A találkozások története

Angolul "Network of interactions" az a kifejezés, amit már nagyon régóta kerestem. Nemrég a fenomenológiai gondolkodásról írtam, arról, ahogy folyamatosan elveszítem a kulturális, történelmi és sokszor társas vonatkoztatási pontjaimat itt Ázsiában és ezért nagyon fontos lett számomra az alapjelenségek szintjéhez való visszatérés. Nem működnek az elméletek, nem állnak meg az -izmusokba fojtott kategóriák, és megkérdőjeleződik sokminden, ami az én fejemben (az európai iskolázottságom lévén) egyértelműnek tűnt. 

Nekem már a magyar történelemoktatás, vagy az annál is erősebb történelmi toposzaink mentén is egyre több gondom volt azzal, hogy:

- A széljárásnak megfelelően változik a történelem pedig az állítólag egyszer már megtörtént. Ezt azt hiszem világosan kifejtettem az "Idén mi lesz majd 1956-ban?" posztomban.

- A történelmi események mintha mindig egy népmesei vonalat vennének fel, a történetmesélés elvárt logikája mentén haladva. Ezt a témát még csak érintőlegesen említettem párszor, pedig nagyon fontos számomra. Egy pszichiáter kolléganőm ültette el a bogarat a fülembe, most már lassan 30 évvel ezelőtt, amikor egy önismereti csoport ülésen azt találta mondani, hogy "Igazából a történetek élnek minket". Ez alatt azt értette, hogy ugyanazokat a görög drámákat játszuk le újra és újra 2000 éve és mi, élő emberek csak a szereplőket adjuk ugyanazokhoz a drámákhoz, mindig más szereplőket, mindig más jelmezben, de a történeteink ugyanazok. Ez a gondolat itt sétál velem 30 éve és tovább is fejlődött bennem, mert sokszor az a gyanúm, hogy történelmi események vagy politikai cselekvések értelmezésekor ezeknek a kultúránkban mélyen gyökerező történeteknek a logikája vezeti a tollunkat (és a gondolkodásunkat) és nem a valódi cselekmények. Van egy séma, egy leosztás, amibe bele kell illenie minden történésnek, és addig alakítjuk az értelmezéseinket, amíg rend nem lesz, meg nem kapjuk az ismert történetek valamelyik változatát a jóról, a rosszról, a legkisebb fiúról, a fele királyságról. 

A fenomenológia, a jelenségek szintjéhez való visszatérés és az interpretációk, összefoglaló elméletek elutasítása arra lehet egy kísérlet, hogy megszabaduljunk ezektől a ferdítésektől. 

A történelemtudományban azonban nem olyan gyakran használt, vagy legalábbis eddig nem volt gyakran használt módszer a fenomenológiai megközelítés mert pont azok a személyes élmények nem maradnak fenn, amik a fenomenológiai megközelítést közvetlenül lehetővé tennék, viszont a fennmaradt fejlegyzések, iratok, visszaemlékezések, dokumentumok és tárgy leletek mind interpretációk vagy nagyon hamar interpretálva lesznek és úgy kerülnek be a elemzésekbe, a történelmi gondolkodásba.

Van azonban egy másik, sokkal ígéretesebb megközelítés, amit én nagyon fontosnak tartok. Érdekes módon a szociológiában is hamar rátaláltam a hálózatkutatás jelentőségére, szerintem főleg ma, az internet korában ezek jelentősége különösen láthatóvá vált, de nekem meggyőződésem az, hogy mindig is jelentős volt. 

A történelem hálózatelméleti megközelítése (lehet ők ezt a kifejezést nem így használják) kiemelkedő (inkább kiemelt) személyiségek és karakteres jelenetek (nagy csaták, konfliktusok, forradalmak) helyett a kevésbbé karakteres ám - véleményem szerint - sokkal meghatározóbb hálózatok, összefonódások és találkozások történetét teszi a figyelem középpontjába.

Mert persze egy háború is találkozások története, azonban annak egy szélsőséges, kiélezett módja, ami lehet jól jelöl korszakhatárokat, fordulópontokat, csúcspontokat, azonban mégis sokkal inkább szól a rombolásról, mint az építésről. Ha a figyelmünk központját ezeknek a hálózatoknak és kapcsolódásoknak a történetére, azok kialakulására, hatására és jellegzetességeire helyezzük, akkor sokkal többet fogunk megtudni a világ élhetőbb arcáról, fejlődésről, innovációról és kultúrákról. 

Az is fontos számomra, hogy az értelemszerűen hasító, különbségeket hangsúlyozó, ellenségképekkel operáló, bezárkózó, defenzív vagy éppen aggresszíven terjeszkedő offenzív hadviselés hangsúlyozása egy kirekesztő, pusztító világban hagy bennünket. És azzal, hogy szinte pusztán csak ezeken keresztül építjük fel a múltról való tudásunkat, az valahogy ezt a tudatállapotot teszi meg a normálissá. Így születnek valójában tömeggyilkosokból nemzeti hősök, így keletkeznek legendáink, toposzaink, elkülönült és egymással ellenséges népekről, nemzetekről szóló narratíváink, amiben mindig valahogy láthatlanok maradnak azok akik szorgos munkával létrehoztak valamit ellenben aránytalanul nagy fény vetül azokra, akik tízezerszám hagytak hullákat egy mezőn és most büszkék vagyunk rájuk...

Engem ezért elkezdett sokkal jobban érdekelni a kapcsolódások, fejlesztések, interakciók története, aminek szereplői sokszor jelentéktelen kisemberek, se szobruk, se nevük nincs a történelemben, azonban ha képesek vagyunk az ő léptékük mentén szemlélni az eseményeket úgy, hogy meglátjuk azt is, hogy hosszú távon milyen jelentőséggel bírt az, amit csináltak akkor talán képesek leszünk kicsit összetettebben tekinteni a társadalmi fejlődés folyamatára és nem csak történelmi szempontból, hanem a saját, mostani hozzájárulásunk szempontjából is. Mindannyian történelmet írunk. Amit me csinálsz, az a te generációd, néped, országod kultúrája, holnap meg az lesz a történelem...

Ha a történelmet, a magunk személyes történelmét és a népünk történelmét is, képesek vagyunk úgy felfogni, mint találkozások történetét, akkor az alapállásunk a szabad vegyérték lesz. A kapcsolódás. 

Elég robosztus bizonyítékhalmaz van ma már arra, hogy azok a térségek, régiók, amik részesei voltak kereskedelmi útvonalaknak, életük szerves része volt a folyamatos találkozás másokkal, a mai napig kimutatható módon fejlettebbek, mint a kereskedelmi utaktól távolabb lévő térségek.  

Azok a történészek, akik a kapcsolódások történetét vizsgálják egészen elképesztő mélységekig fel tudták tárni, hogyan adódik át tudás, technológia, hagyomány és ezek milyen módon alakítják mind az eredeti, a befogadó és a közvetítő felet is. Ráadásul ezek a szerepek folyton cserélődnek. 

Az is megragadott engem, hogy az egész (hálózatelméleti) megközelítés arról szól, hogy az interakciók és a találkozások építenek fel egy civilizációt, de mindezt úgy mondja el, hogy nem nagy elvont fogalmakat vizsgál, mint pl. a jogrendszer, hanem azt nézi meg milyen módszerrel égették ki vagy dekorálták a kerámiáikat. Abszolút egy alulról jövő folyamatról van szó, nem uralkodói házasságok, szerződések, békekötések vagy éppen inváziók adják a kapcsolódás kereteit, hanem a hétköznapi emberek mozgásai és interakciói, amik nyomot hagynak az életükön. 

Ezekről szinte semmit tanítanak az iskolákban, minden figyelmünk és minden sarokpontunk kicsúcsosodott drámai pillanatokra fókuszál. Ennek én nem vonom kétségbe a jogosultságát, egy Tatárjárás olyan hihetetlenül mély trauma, hogy 800 évvel az események után olvasva róla is összeszorul a gyomrom. Nem csodálkozom azon, hogy ezek maradnak fenn az emlékezetben, de valahogy mégis félrevisz minket ez a szemléletmód, mert nem tárja fel az építő jellegű kapcsolódásokat. Ezek a kapcsolódások ráadásul sokszor ellentmondannak az ellenségképre épülő sérelmi logikának és az azt meglovagló politikai narratíváknak. 

Engem közelebbről érdekel az 1600-as években fellendülő marhakereskedés Magyarországon, mert a hazai vállalkozói kultúra és kapitalizmus egyik előfutárát láthatjuk benne. Egy kifejezetten érdekfeszítő története annak, hogyan lehet a szarból várat építeni, és erre nekünk nagy szükségünk lenne Magyarországon. Az ország részekre szakadt, a jelentősebb útvonalakon hatalmas a háborús pusztítás, egész országrészek válnak lakhatatlanná. A viszonyok kiszámíthatatlanok, a lakosság döntő többsége fegyverben, az erőszak a mindennapok része. Az ország szívét a török tartja megszállás alatt nincs itt mit tenni, lehet búslakodni egy fakupa fölött a csárdában. Ha áll még a csárda. 

Ehhez képest pont a pusztítás szabadított föl (ismét) hatalmas területen szabad legelőket és ezen a területen egy testes, szívós helyi állat a magyar szürkemarha kiválóan meg tudott élni, át tudott telelni és lábon ezer kilométereket meg tudott tenni, hogy aztán a szó szoros értelemben élelmezze Nyugat- és Dél Európa egyes régióit. Erre a szerencsétlenségből és pusztításból kinőtt megélhetési formára parasztok, hajdúk és helyi kereskedők prosperáló vállalkozásai jöttek létre, amit a török nemhogy üldözött de részt vett benne és miközben mi azt tanuljuk az iskolában, hogy végváraknál párbajoztak, fosztogattak, sarcolgattak és öldököltek egy szó sem esik azokról a magyar, szerb, bosnyák, osztrák, szlovák és török kereskedőkről, parasztokról, polgárokról, leszerelt vagy ki nem fizetett vitézekről, akik amolyan magyar cowboy lét módjára marhakereskedésre adták a fejüket és akkor is a hálózatok, kapcsolódások építéséből éltek, amikor (állítólag) az egész korszak az ellenségeskedésről szólt. 

A tengeri népek, mint akiket itt látok Dél-Kelet Ázsiában, azért különösen érdekesek a hálózatépítés szempontjából, mert az ő életük eleve inkább úgy nézett ki, mint akik egy érhálózatban éltek. A korai tengerparti települések legtöbbször ideiglenesek voltak.   

A tengeri, vízparti módja ennek a találkozási hálózatnak azért különösen érdekes, mert sokáig nem arról volt szó, hogy kereskedők jártak fix helyen lévő települések között, hanem a tengerparti települések maguk nagyon mozgékonyak voltak és a tengeri népek nagyon kevés nyomot hagytak maguk után. Ez az európai történelemből is ismerjük, a főníciaiakról szóló tudásunk messze elmaradt a görögökről és a rómaikról fennmaradt tudásunktól, mondjuk ott ehhez az is hozzájárult, hogy-e két utóbbi népcsoport elég sokat tett azért, hogy ne sokminden maradjon fenn róluk. Ami igen, az pedig az ő tálalásukban. 

Tengeri népek a partok mentén haladva jöttek-mentek, kis időre letelepedtek, aztán továbbálltak és vitték magukkal a házukat (a hajóikat) és mindent amit máshonnan hoztak. Egészen addig, míg szofisztikáltabb települések nem jöttel létre, melyek egyszerre támaszkodtak megművelt földterületre, kibányászott ércre és épített erődítésekre, ahonnan aztán kifelé mozogtak a tengerre, a tengeri népek tulajdonképpen a vízen, vagy változó helyeken a vízparton éltek. 

A mozgékonyságnak, a találkozásoknak, a közvetítéseknek és az egymásrahatásnak ez hangsúlyozása azonban nem jelenti azt, hogy figyelmen kívül kell hagynunk a helyi közösségeket, és a helyhez kötött, letelepedett népeket. Már csak azért sem, mert a szárazföldi kereskedelemben és tengerparti nagyon települések létrejötte után a tengerparton is, már az vált általánossá, hogy egy érkező új technológia, szokás, kultúra, állatfaj, öltözködési minta, megoldás csak akkor tudott gyökeret verni ha arra volt fogadókészség. Aktív szerepe van ebben a helyi közösségeknek is, az adaptálás képessége, a kinyújtott csápok, vagy ahogy én szeretem egy hasonlattal leírni, a szabad vegyértékek. 

Végignéztem egy videót a Harvard egyik történész professzorának előadásáról, aki azt vizsgálta, hogyan alakult  a találkozások hálózata a kínai Tao folyó mentén és hogyan terjedt a tudás, a technológiai, a problémamegoldás, az élelmiszerek használata, az állattartás, a kerámiák égetésének tudása, a fémművesség egyik helyről a másikra Kína egyik sarkából a másikba. Azon gondolkodtam miközben a videót néztem, hogy pontosan így történhetett ez nálunk is. Azzal megspékelve, hogy a Honfoglalás előtti magyarság maga is vándorolt, tehát nem eljutott hozzájuk a technológia és más népek tudása, hanem ők jutottak el más népekhez és ez az egymásra hatás szerintem nagyon fontos lehetetett. 

Szinte semmit nem tanultunk ezekről az iskolában, néhány elejtett megjegyzésből tudjuk, hogy a mezőgazdasággal és letelepedett életmóddal kapcsolatos szavaink jó része türk vagy szláv eredetű (ahogy a komputer meg angol, mivel azt meg onnan vettük át) és nagyon kevéssé jön át az a kifinomult kapcsolódási rendszer, ami összeköt bennünket. Ezzel szemben oldalról oldalra csatákról, összeütközésekről, menekülésről és üldözésről olvashatunk, miközben ezek között olykor évszázadok teltek el letelepedetten. Valami miatt a történelem oktatásunk a szakadásokra és az összeütközésekre fókuszál, a kötődések és a találkozások helyett. És szerintem ez nincs így jól.