Elment a néni

 Olyan másfél évvel ezelőtt írtam egy bejegyzést arról hogyan léteznek rejtett kis közösségek a szingapúri lakótelepeken. Meglehetős részletességgel írtam a mi szomszédságunkról is, arról, hogy a tömbök alagsorában található kis üzletek mennyire nem egyszerűen csak vállalkozások (boltok, éttermek, szolgáltatások), hanem élettérként, közösségi találkozópontként is szolgálnak. 

Azóta a harmadik idős ember, mindegyikük egy-egy helyi bolt/vállalkozás tulajdonosa hunyt el. Az egykor élettel teli üzleteik helyén most csak a lehúzott roló van. A napokban halt meg a harmadik néni. A redőnyre ki van tűzve az értesítő, a virrasztás tegnap volt. Pár megállóra lakott, tőlünk egy kicsit nyugatabbra, onnan járt minden nap kinyitni a kis újságos boltját, ahol egyúttal ajándék tárgyakat is lehetett venni és fénymásolni is lehetett. 

Minden nap kétszer-háromszor is elhaladtam a boltja előtt. Ha kint állt szélesen mosolygott. Délutánonként amikor bezárt, a fiát várta a bolt előtti út szélén, hogy autóval hazavigye. Ha bent volt, a hosszú, keskeny boltja belsejében, akkor is, amikor észrevett mosolyogva integetett. 

A feleségem még közelebb volt hozzá, mert ő egy dizájner ismerősével tengerimalacos pólókat gyártott egy időben és a néni megengedte neki, hogy a boltjában kiakassza őket. El is adott párat. A pénz megosztásáról csak legyintett, hogy majd később megbeszélik. Nem a pénzkeresés tartja életben ezeket a kis üzleteket. Nem egy forgalmas úton lakunk, aki idejön az itt lakik. Sose láttam sok embert vásárolni. Amíg a pár üzlettel arrébb lévő néni élt, az ő kis asztalkája mindig ki volt téve az üzlete elé, ahova kiült, mint egy hercegnő, és tömegével keringtek körülötte az idős urak, naphosszat üldögélve az asztalánál. Segítettek neki az árut porciózni, kis mérlegen kimérték a száraz süteményt majd zacskókba vagy dobozokba tették. Ugyanennél az asztalnál az újságos néni újságait olvasták. Megengedte nekik, hogy óvatosan, vigyázva az újság álagára kiolvassák, aztán szépen visszatették a polcra. Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy az újságos néni, mint a tömb egyik első lakója, valamikor a 70-es évek elején szépen kibérelte az alagsori üzlethelyiségek jó részét és most tőle bérelte tovább  mindenki. Megvolt neki a kis pénze ebből, az újságos szerintem nem azért kellett, hogy a számláit kifizesse, hanem mert ez volt neki az élete. Idejárt minden nap, egész nap itt volt, mindig valakivel beszélgetett halkan, én alig értettem amikor mondott valamit, de olyan gyengéden, mosolygósan mondta, hogy mindegy is volt mi az. 

Mikor jöttem haza már tudtam hogy baj van, mert a feleségem a kanapén sírt. Telefonon írt neki a néni fia. Tudtuk, hogy kórházban van, mert be volt zárva a boltja napok óta és a helyi információláncban elég volt csak benyitni a fodrászhoz, megkérdezni a néni hova lett és ők percre megmondták mi történt. 

Benne volt a helyi újságban is, de egy reddit csoportban is láttam a halálhírt. Jövök haza munkából, nyitva volt az orvosi rendelő. Az asszisztensnő mint mindig a nyakát nyújtogatja az üvegkalitkájára ragasztott hirdetmények mögül, hogy találkozzon a tekintetünk és már messziről integet. De most nem csak integet, hanem, amint meglát kiszalad az üvegfal mögül és kérdezi láttam-e a hirdetményt. Mondtam igen, elment a néni sajnos. Sorolja kik haltak meg az eltelt hónapokban, pedig tudtam én is mindegyikről. Tátongó űrt hagytak maguk után, tulajdonképpen a szó szoros értelmében. Az asztal körül ülő néni boltja hónapok óta zárva, az asztal és a roskadozó faszékek sehol. Egy ideig a néni mianmar-i segítője, egy halk szavú fiatal lány vitte a boltot, de amikor a néni meghalt, akkor neki automatikusan megszűnt a szerződése és haza kellett mennie Mianmar-ba. A fodrász miközben vágta a hajam mondja, hogy a néni fia vissza akarja hozni a lányt. Magamban szurkoltam neki, mert Mianmar nem egy vidám hely, egy agyzsibbasztó katonai diktatúra. Az akció a jelek szerint sikerült, ugyanis a minap pár tömbbel arrébb találkoztam a lánnyal. Nagyon le volt fogyva szegény, de legalább újra itt volt, ugyanazzal a szégyelős mosollyal köszönt vissza, ahogy elmentünk egymás mellett az utcán. 

Itt az emberek számon tartják egymást. A helyi üzletközpontban mindig ugyanott veszem a süteményt. Olyan képviselőfánk szerű, nagyon finom. Amikor nem jól áll a mérleg nem veszek, de mivel rengeteget futok, konditerembe járok, most a munkám is mozgalmas, azt eszek, amit akarok. A két eladónő, hol egyik van, hol a másik, már messziről integet, ha én nem is venném észre őket rámköszönnek. Egy idő után mindig több sütit adnak. Ha hármat veszek, négyet adnak ugyanazért az árért. Mutatják viccesen a kezükön hogy mennyit, mindig eggyel többet, mint amit kérek. A kínaiak a mi szemünknek nagyon viccesen mutatják a számokat az ujjaikon. Teljesen másképpen mint mi. Éreztem a súlyát ennek a folyamatos ajándéknak és azzal kompenzálom, hogy időnként elviszem a családot az ő éttermükbe enni. Nem áldozat, nagyon finoman főznek, főleg japán kajáik és nyugati ételeik vannak. A Wagyu fantasztikus. 

Ugyanebben az időben, amikor mindez történt futott a Facebook hírfolyamban Kathi Endre magyar testépítő tragikus halálának a híre. Egy biciklibalesetben halt meg Cipruson. Nem ismertem őt, igazság szerint soha nem is hallottam róla. Ami megdöbbentett az az, hogy szinte az összes helyen ahol felbukkant a halálhíre a bejegyzés készítőinek moderálniuk kellett a komment mezőt az érzékeltlen, kegyeletsértő, nem egyszer cinikus megjegyzések miatt. Tényleg megdöbbentő volt olvasni. Nagyon igyekeztem úgy értelmezni, hogy ez az internet. Az arctalan, névtelen, felelősség nélküli kommunikáció lehetősége hozza ki ezt a morális nulla állapotot. Én csak ezeket olvasom viszont, nincs kézzel fogható utcai élményem a mai Magyarországról.

Gyorsan el is tereltem a gondolataimat és nagymamám utcája jutott eszembe a 80-as évek elejéről. A Csokonai utca Tatabányán. 8-9 éves fejjel, amikor ott laktunk egy pár évig, rengeteg idős ember volt abban az utcában. És nagyon hasonlóan ahhoz, ahogy a mi szingapúri környékünk egy közösséget alkot, a Csokonai utca lakói is ugyanígy számon tartották egymást. A mama minden ebédnél egy tál ételt, gondosan konyharuhával letakarva a kerítés fölött nyújott át Rózsika néninek. Értetlenkedve kérdeztem tőle, miért, hát ide érzem az illatát, hogy ők is főztek. A mama elhesegetett, számára nagyon fontos volt, hogy minden vasárnap megossza a fősztjét a szomszédokkal. Jártak is át egymáshoz rendszeresen. Marika, talán így hívták a nénit szemben. Vékony, mindig feketében lévő asszony, fekete kendőben, fekete otthonkában (alatta 17 réteg más ruha) törékeny idős nő. Hamar elment ő is, mama sokáig emlegette. A testvére jóval fiatalabb volt, együtt éltek egy hosszúkás parasztházban. A másik oldali szomszédja Marci bácsi és Erzsike néni voltak. Kicsit ők engem mindig a Frakk és a két macska gazdáira emlékeztettek, Károly bácsira és a feleségére. A kis Marci, a bácsi fiát így hívta mindenki...sántított. Geológus volt, értelmes, szakállas gyerek. Állítólag barlangászás közben sérült meg, de az is lehet, hogy a bányában. Tőlük felfele Pali bácsi lakott. Valamivel fiatalabb volt, talán műszaki értelmiségi lehetett nyugdíjba vonulása előtt, esetleg üzemvezető. Ezt csak sejtem, mert mindig olyan értelmesen, gyengéden, kifinomultan beszélt. Nem parasztember volt az biztos. A háza patikatiszta, de akkoriban mindenki háza tiszta volt. A bőr lesült volna az arcukról ha nem. Pali bácsinak egy gyerek szemszögéből nézve volt azonban egy másik hatalmas kincse. A háza előtt, az utcafront vékony kertecskéjében (a sokkal nagyobb kert oldalt volt és hátul) egy igazi kőből épített kastély állt. Pali bácsi műanyag katonákat rakott arra a kastélyra, én órákig képes lettem volna bámulni. 

Volt egy másik néni az utca alsó végén lakott, az ő nevére nem emlékszem, de arra igen, hogy jól kiszámítható módon mindig pont akkor jött, amikor mi leültünk ebédelni. Nem a kajáért jött, sose fogadta el amikor a mama kínálta, hanem a társaságért, a beszélgetésért. A Sokol rádióban ment a Ki nyer ma? lent a kiskonyhában, ahol nyáron mama a sparhetnál főzött, de enni kint ettünk a diófa alatt a nagy kerek kőasztalnál. Az emberek akkoriban úgy jártak át egymáshoz, hogy csak benyitottak a kapun (sose volt bezárva) és szépen besétáltak a ház mentén a kiskonyháig. Mi is így jártunk át mindenkihez. Nem kellett a messengeren ráírni előtte. 

Elment mindenki. Nem tudom a Csokonai utca ma milyen hely lehet. Ha tehetném, ha sok pénzem lenne odamennék és megvenném azt a házat, a mama házát, akármennyit is kérnek érte. De hiába, mert az embereket már nem tudom visszahozni. Ahogy ezt a kínai nénit se, aki minden délután széles mosollyal fogadott. 

Új lakónegyed épül az utca végén. Kettő is. Hatalmas területen. Szingapúr egy folyamatos építkezés. Akkora területen építkeznek, hogy szerintem másfél éven belül olyan tízezer ember fog ideköltözni. Hogy fognak-e ők görbe faszékeken körbeülve mahjongozni? Nem hiszem. De szurkolok magunknak, hogy találjuk meg a módját, hogyan lesz ez a hely még mindig egy közösség.

A polytechnikumban, ahol most tanítok, a 18-19 éves diákok a jövő héten adják elő a miénkhez nagyon hasonló Clementi kerület városfejlesztőinek az ötleteiket, hogy miképpen lehetne a helyi kis üzleteket életben tartani. Nem tudom melyik ötlet nyert, nem volt alkalmam az összeset meghallgatni. Amiket hallottam azok közül az tetszett a legjobban, amiben azt javasolták, hogy ezeket az idős vállalkozókat össze ként hozni fiatalokkal, akik a saját termékeikkel (fülbevalók, pólók, ételek, szolgáltatások, startupok) feldobnák a helyi forgalmat az idős vállalkozóktól meg megtanulnák a kereskedőlét szabályait. Nagyon menő új standokat terveztek a diákok ehhez, a média iskolások meg közösségi média kampányterveket készítettek, hogy odacsábítsák a vevőket. Azért tetszett az ötlet, mert találkozásokat hoz létre és benne van a potenciál, hogy továbbviszi ezt a puszta üzleten túlmutató közösségi szellemet.