oda meghívást kaptak a gyarmati országok Londonban élő diákjai is jó páran. Malájok, indonézek, szingapúriak. Olyan volt ez akkor mintha jegyet kaptak volna a Sziget Fesztiválra azzal a különbséggel, hogy budapesti szervezők bepalizták a meghívott ázsiai delegáció tagjait és addig ügyeskedtek amíg egy "Szabadságot Malajziának" táblával nem találták magukat vonulni a VIT keretében szervezett felvonuláson. 

Ez a jelenet hogy hogy nem, eljutott az angol titkosszolgálathoz is és onnantól kezdve Lee Kuan Yew rajta volt egy listán mint potenciális bajkeverő, akire oda kell figyelni, amikor hazatér. 

Az igazság azonban az, hogy Lee Kuan Yew nem iratkozott fel a budapesti útra, nem volt ott, hanem Dennis nevű bátyja jelentkezett, aki akkor szintén Angliában tanult. A listát meg elírták és D.K.Y helyett L.K.Y bejegyzés szerepelt rajta. 

A történet ugyanennek a belterjes elitizmusnak a jegyében folytatódott. Ugyanis (megintcsak a később feltárt archív anyagok tanúsága szerint) Szingapúrban az angol biztonsági szervek megbeszélést tartottak arról, hogy Lee-éket le kell tartóztatni, de aztán arra jutottak, hogy ez túl veszélyes lenne. Azzal, hogy (Malajziát is beleértve) a térség legjobb eredményét elért hallgatói angol elitiskolákban nyertek ösztöndíjat az bekerült a hírekbe, ahogy a visszatérésük is. Nem nézett volna ki jól ha az angolok frissiben letartóztatják őket. 

Ezért a másik taktikához folyamodtak, meg akarták nyerni maguknak a két frissen diplomázott fiatalt. Lee-t és feleségét. Ezért a helyi közigazgatás egyik befolyásos tagjának az lett a feladata, hogy hívja meg őket vacsorára, szívélyesen üdvözölve a visszatérőket Szingapúrban és építsenek ki baráti viszonyt. 

A kommunistákkal való szövetkezés vádja amúgy tényleg nagyon mellényúlás volt Lee Kuan Yew esetében. Ő már a háború végefelé erőre kapó maláj kommunistákat se komálta, főleg azok erőszakossága miatt, de a londoni tanulmányai alatt is igyekezett kerülni a kommunista diákszerveződéseket, akik emlékei szerint mindig a legjobb csajokkal toboroztak ideológiailag pedig elviselhetetlenül vonalasok voltak. Az 1949-es kínai események után pedig az erőszakos kommunista nyomulást már nem csak ellenszenvesenek, hanem veszélyesnek is tartotta.

Lee Kuan Yew egész életét ennek az erős elitizmusnak a szellemében élte le és ma is nagyon látszik ez az angol mintára szerveződő exkluzivitás mindenhol Szingapúrban. Elkezdtem pár hete tárgyalni egy lehetséges munkáról egy szingapúri vállalkozóval megint egy mental health témájú startup vállalkozás ügyében. De ő az eddigiektől eltérően nem egy fiatal 20-onéves startuper, hanem egy 50-es éveiben járó jómódú ügyvéd. Nekem itt nincs autóm, eladtam Észtországban, ezért mindig mikor találkozunk jön értem Queenstown-ba a bőrüléses mercédeszével. A szélvédője felső része tele van matricákkal, golfklub tagságokról, illetve ilyen üzleti vagy társasági klubok tagságát igazolandó. A minap elvitt az egyik ilyen klubba. A belváros kellős közepén, a most nemzeti gallériaként szolgáló régi parlamenti épület tőszomszédságában egy zárt klub csak tagok részére. Semmi különös amúgy, több emeleten éttermek, kis szobák, újságok kirakva, de van bent konditerem, éppen zumba edzés volt kint meg teniszeztek a klub előtti egyik pályán. 

Én főleg a folyamatos hőség miatt, meg mivel online dolgozom nagyjából két nadrággal és néhány inggel élem az életem Szingapúrban, de a leggyakrabban rövidnadrág, póló, szandál. Másban úgyse lehet kibírni. 

Az ügyvéddel való találkozóra felöltöztem rendesen, hosszú nadrág, vasalt ing, de ha mégegyszer kell találkozni már nem fogok tudni új ruhát elsütni. Márpedig ő hosszan arról beszélt nekem, mikor mondtam, hogy nem vezetek Szingapúrban, hogy itt nagyon fontos, hogy mivel és miben jelensz meg. Az egyik első kérdés mindig az, hogy hol laksz, és mint az USA-ban, mond meg a címed, megmondom ki vagy. Miközben számomra az egész ország egy összefüggő lakótelep némi felhőkarcolós belvárossal itt a legapróbb részletekig kifinomultan leszedik egymásról ki hova tartozik. HDB vagy condo? Autó vagy MRT? Van helper nincs helper? East coast, west coast? Ha északon laksz, proli vagy. Ha Sentosa szigetén akkor amerikai vagy gazdag kínai. Egy most épülő új luxuslakás komplexumban egy meg nem nevezett kínai állampolgárságú kínai azonnal egyszerre 15 lakást vett meg. 

Én itt (máshol is) egy senki vagyok. Nem tudok felmutatni egy felsőkategóriás nyugati egyetemet, nincs csúcstechnológiás tudásom, végzettségem és nem turnéztam körbe a pénzvilág kultikus helyein dolgozva a londoni City-től, Hong Kongon, Tokión keresztül Szingapúrig. Itt ez a belépő és az ország, amit Lee Kuan Yew épített, az ezekben a körökben, ezekhez a szintekhez mérve magát működik.   

Azért az inverzét is el akarom mondani. Évekkel ezelőtt olvastam egy könyvet Lee Kuan Yew egyik ellenzéki kritikusának tollából, aki mint egy ósdi világ képviselőjének veti szemére ezt az elitista, az egész világ a telefonkönyvemben van mentalitást. 

A könyv címére már nem emlékszem és nincs meg, nem tudom mi alapján előkeresni és tisztességesen belinkelni, de összefoglalva arra emlékszem, hogy a 2000-res évek elején gazdaságilag egyre inkább erőre kapó Kínával kapcsolatban Szingapúr sokáig azt képzelte magáról, hogy majd ők fogják üzletre, technológiára okosságra megtanítani a hosszú álmából felébredő hatalmas országot. 

Egy tengerparti, tehát kikötővel összekötött ipari park projekten dolgoztak Kínában és mit ad isten egy idő után észrevették, hogy a szingapúriak által, szingapúri pénzből épített beruházás pontos mását építik a kínaiak alig pár km-rel arréb és amikor nyitásról lett volna szó hogy, hogy nem, a kínai verziót indították útjára a helyiek. 

Lee Kuan Yew azt gondolta, hogy itt az ideje közbelépnie és a mindig is szokásos elitklubos megoldást választotta, elhatározta, hogy odatelefonál Pekingbe, hogy most mi az isten van?

A kínaiak azonban már nem a gentleman agreement típusú, ismerjük egymást gyerekek stílusban játszottak, hanem össze-vissza handabandáztak arról, hogy ők a központban nem tudtak semmit erről, ez a helyiek kavarása lehetett. A vége az lett, hogy semmi nem lett elintézve a meglévő kapcsolatokon keresztül, a szingapúri befektetés ment a kukába a kínaiak meg köszönték ellopták a technológiát és a know-howt. 

Hozzá kell tennem, ma már a szingapúriak sem mindig az elitklubos úriemberes játékot játszák. Itt mindig az érzékeny egyensúlyra vigyáznak Kína éz USA, vagy ha úgy tetszik Kína és a Nyugat között. A COVID alatt, mint tudjuk, a Kínaiak nagyon erőszakosan nyomultak diplomáciai csatornákon a saját vakcinájukkal. Ezt azonban itt senki nem akarta beadatni, de ellentmondani sem akartak a Kínaiaknak. Az történt, hogy pénzt nem sajnálva vásárolt a szingapúri kormány egy csomó kínai vakcinát azonban annak engedélyeztésére mind a mai napig nem kerül sor, így a teljes lakosság át lett oltva a nyugati vakcinákkal. 

Visszatérve Lee Kuan Yew angliai élményeire a másik jelenség, aminek hatása szerintem megjelenik Szingapúr későbbi viszonyaiban az a háború utáni angol jóléti rendszer iránt érzett csodálata és vonzalma, de annak korlátai is.

Ha a kommunistákkal nem is, de az angol munkáspárt képviselőivel szívesen találkozott kint, részt vett rendezvényeiken, segített kampányokban, sok befolyásos vagy a jövőben befolyásossá vált emberrel találkozott. Meglepte az, hogy milyen erős az angol demokrácia, hogy a háború győztesét Winston Churchill-t simán kiszavazzák a hatalomból és korábban sosem látott jóléti fejlesztések indulnak, melyek kapcsán nincsenek merényletek, gyilkosságok, lázongások, sötét politikai játszmák hanem a Torry-k egyszerűen átadták a hatalmat a választások után és a parlamentben mondják immár ellenzékben a magukét. 

Személyes élményein keresztül élte át az 50-es évek közepéig még számos alapvető cikket Angliában is jegyre adó rendszerben, ahogy a munkáspárt kezd az egészségügyi törvényen vagy az önkormányzati lakásrendszeren keresztül nagyon komoly jóléti intézkedéseket bevezetni és ez nagyon mély nyomokat hagyott benne. Az azonban már nem tetszett neki, hogy innentől még Franciországból is mindenki oda járt át egészségügyi szolgáltatásokért és azt a tanulságot vonta le a születő jóléti államról magának, hogy egy ilyen rendszerben az emberek előbb-utóbb azt nézik hol szedhetik ki a legtöbbet a juttatások közül és nem azt, hogyan tudnának a maguk erejéből építkezni, ami végsősoron mindig a fejlődés motorja. 

Érdemes lesz ezekre a gondolataira emlékezni akkor, amikor Szingapúr egyszerre hozza létre a mai napig állami bérlakásrendszerre épülő lakásrendszerét és járatja csúcsra a kapitalizmust a neoliberális tankönyvek kottáját követve.