Egy szakma ismérvei

A történet, amit elmesélek Észtországban esett meg velem. Aki akarja, meghallja a párhuzamokat. 

Amikor Észtországban éltem, az első években szociálpolitikát oktattam egy helyi egyetemen, és abban a cseppnyi országban, ahol mindenki ismer mindenkit, hogy hogynem, a szociális minisztérium egyik helyettes államtitkára nálam írta a doktori disszertációját. Elég sok időt töltöttünk együtt, később jóbarátok is lettünk, a mai napig tartjuk a kapcsolatot. 

Én sokszor megkértem, hogy hadd menjek vele vidéki útjaira, engem nagyon érdekelt, hogyan csinálnak szociálpolitikát. De volt, hogy ő jött velem, mert érdekelte a dolog, amivel éppen foglalkoztam. Így történt, hogy egy alkalommal az ország legkisebb és egyben legszegényebb, alig több mint harmincezer lakosú megyéjében kötöttünk ki. 

A fotó gen AI illusztráció. 

Összesereglettek a térség önkormányzatainak vezető szociális szakemberei. Az egész társaság volt talán tizenöt fő. Eredetileg ez az én látogatásom volt, a helyettes államtitkár részben kíváncsiságból jött velem, részben volt valami dolga. A találkozó az én szemszögömből meglehetősen rövidre sikerült, ugyanis akkoriban egy fogyatékossággal élő embereket támogató projektötlettel házaltunk és az észt önkormányzati kollégák a maguk keresetlen módján nagyjából öt perc alatt közölték velem, hogy ugyan miért támogatnák a mi ötletünket? Mi érdekük fűzödik nekik ehhez?

Én ott ezt akkor annyiban hagytam (lábjegyzet: másfél évvel később egy 5 millió eurós Horizon projektet megnyerve mentem vissza és azonnal lett négyzázezer okuk a csatlakozásra), de a velem lévő államtitkár helyettes úgy érezte, lenne pár kérdése. Belekapaszkodva a témába, az asztalnál ülő egyik kolléganőnek szegezte a kérdést, hogy hány fogyatékossággal élő ember él az ő ellátási területükön. (A kontextus érzékeltetéséhez hadd tegyem hozzá, hogy Észtországban egy falu nem egyszer három ház, egy 500 fős település már kifejezetten nagynak számít). A hölgy visszakérdezett, hogy mégis hogy érti?

Ez volt az a pont, ahol a helyettes államtitkár láthatóan elveszítette a türelmét és azt válaszolta, hogy akár név szerint is felsorolhatná őket. Aztán hosszabban kifejtette: 30 évvel vagyunk a Szovjetuniótól történő függetlenné válás, az új, szabad Észtország létrejötte és vele együtt az emberek jólétéről gondoskodni hivatott szociális ellátórendszer létrejötte után. Az egy emberöltő. Ez alatt az idő alatt a személyijövedelem adó bevételek 50%-a az önkormányzatoknál maradt, itt helyben az lenne a feladat, hogy többek között ebből a pénzből, a helyi szükségletek ismeretében kéne szolgáltatásokat működtetni. Idehelyeztek diplomás szakembereket, akik a jelek szerint alap kérdésekre nem tudnak válaszolni, miközben a minisztériumot bombázzák, hogy több pénz, magasabb fizetés kéne. Odaszúrt, hogy a jelek szerint a kollégák inkább túlfizetve vannak. 

A kolléganő láthatóan megszeppent. Azzal próbált érvelni, hogy ők csak azokat ismerik, akik explicit módon megkeresik őket, segítséget kérnek. Hajszálpontosan ugyanez játszódott le pár évvel később, de azt már a TV-ben láttam, amikor egy hasonló önkormányzat területén kiderült egy vak ember évtizedek óta él összetákolt alkalmi kunyhóban az erdő szélén. A szociális szakemberek azt a választ adták, hogy sosem jelentkezett segítségért. Ők a jogszabály előírásainak megfelelően jártak el.

Észtországra jellemző egy meglehetősen kocka pragmatizmus. Olyan 10 évvel ezelőtt, OSKA néven elindítottak egy államilag megrendelt munkaerőpiaci felmérést az egyes szakmák szakterületek jövőbeli várható tendenciái kapcsán. Igazából azt akarták felmérni, hogy milyen szakképzésekbe fektessenek, merre tereljék a jövő munkavállalóit. Valami oknál fogva szinte az első körben került sor a szociális munka, mint szakma és annak munkaerőpiaci tendenciáinak felmérésére. 

Az OSKA vizsgálat nagyon erős következtetésre jutott. 

A képzési rendszer a szükségesnél jóval több felsőfokú szociálismunkás-szakembert bocsát ki, mint, amennyire a munkaerőpiacnak szüksége lenne. A vizsgálat készítői szerint a munkaerőpiaci tendenciák ugyanis elsősorban szakképzett gondozói munkakörökben mutatnak hatalmas hiányt, az idősellátásnak, a fogyatékossággal élő emberek ellátásának nem diplomás, ne adj isteni doktori fokozattal (merthogy Észtországban van szociális munka doktori képzés) bíró szakemberekre, hanem kétkezi, szakképzett gondozónőkre van szüksége.

Hatalmas felháborodás lett a dologból a szociális képzések oktatóinak oldaláról, és első hallásra tényleg úgy tűnhetett, hogy a kutatás kőbaltás módon a pillanatnyi (2014-es ha jól emlékszem) munkaerőpiaci igényt vetette össze a képzések éves kibocsátásával. 

A vita a szociális képzések oldaláról arról folyt, hogy a szakma most áll fel (30 éve a felállás fázisában van), a képzések nem a jelent, hanem a jövőt szolgálják, és a bérek olyan nevetségesen alacsonyak, hogy a végzettek nagyrésze elpárolog más területekre. A vita hevében a szociális szakma képviselőinek különvéleményét hozzácsatolták a kutatási jelentéshez.

A kutatók nem hátráltak meg. Arra hivatkoztak, hogy az új diplomás szociális munkások statisztikailag kimutatható éves munkaerőpiaci szükséglete mindössze 85 fő volt. Ezt a szakma fejlesztési és utánpótlási igényeire tekintettel 140 főre emelték, miközben évente átlagosan 280-an szereztek diplomát. A végzettek több mint fele nem a szociális ellátórendszerben helyezkedett el.

A kutatás tehát nem azt állította, hogy nincs szükség magas szintű szociálismunkás-tudásra. Ennél kellemetlenebb kérdést tett fel: hol vannak azok a munkakörök, intézmények és szolgáltatások, amelyek ezt a tudást igénylik, használják és megfizetik? Ha a rendszer nem teremt keresletet a diplomások tudására, meddig lehet ezt pusztán átmeneti fejlődési zavarnak tekinteni?

Az egész vita egy tyúk-tojás dilemmába futott, miszerint ez a szakma egy folyamatos délibáb, ami egyszer majd belenő a saját maga által dédelgetett képbe, vagy egy folyamatos pénzkidobás, mert se mérhető teljesítmény se érzékelhető piaci/politikai igény nincs rá. 

Ez utóbbihoz kapcsolódóan az észt szociálpolitikai diskurzusban már jóval korábban nagyjából közmegyegyezés volt arról, hogy a skandináv, de akár a kontinentális jóléti államokhoz képest az EU-hoz újonnan csatlakozó kelet-európai országok szociális ellátórendszere egy amolyan mini, bábjáték verziója annak, amit egyáltalán rendszernek lenne érdemes nevezni. 

Érzékletes ábrákkal szemléltette már egy 2002-es tanulmány is egy ábrán egymás mellé téve a szociális kiadások összetételét és nagyságát a hagyományos jóléti államokban és keleti szomszédjaikban. Sajátos módon az összetétel nagyon hasonló volt. Ám a nagyságrend, egymás mellé téve úgy nézett ki, mintha egy nagymama sétáltatná az unokáját. A helyi rendszerváltások után a keleti országokban egy sajátos patyomkin szociális ellátórendszer jött létre. Olyan, mint a bíró lányának az ajándéka. Van is, meg nincs is. Van, mert ott van miniben. Aki azt mondja, hogy nincs, az hazudik, mert vannak pénzbeli támogatások, különböző családtámogatások, van gyermekvédelem, hajléktalan ellátás, fogyatékossággal élők, pszichiátriai betegek ellátása, idősellátás, ezekkel lehet menni konferenciára, lehet táblát tenni az intézményeikre, be lehet küldeni az EU-nak, az OECD-nek és az ENSZ-nek riportokban, rajta leszünk a számegyenesen. 

Azonban minden egy matchbox, egy mini, egy papírtigris változata annak, amit józan ésszel, érdemben lehetne rendszernek, és az abban tevékenykedőket pedig szakmának nevezni. Abszolút értelemben ugyanis ezek a szolgáltatások, ellátórendszerek olyan csökevényesek, olyan foghíjasak, annyira alulfinanszírozottak, hogy komolyan felmerül a kérdés, ezen a szinten, mi értelme van az egésznek? És a maga udvarias módján, de ezt a kérdést tette fel az OSKA kutatása Észtországban.

Hány évtizednek kell (még) eltelnie ahhoz, hogy már azok is felröhögjenek (ha más nem, hát kínjukban), akik azt ismételgetik, hogy ez a szakma most van kialakulóban, majd jönnek a magas végzettségű szakemberek, akik megtöltik tartalommal?

A mit?

Ha ez a szakma egy híd lenne, akkor olyan hidakat kéne élképzelni, ami akkora, hogy maximum egy macska tud átmenni rajta, de az se ér át soha a túlpartra, mert a híd nem ér el addig. A kedvenc belső képem a lepedő, ami helyett valójában kaptunk egy kispárnahuzatot azzal a feladattal, hogy azt húzzuk ki a teljes ágyra. Jó szakemberek lévén meg is tesszük, hisz előírja az alkotmány, sőt saját törvénye van a szakmánknak, hát jobb híján ráhuzzuk az ágyra (az országra) ezt a kispárnahuzatot. Mivel rugalmas anyagból van (a papír mindent elbír) a huzat nyúlik, de egy ponton eléri a teljesítőképessége határát és elkezd szakadozni, lyukak lesznek rajta, mint egy sajton, olyannyira hogy mire a teljes ágy szélességéig elér már tulajdonképpen csak egy nagy lyuk. A kerete megvan, és benne foltokban anyag. 

Egészen pontosan így néz ki a szociális ellátórendszer. 

Nincsen mit, nagy szakértelemmel, magas hozzáadott értékkel, diplomával a zsebünkben, szakszerűen és hatékonyan menedzselni. Egy életképes rehabilitációs útvonal komplex szolgáltatások, szakemberek, juttatások, az ehhez kapcsolódó mérési, visszacsatolási rendszerek jelenlétét kívánja meg. Ezeknek van egy minimumfeltétele. 

Víz akkor folyik a csapból, ha van egy bonyolult az egész országot behálózó vízvezetékrendszer, vannak víztárolók, víztisztítók, külön van elvezetve a szennyvíz, más rendszeren jön az ivóvíz, hogy olyan finomságokat, mint a melegvíz alap infrastrukturális szükségleteit ne is említsem. És ha ez megvan, vagy az arra való akarat megvan, hogy ez a rendszer létrejöjjön és folyjon a csapból víz, akkor lehet és kell rá képezni vízügyi szakembereket, akik mérnöki szinten értenek ezekhez a rendszerekhez, kémiai szinten a tisztításhoz, szennyvíz kezeléséhez, dizájnerekre, akik fürdőszobákat, csaptelepeket terveznek és ementén tényleg feláll egy szakma. De ha csak bábozzuk mindezt és valójában a kútra vagy a patakra kell járni vízért, akkor elég két erős kéz, meg egy-egy vödör. És ahhoz nem kell egyetem. Ahhoz vízhordók kellenek.