...és még annyit, hogy...

Napokkal ezelőtt elkezdtem a folyamatot, de ma tettem az ismerőseim körében közzé, hogy törlöm a Facebook profilomat és a jövőben nem használom ezt a platformot a személyes dolgaim kommunikációjára.  Régóta érlelődik bennem a gondolat, több lépését már évekkel korábban megtettem.  2009-ben, nagyon az elején csatlakoztam a FB-hoz. Előtte nem sokkal a magyar IWIW tagja voltam és mindkét platformnak volt egy értelmiségi, hipster, középosztálybéli aranykora. Előszőr a nagyon geek early adopterek, aztán az őket követő középosztályos réteg, majd a tömeg. Az aranykor nem volt aranykor abban az értelemben, hogy mindenkit el lehetett érni, vagy hogy számomra a legkedvesebb, legjobb tartalmak jelentek meg ott. Emlékszem a regisztráció után egész sokáig nem nagyon nyitottam ki az oldalt, és főleg nem posztolgattam és ennek elsősorban a platform belterjessége, exkluzív jellege volt az oka. Nem akartam (még) a klubba tartozni.  Aztán amikor elkedte a Facebook teljesen kiszorítani a magyar Iwiw-et é

Az előző bejegyzésben belekezdtem annak a vitának az ismertetésébe, ami Szingapúr történelme körül alakult. Most folytatom a minap elkezdett gondolatmenetet azzal, hogy röviden összefoglalom a sziget 1819 előtti történetét, tehát azt a történelmet, ami nem az angol vagy más európai szereplőkhöz kötődik.  A térség történelme azért is nagyon érdekes számomra, mert az általam megszokott európai logikától nagyon eltérő értelmezések vannak. Habár manapság az identitáspolitikák korát éljük, és ennek hatása Ázsiában is érzékelhető, még a korszellem sem tudja átütni azt a fura ellentmondást, ami a nemzeti keretek és a kozmopolita ambíciók között van. Igazából én erről szeretnék írni, a történelmi jellegzetességek a jelenség mélységét és kontextusát szolgálják.  Miután előzőleg azt hangsúlyoztam, hogy még a függetlenséget kivívó alapító atyák is az angol szabadkikötő létrehozásához kötik a modern Szingapúr történetét, most nézzük meg, hogy milyen nyomai vannak az életnek az ezt megelőző korsza

Sajátos, intellektuálisan számomra nagyon érdekes vita van Szingapúrban az ország történelméről, gyökereiről. Ez a vita nem sokban különbözik az Európában is ismert - mi voltunk itt előbb - játéktól, de ad egy számomra eddig ismeretlen csavart a történetnek Szingapúr kiemelkedő sikere és az abból történelmileg visszavezetett magyarázatok.  Sir Stamford Raffles megérkezik Szingapúrba Én ahogy vagyok szokva, hogy a történelmet nemzeti keretek között szemléljük. Ezt itt, talán Kína közelsége miatt, dinasztikus megközelítésként említik, amikor a történelmi vizsgálódás kerete egy adott dinasztia története, tekintet nélkül arra, hogy azok éppen mekkora területen uralkodtak. Tulajdonképpen ilyen a magyar történelem is, aminek rögzített pontja a magyar nép, és akármekkora is vagy akárhol van "Magyarország" az lesz a történelmi vizsgálódás tárgya. Ehhez képest itt (mármint Dél-Kelet Ázsiában) sokkal gyakrabban előkerül egy teleologikus szemlélet, ami egy progressziót, egy utat mutat

A magam részéről az esztétika dimenziójában veszít el engem a művészettörténet és a filozófia is. Én akárhányszor olvasok vagy hallok erről a témáról nem tudom legyőzni magamban az ellenállást miszerint a szépség fogalma szubjektív és kifejezetten otromba dolognak tartom a szépség központi, vagy valamiféle hatalmi (szakértői) pozícióból történő definiálását. Az hogy ez egy szakma (esztéta) az számomra egyenesen elképesztő, és épp ésszel nem tudom felfogni, hogy ki fizet valakinek azért, hogy megmondja ez a (mű)tárgy szép-e. Márpedig nagyon sokan beszélnek, írnak és gondolkodnak szépségről. Azt az előző bejegyzésben említett klasszikusoktól már tudjuk, hogy a szépség, az esztétikum, az ideák világát, az abszolút, a fennkölt elérését hivatott szolgálni. A valóságnak egy olyan formája a szépség, ami közelebb áll az ideák világához, azokat jelenítik meg.  Platón filozófiájában a szépség összekapcsolódik az absztrakt örök formák és ötletek világával. Szerinte a világban megjelenő szépség a

Egyetlen posztban nagyon hosszú lenne, ezért több részre bontva fejtem ki mit gondolok a művészetről.   A művészet szerintem a civilizációnk csúcsa és nagyon kevés dolog van, ami annyira képlékeny, instabil és mégis nagyon erősen jelen lévő, mint a művészet.   A művészet semmi. És minden egyszerre. Valahogy az élet fonákján van mindig. Tökéletesen hasztalan ha úgy vesszük, mégis az egyik legősibb emberi jelenség.  Platón filozófiájában a művészet lényege a mimesis, a valóság imitálása. Csakhogy nála az a csavar is megvolt, hogy szerinte az érzékszeveinkkel felfogott valóság csak annyira valós, mint a barlang falára vetett árnyékok. Tehát ő egy magasabb rendű valóságról, az ideák világáról beszél. Magyarán szólva a művészet is, mint az érzékszerveink a valóságot próbálja megragadni űgy, hogy a tökéletes formák megjelenítésére törekszik. Tanítványa Arisztotelész ehhez azt is hozzátette, hogy a művészet nem csak másolja a valóságot, hanem bemutatja annak potenciálját, miszerint mivé is

Angolul "Network of interactions" az a kifejezés, amit már nagyon régóta kerestem. Nemrég a fenomenológiai gondolkodásról írtam , arról, ahogy folyamatosan elveszítem a kulturális, történelmi és sokszor társas vonatkoztatási pontjaimat itt Ázsiában és ezért nagyon fontos lett számomra az alapjelenségek szintjéhez való visszatérés. Nem működnek az elméletek, nem állnak meg az -izmusokba fojtott kategóriák, és megkérdőjeleződik sokminden, ami az én fejemben (az európai iskolázottságom lévén) egyértelműnek tűnt.  Nekem már a magyar történelemoktatás, vagy az annál is erősebb történelmi toposzaink mentén is egyre több gondom volt azzal, hogy: - A széljárásnak megfelelően változik a történelem pedig az állítólag egyszer már megtörtént. Ezt azt hiszem világosan kifejtettem az " Idén mi lesz majd 1956-ban? " posztomban. - A történelmi események mintha mindig egy népmesei vonalat vennének fel, a történetmesélés elvárt logikája mentén haladva. Ezt a témát még csak érintőlege

Több mint két év szingapúri lét után még időnként megkérdi a feleségem, hogy vajon még mindig nyaralásnak élem meg az itteni életünket. És a válaszom az, hogy igen.  De nem abban az értelemben, hogy szabadságon vagyok és üdülök itt, mert én is habár felborult napirenddel de a dolgozó emberek elfoglalt hétköznapjait élem itt. De ha felnézek a laptopból, kimegyek a lakásunk előtti folyosóra és lenézek a ház elé, akkor megdöbbenek még mindig, hogy hol is vagyok.  Hatalmas pálmafák karcolják az emeletünket, Novemberben is tűz a nap és valószínűleg én sosem fogom ételként elfogadni azt, amit étel gyanánt esznek. Lemegyek az utcára és minden ember nagyon más. Néha látom magam vissztükröződni egy-egy kirakatban és látom mennyire kirívok innen.  Gyüttment vagyok. Idegen. Bevándorló. Migráns.  Szívom közben magamba ezt a közeget, próbálom minden nap megérteni, és minden nap egy új kezdés, mert minden nap megyünk vissza az első kockára, hogy egy idegen ébred egy idegen országban. Észtországban i

Második alkalommal történik meg velem, hogy lementem az uszodába és csoport fogyatékossággal élő emberbe botlottam, akiknek úszóedzést tartottak. Emlékeztem, hogy amikor tavaly elolvastam Szingapúr sporttal kapcsolatos stratégiai programját, akkor külön fejezet volt a fogyatékossággal élő emberek bevonásáról.  A képen egy másik csoport van, amire végeztem a fogyatékosok csoportja már elment A koncepcióban úgy szerepelt a téma, hogy ismerve a szingapúri emberek életmódját, a közösségi sportcentrumok jelentik azon kevés helyek egyikét, ahol esély lehet találkozásokra. Az emberek többsége a munkahely és az otthona között él, a napi közlekedés során nincs sok interakció, míg a különböző szórakozóhelyek, éttermek olyan helyek, ahova a fogyatékossággal élő emberek jutnak el nehezen. Nem annyira a a fizikai akadálymentesítés miatt, fejben vannak inkább gátak, illetve a pénztárca nem engedi.  A hétköznapi életben nem igazán mondanám, hogy egy integrált világot látunk Szingapúrban. Nagyon erős