Csokonai Vitéz Mihályt tulajdonképpen egész életében az anyja tartotta el. Olyan korban próbált magyar nyelvű költőként létezni, amelyben még nem állt rendelkezésre működőképes társadalmi infrastruktúra. Nem volt elegendő számú fizetőképes olvasó, fejlett könyvpiac, országos kulturális nyilvánosság és olyan polgári közönség, amely rendszeresen pénzt adott volna magyar nyelvű irodalomért. Lehetett patrónust keresni, előfizetőket gyűjteni, alkalmi megbízásokból élni, állásért folyamodni és személyes kapcsolatokon keresztül támogatást remélni. De magyar költőként, közvetlenül az olvasókból megélni szinte lehetetlen volt. Kortársai között is nagyon nehezen találunk olyat, aki a művészetéből élt.
- Kazinczy birtokos nemes és egy ideig állami tisztviselő volt;
- Fazekas katonatiszt, majd debreceni gazdálkodó;
- Kisfaludy Sándor pedig földbirtokos nemes.
Az irodalom művelése rendszerint egy másik egzisztenciára épült. A művelt elit jelentős része latinul vagy németül olvasott, a magyar nyelvű közönség pedig földrajzilag szétszóródott. Nem volt még Pest központú, sűrű sajtó- és könyvterjesztési rendszer. A könyvek kiadásához rendszerint előfizetőket kellett előre összegyűjteni, vagy egy mecénással kellett kifizettetni a nyomdaköltséget.
A szerző sokszor nem jogdíjat kapott, hanem maga vállalta a kiadás üzleti kockázatát. Ha nem fogyott el a könyv, nem egyszerűen kevesebbet keresett: adósságban maradhatott a nyomdásznál.
Pontosan ez történt a Diétai Magyar Múzsával. Csokonai 1796-ban saját kiadású verses lapot indított Pozsonyban. Ez kifejezetten modern, vállalkozói kísérlet volt: az országgyűlés körül összegyűlt közönségnek akart aktuális verseket eladni. Tizenegy szám jelent meg, de a nyomdaköltséget nem tudta teljesen kifizetni, és évekkel később is a megmaradt példányokat próbálta értékesíteni.
Alig több, mint negyven évvel később megjelent Petőfi.
Sokan hajlamosak azt gondolni, hogy Petőfit az 1848-as forradalom tette híressé. Valójában mire elszavalta a Nemzeti dalt, már országosan ismert költő volt. Sőt ma úgy mondanánk celeb. Tudatosan építette saját nyilvános alakját, használta a sajtót, szerkesztőkkel és kiadókkal tárgyalt, fellépett, vitatkozott, botrányt keltett, gondozta az imázsát, és nagyon is tisztában volt saját piaci értékével. Nem csupán verseket írt: Petőfit, mint közismert személyiséget is létrehozta.
Mindezt nem valamiféle államilag kijelölt nemzeti költőként tette. Nem egy minisztérium fedezte fel, nem egy kuratórium biztosított számára többéves alkotói nyugalmat, és nem egy állami kitüntetés közölte a közönséggel, hogy őt kell nagy költőnek tekinteni. Egy éppen kialakulóban lévő magyar kulturális piacon tört előre. Lapok, szerkesztők, kiadók, színházak, személyes kapcsolatok és most kapaszkodj meg: olvasók között. Petőfit elkapkodták.
Amikor olvasom az olyan cikkeket, mint a "Miből él a magyar szerző, ha nem úgy hívják, hogy Orbán János Dénes?" Qubit cikk, akkor bevallom majdnem begépeltem a Facebookon kommentbe a cikk alá, hogy: "Talán megpróbálkozhatna a piaccal."
Nem írtam be aztán, mert nem ilyen egyszerű a véleményem.
Valóban ismét Csokonai korában élünk, amikor egy magyar nyelvű alkotónak eleve szinte semmi esélye arra, hogy közönséget találjon? Vagy inkább Petőfi világának technológiailag összehasonlíthatatlanul fejlettebb változatában, ahol vannak kiadók, könyvesboltok, színházak, galériák, fesztiválok, közösségi platformok, videó- és hangmegosztó szolgáltatások, közösségi finanszírozás, előfizetési rendszerek, hírlevelek és közvetlen értékesítési csatornák?
Én az utóbbit látom közelebb a valósághoz.
Ez nem jelenti azt, hogy könnyű magyar művészként megélni. Nem könnyű. Ahogyan éttermet, kisvállalkozást vagy független sajtóterméket sem könnyű fenntartani egy tízmilliós országban. A kis nyelv valódi korlátot jelent. A közönség figyelméért folytatott verseny kegyetlen, a kulturális piac koncentrált, és sok tehetséges alkotó soha nem kapja meg azt a figyelmet, amelyet szerintünk megérdemelne.
Ebből azonban még nem következik, hogy az államnak kell kiválasztania és eltartania azokat, akiknek a közönség nem biztosít megélhetést.
Sőt, bennem egyre erősebben merül fel a gyanú, hogy a konkrét művészek tartós állami finanszírozása az egyik legkártékonyabb dolog, ami nemcsak a művésszel, hanem magával a művészettel történhet.
Nem tudom, hány botránynak, elfogadhatatlan alkotásnak, politikai kinevezésnek, kölcsönös kitüntetésnek és perverz pénzelosztási rendszernek kell még végigdübörögnie Magyarországon ahhoz, hogy kimondjuk: talán nem az egyes kuratóriumok összetételével van baj. Talán nem az a megoldás, hogy a „mieink” helyett végre a „jók” kapják a pénzt. Talán maga az elképzelés hibás, hogy az államnak művészeket kell kiválasztania, művészi irányzatokat kell hitelesítenie, és közpénzből kell felépítenie egyes alkotók egzisztenciáját.
Az állami támogatás, mint kifejezés az egy eufemizmus. Az államnak semmilyen pénze nincs, ezért az támogatni se tud. Amikor egy művész állami támogatásért pályázik, olyan emberek pénzére tart igényt, akik maguktól a jelek szerint nem akartak fizetni azért a műalkotásért. Ez számomra komoly problémát jelent a művészek állami támogatásánál.
Ugyanezt gondolom az állami művészeti kitüntetések kapcsán is. Miért kellene egy kormánynak vagy az általa felállított testületnek hivatalos pecsétet ütnie arra, hogy ki a nemzet nagy művésze? Egy politikus művészeti véleményének pontosan annyit kellene érnie, mint bármely más állampolgárénak. Ha tetszik neki egy könyv, vásárolja meg. Ha szeret egy zenekart, vegyen jegyet. Ha csodál egy festőt, beszéljen róla. De az állam ne változtassa ezt a véleményt pénzzé, ranggá és hivatalos kulturális hierarchiává.
A Kossuth-díj nem pusztán elismer egy művészt. Azt is közli a társadalommal, hogy az állam nevében őt tekintjük különösen értékesnek. Márpedig az államnak nem kellene hivatalos ízléssel rendelkeznie. Egy művész lehet politikailag, diplomáciailag, országimázs szempontjából, akár pedagógiailag is fontos az államnak, de ez inkább egy termékké teszi a művészt, ami valaki számára egy nem-művészeti dimenzióban értéket jelent. Ezt el lehet ismerni. Ki is lehet tüntetni. A Kossuth-díj amúgy nagyjából ide árazta be magát mostanra. Nem is kell változtatni rajta, hisz Kossuth se volt nagy művész. Csak hívjuk annak, ami.
A kultúra közjó. Ebből azonban nem következik, hogy egy konkrét művész közjószág.
Itt válik fontossá a különbség a művészek finanszírozása és a kultúra infrastruktúrájának finanszírozása között.
Az államnak szerintem nagyon is lenne feladata. Csak nem az, amit ma magára vállal. Ne művészeket válasszon ki és tartson el, hanem teremtse meg azt a rendszert, amelyben az alkotók eljuthatnak a közönségükhöz.
Teremtse meg:
- a belépési pontokat;
- az olcsón vagy ingyen használható tereket;
- a műhelyeket, próbatermeket és eszközöket;
- a helyi bemutatkozási lehetőségeket;
- a közönséggel való találkozás alkalmait;
- a regionális és országos továbblépés csatornáit;
- a versengő kiadókhoz, producerekhez, színházakhoz és galériákhoz vezető utakat;
- valamint azt a nyilvánosságot, amelyben egy ismeretlen alkotó is észrevehetővé válhat.
Magyarországnak ehhez részben még az intézményhálózata is megvan. Ott vannak a művelődési házak, a helyi kulturális központok, könyvtárak, színpadok és közösségi terek. Csakhogy ezek jelentős része nem a helyi tehetségek felkutatásának és továbbsegítésének élő hálózataként működik. Sok helyen inkább programokat adminisztrál, épületet üzemeltet, és ugyanazt a szűk helyi kört forgatja újra, pestről hív le a TV-ben látott hírességeket haknizni, és kiterjesztett karja a kormányzatnak a művelődésügyön keresztül.
Pedig a művelődési ház lehetne a kultúra keltetőháza.
Az a hely, ahová valaki tizenhat évesen, remegő kézzel és félkész dallal, verssel, filmmel vagy előadással beléphet. Kipróbálhatja magát. Találhat társakat. Kaphat eszközt, termet, technikai segítséget és közönséget. Aki helyben érdeklődést kelt, továbbjuthatna regionális bemutatókra. Aki ott is bizonyít, országos nyilvánosságot kaphatna. Ezen a ponton pedig megjelenhetnének a versengő kiadók, producerek, galériák és befektetők. Hirtelen lenne értelme a köztévének, és újra magyar előadókat játszhatna a Petőfi rádió.
Nem kellene előre tudnunk, kiből lesz jelentős művész. Éppen ez volna a rendszer lényege.
Meg az, hogy nincs ingyenebéd a kultúra világában sem. Az út ki van kövezve, de végigmenni minden művésznek magának kell rajta.
A közmédiának sem államilag kijelölt művészeket kellene naggyá tennie. Az lenne a feladata, hogy azokat az alkotókat, akik körül helyben már valódi érdeklődés alakult ki, szélesebb közönség elé vigye. Ne mondja meg, ki a nagy művész. Mutassa meg, ki az, akire valahol már elkezdtek odafigyelni.
Ebben a rendszerben az állam nem műveket pozicionálna, nem művészeket avatna fel, és nem irányzatokat emelne magasba. A találkozás lehetőségét teremtené meg. Csökkentené a pályára lépés költségét, megnyitná a nyilvánosságot, és biztosítaná, hogy a tehetség ne kizárólag családi vagyon, politikai kapcsolat vagy kulturális belterjesség révén válhasson láthatóvá.
Az állam ne döntse el, ki legyen korunk Petőfije.
Építse fel azt a nyilvánosságot, amelyben a közönség felismerheti.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése