Orbán Viktort fogják, vagy egyszerűen saját rendszerének foglya lett?

Az utóbbi időben újra és újra visszatérek ugyanahhoz a kérdéshez: mi magyarázza valójában Orbán Viktor viselkedését?

Sokáig nekem is az tűnt a legvalószínűbbnek, hogy ezt az embert valamilyen módon fogják. Nem egyszerűen arról van szó, hogy jó kapcsolatot ápol Oroszországgal, vagy hogy üzletel velük. Hanem arról, hogy a látható viselkedése sokszor annyira következetesen megy szembe Magyarország nyilvánvaló stratégiai érdekeivel, annyira makacsul ragaszkodik egy egyre terhesebb orosz kapcsolatrendszerhez, hogy adja magát a gondolat: itt több van puszta politikai számításnál. Valamivel zsarolhatják, beszervezhették, fogják, és kész.

Másokkal beszélgetve viszont egy másik magyarázat rajzolódott ki. Eszerint nincs szükség semmiféle titkosszolgálati mélydrámai elemre. Elég az, hogy az orosz üzlet – olaj, gáz, Paks, a köré szerveződő pénz- és lojalitásrendszer – olyan erőforrást adott a rendszernek, amelyet egyszerűen nem akart és talán már nem is tudott elengedni. Nem kellett beszervezni. Elég volt összekötni a rezsim fennmaradását egy olyan külső forrással, amelyből a belső klientúra is jól jár. A többit a rendszer helyben megoldja.

A két magyarázat között nagy a különbség. Az egyik szerint Orbán egy kívülről fogott ember. A másik szerint egy belülről felépített, korrupt és függő rendszer logikáját követi. Mivel nyomozati eszközeim nincsenek az egyetlen dolog, amit tehetek, hogy megpróbálom gondolatilag felfejteni, hogy a látható cselekvéseiből milyen döntési keret olvasható ki. Magyarán: melyik modell magyarázza jobban a viselkedését?

Milyen játékot játszik az az ember, aki így viselkedik?

Ehhez szerintem három modellt érdemes egymás mellé tenni.

Az első a zsarolási modell. Ebben az olvasatban Orbán mozgástere valójában szűkebb, mint amilyennek látszik. Nem azért ragaszkodik bizonyos kapcsolatokhoz és politikai vonalakhoz, mert azok a legelőnyösebbek, hanem mert a kilépés személyesen túl veszélyes volna számára. Itt a kulcs a kilépés ára. Ha valakit fognak, akkor nem egyszerűen érdeke maradni, hanem kockázatos lenne váltani. Ez egy csapdahelyzet.

A második a klientúra- és érdekmodell. Ebben nincs szükség kompromatra vagy titkosszolgálati fogásra. A rendszer azért marad az orosz kapcsolathoz kötve, mert ebből táplálható az a politikai-gazdasági koalíció, amely a hatalmat fenntartja. A cél itt nem elsősorban az ország érdekeinek optimalizálása, hanem a rezsimet tartó szűk kör jutalmazása. A külkapcsolat ebben a modellben nem titkos irányítás, hanem erőforráscsatorna.

A harmadik az identitás- vagy rezsimlogikai modell. Ez szerint Orbán viselkedése részben már túl is nőtt a puszta pénzügyi racionalitáson. A rendszer nemcsak hasznot húz bizonyos kapcsolatokból, hanem egy saját politikai önértelmezést is épített rájuk: szuverenizmus, permanens konfliktus, ellenségképzés, az Európai Unióval szembeni dac, a „nemzeti tábor” állandó mozgósítása. Itt már nem egyszerűen arról van szó, hogy mi hoz pénzt, hanem arról, hogy mi tartja össze a rendszert lelkileg, nyelvileg, politikailag.

A kérdés persze az, melyik modell jósolja jobban a megfigyelt viselkedést. Ehhez szerintem nem is egyetlen gesztust kell nézni, hanem néhány egyszerű tesztet.

Az első a költségtűrés. Mekkora árat hajlandó újra és újra kifizetni ugyanazért a politikai vonalért? Ha valaki nagyon nagy külső és belső költségek mellett is kitart valami mellett, az két dolgot jelezhet: vagy rendkívül nagy a rejtett haszon, vagy rendkívül nagy a kilépés büntetése.

A második a helyettesíthetőség. Lehetne-e ugyanazt a politikai hasznot más úton megszerezni? Ha igen, mégis ugyanahhoz a külső partnerhez ragaszkodik, akkor nem pusztán pragmatikus üzletelésről beszélünk. Ilyenkor azt kell figyelni: az eredményhez ragaszkodik, vagy magához a csatornához?

A harmadik az időbeliség. A viselkedésben hirtelen törés látszik, vagy fokozatos beágyazódás? A zsarolási modell inkább hirtelen beszűkülést sejtet. Az érdekmodell inkább lassú összefonódást, mélyülő függést.

A negyedik a kockázatok és hasznok elosztása. Ki nyer rajta és ki fizeti meg az árát? Ha a költségek a társadalom széles rétegein oszlanak el, miközben a haszon egy szűk belső körben csapódik le, az erősen a klientúramodell felé mutat.

Az ötödik a visszakozási képesség. Képes-e egy vezető irányt váltani, korrigálni, enyhíteni, nyitni? Vagy annyira beleépült a konfliktus a saját rendszerének legitimitásába, hogy már a visszalépés is gyengeségnek tűnne a saját tábor előtt?

Ezek a kérdések önmagukban is érdekesek, de számomra a legutóbbi győri kampányrendezvény tette igazán élessé az egészet. Ott – ha a képek és a beszámolók alapján jól érzékeltem – valami olyasmi történt, ami túlmutatott egy szokásos kampányjeleneten. Fekete ruhás, kemény arcú sorfallal próbálták elzárni az ellentüntetőket, de már ez sem működött. Nem sikerült kizárni őket a térből, és ha fizikailag nem is, hangban áttörték a rendezvény rendjét. A skandálásuk elnyomta a beszédet. Orbánnak reagálnia kellett, és ekkor nem a megszokott fölényes, hűvös, „nyugodt erő” jelent meg, hanem egy dühös, alpári, kontrollt vesztett figura. Üvöltözött. Szikrázott a szeme. Kilépett a szerepből.

Ez önmagában fontosabb, mint elsőre látszik.

Orbán egész politikai építkezésének egyik legfontosabb eleme az volt, hogy ő mindig a napi ügyek fölött áll. Nem idegeskedik, nem veszíti el a fejét, nem kapkod. Ő a bölcs, a távlati, a súlyos, a történelmi léptékű vezető. Ha egy ilyen figura hirtelen kiesik a szerepből, az általában nem egyszerű hangulati kérdés. Inkább annak a jele, hogy megbillent a kontrollérzete.

És itt válik különösen érdekessé az egész. Mert ha Orbánnak valóban még tág mozgástere volna, akkor a puszta politikai racionalitás inkább egy konszolidáltabb, középre nyitó, szélesebb rétegeket megszólító viselkedést kívánna. Ezt a politikát Orbán korábban számtalanszor tudta. Pontosan tudott puha lenni, amikor annak volt itt az ideje. Tudott államférfi lenni, tudott nemzeti egységet mímelni, tudott fölényesen mosolyogni. Most ennek szinte semmi nyoma.

Miért?

Az egyik lehetséges válasz az, hogy egy olyan külső keretben mozog, amely nem engedi ezt meg. Ebben az olvasatban a feladata az, hogy nyerje meg a választást, de lehetőleg még mindig demokratikusnak vagy annak minimálisan hihető változatának látszó módon. Ne legyen nyílt csalás. Ne legyen teljes lebukás. Ne legyen olyan helyzet, amely jogilag vagy nemzetközileg vállalhatatlanná teszi a győzelmet. Maradjon meg a formális keret. Kívülről nézve legyen még védhető. Ez valóban egy szűk pálya: nem mehet át teljes autokráciába, de már a régi hegemóniáját sem tudja reprodukálni. Marad tehát a végletekig vitt mozgósítás, a saját tábor radikalizálása, a maradék többség mindenáron való megtartása.

Ez azonban még mindig nem bizonyítja a lecsupaszított orosz fogást (Orbánt beszervezték). 

Azért nem, mert a megfigyelt beszűkülés magyarázható az orosz fogás feltételezése nélkül is.

Lehet ugyanis, hogy nem külső zsarolásról van szó, hanem arról, hogy Orbán saját rendszerének foglya lett. Olyan rezsimet épített, amelynek működéséhez állandó konfliktus, állandó ellenségkép, állandó táborfegyelem kell. Egy ideig ez nagyon sikeres volt. Csakhogy egy ilyen rendszer idővel elveszítheti a rugalmasságát. A centrum felé nyitás már nem egyszerű taktikai váltás lenne, hanem a saját legitimációs gépezet megbontása. A békülékenység gyengeségnek látszana. A mérséklés demobilizálhatná a tábort. Az irányváltás megbontaná a lojalitási láncokat. Magyarán: nem azért nem nyit, mert valaki nem engedi neki, hanem mert a saját rendszere már csak így tud működni.

A győri jelenetből számomra nem az következik, hogy most már biztosan fogják. Hanem az, hogy a beszűkülés egyértelmű. A kérdés nem az, hogy szűk pályán mozog-e. Hanem az, hogy mi hozta létre ezt a pályát.

Az én jelenlegi válaszom az, hogy a beszűkülés mögött valószínűleg több réteg van. Biztosan szerepet játszik benne a hatalmi rendszer belső logikája, a klientúra fenntartásának kényszere, a saját tábor radikalizált állapota, a konfliktusra épített politikai identitás. Lehetséges, hogy ebben külső, orosz eredetű függések vagy nyomások is jelen vannak. De a puszta viselkedésből egyelőre nem az látszik a legerősebben, hogy Orbán egy klasszikus értelemben vett „fogott ember”. Sokkal inkább az, hogy egy olyan rendszert épített fel, amely most már őt magát is fogja.

Ezért ma már úgy fogalmaznék: nem az a legfontosabb kérdés, hogy Orbánt valaha beszervezték-e. A fontosabb kérdés az, hogy a látható döntései inkább egy külső zsarolás alatt álló emberre emlékeztetnek-e, vagy inkább egy olyan hatalmi vállalkozóra, aki annyira mélyen építette rendszerét a függésekre, a klientúrára és a permanens konfliktusra, hogy végül már nem tud kilépni belőle.

A végkövetkeztetésem egyelőre ez: Orbán pályája beszűkült, ez szinte biztosnak látszik. De ebből még nem következik, hogy orosz fogás alatt áll. A beszűkülés magyarázható anélkül is, hogy a legdrámaibb hipotézishez nyúlnánk. Lehet, hogy nem valaki fogja. Lehet, hogy a saját rendszere tartja fogva.

Orbán pályáján valóban látszik egy súlyos fordulat az Oroszországhoz való viszonyban. Ezt követően olyan mély politikai, gazdasági és energetikai összekötések épültek ki, amelyekből a visszafordulás egyre költségesebb lett. A rendszer közben belül is átalakult: a lojalitás, a klientúra, a családi vagyonosodás és a permanens konfliktuspolitikára épülő legitimáció mind ugyanarra a pályára álltak rá. Innentől a kérdés már nem az, hogy Orbán szabadon választ-e Kelet és Nyugat között, hanem hogy van-e még reális kijárat abból a konstrukcióból, amelyet maga is segített felépíteni. A beszűkülés tehát nagyon is valós. De ebből még nem következik, hogy a teljes történet csak egy orosz kompromat eredménye volna. Lehet, hogy a fordulat elején volt külső nyomás vagy alku. De az is lehet, hogy az eredeti bűn sokkal prózaibb volt: a hatalom, a pénz és a rendszerfenntartás logikája. Egy pont után pedig már mindegy is, mi volt az első lökés. Mert a gépezet önjáróvá vált, és most már a saját építőjét is fogva tartja.