Négy jövő két AI-hír mögött

Egyetlen napon belül két szalagcímet olvastam. Az egyik szerint New Yorkban betiltják az AI-t az iskolákban. A másik szerint Dél-Korea ingyenessé és korlátlanul hozzáférhetővé teszi minden állampolgára számára.

A részletek természetesen árnyaltabbak, de számunkra legyen elég most annyi, hogy a két hír két tökéletesen ellentétes társadalmi reflexet jelenít meg.

Az egyik azt mondja: az AI veszélyezteti az emberi fejlődést, ezért legalább a gyerekeket távol kell tartanunk tőle.

A másik: az AI lesz a következő alap-infrastruktúra, ezért nem szabad engedni, hogy csak azok férjenek hozzá, akik meg tudják fizetni.

Mi történik, ha ezt a két hozzáállást tíz, tizenöt vagy húsz éven keresztül folytatják? Tegyük fel, hogy maga az AI mindkét helyen ugyanúgy fejlődik tovább. Egyre jobban kutat, elemez, programoz, tervez, tanít és intéz ügyeket. New York azonban fékezi a használatát, Dél-Korea pedig közművet épít belőle.

Eljátszottam a gondolattal és négy szcenáriót építettem fel belőle.

1. New York pozitív jövője: az emberi műhely

Ebben a változatban New York felismeri, hogy a gyereknek előbb saját szellemi izomzatot kell növesztenie, mielőtt megkapja a kognitív exoskeletont.

Az AI korlátozása ebben a scenárióban nem technológiaellenessé, hanem tudatos fejlődési sorrenddé válik. A fiatalabb gyerekek segítség nélkül tanulnak olvasni, írni, számolni, figyelni, érvelni, hibázni és újrakezdeni. Megtanulnak egyedül maradni egy problémával.

Később megkapják az AI-t, de akkor már van saját tudásuk, hangjuk és ítélőképességük, amelyhez képest ellenőrizhetik. Később megtanulhatják, hogyan bontsanak fel egy feladatot emberi és gépi részekre, mit delegáljanak, hogyan ellenőrizzék az eredményt, és mikor kapcsolják ki a rendszert.

New York így az emberi figyelem, eredetiség és ítélőképesség fenntartásának műhelyévé válhat.

Láttam egyszer egy dokumentumfilmet. Talán dán volt, holland vagy angol. Arról szólt, hogy egy tengerészeti kadétiskolában a diákok először vitorláshajón tanulnak. Árbócra másznak, régi eszközökkel navigálnak, sikálják a fapadlót és a vizsgafeladat az, hogy át kell kelniük a vitorláshajóval az óceánon Amerikába. Miközben legfeljebb mutatóba használnak régi vitorláshajókat. Van ebben két okosság. A régi technológia, a régi megoldások mindig közelebb visznek a jelenséghez. Egy kubikus a lapátjában érzi a földet, hogy tart-e a töltés, beomlik-e az árok. Egy földmunkagépen ülve ez sosem fejlődik ki. Aki kaszával arat jóval közelebb van a földhöz és a búzához, mint aki kombájnra ül. Ez a közelség érték és tudás. Nem ezen a szinten kell hajózni, építkezni és aratni, de van értéke az ezen a szinten megszerzett tudásnak. És a gyakorlatnak is. Én nagy híve vagyok a redundanciának. Mert mi van, ha jön a doomsday? Ha leállnak a gépek? Aki tud vitorláshajót építeni, kormányozni, navigálni annak hirtelen felértékelődik a tudása. A New York-i megoldás nem feltétlenül hülyeség. 

Előbb felépítjük az embert, aztán odaadjuk neki a gépet.

2. New York disztópikus jövője: a digitális hasadás

Ez a korlátozás ugyanakkor kulturális identitássá is merevedhet. A moratóriumot újra és újra meghosszabbítják, az AI használata pedig önmagában gyanússá válik. Az iskolák egyre több energiát fordítanak arra, hogy megállapítsák, melyik mondatot írhatta gép, milyen programokat kell blokkolni és hogyan kell büntetni a tiltott segítséget.

Közben az AI nem tűnik el. Csak föld alá vonul.

A gazdag családok gyerekei otthon, magántanárokkal, fizetős rendszerekkel és gyakornoki helyeken megtanulják használni. A technikailag ügyes diák megtanulja eltitkolni. A szabálykövető diák valóban lemond róla. Éppen az állami iskola nem biztosít hozzáférést azoknak, akiknek máshol nem lenne.

Az iskola közben olyan munkamódszereket tanít tovább, amelyek a külvilágban már eltűntek. A vállalatok egy ideig maguk képzik tovább a pályakezdőket, később azonban máshonnan vesznek fel embereket, vagy máshová viszik a munkát.

New York ebben a jövőben sem lesz AI-mentes. Az AI mindenütt jelen lesz, csak a használatának képessége válik társadalmilag egyenlőtlenné.

A tiltás nem az AI-t szünteti meg, hanem annak nyilvános és egyenlő megtanulását.

3. Dél-Korea pozitív jöjőve: a kognitív közmű

Dél-Korea abból indul ki, hogy az AI ugyanolyan alap-infrastruktúra lesz, mint az elektromosság, az internet vagy a közoktatás. Egyébként én úgy látom, hogy Szingapúr is nagyjából ezen az állásponton van, egy kognitív közműnek tekinti a mesterséges intelligenciát. Ezért nem engedi, hogy kizárólag azok férjenek hozzá, akik meg tudják fizetni.

Minden állampolgár mögött megjelenik valami, ami korábban csak a kiváltságosok számára állt rendelkezésre: egy kisebb szakértői stáb. Személyes oktató, fordító, ügyintéző, jogi eligazító, egészségügyi navigátor, kutatási asszisztens, programozó és üzleti tanácsadó.

Egy szegény családból érkező gyerek ugyanazzal a személyre szabott matematikai tutorral tanulhat, mint egy gazdag család gyereke. Sőt, azok oktatás egyénre szabottá válik. Egy kisvállalkozó sokkal alacsonyabb belépési küszöbb mellett indíthat vállalkozást. Egy idős ember szóban elmondhatja a problémáját, az AI pedig eligazíthatja az egészségügyi és állami rendszerekben.

Az iskolában nem az elkészült termék mennyiségét értékelik, hanem a mögötte álló emberi döntéseket. Milyen problémát választott a diák? Milyen feladatot bízott a gépre? Észrevette-e a hibáit? Meg tudja-e védeni a megoldását? Erre szolgál a PAIR modell, amit a mi szingapúri iskolánkban is bevezettek.

Olyan emberek készíthetnek filmet, fejleszthetnek alkalmazást, indíthatnak vállalkozást vagy kutathatnak egy helyi problémát, akiknek korábban nem volt pénzük szakértői csapatra. Az AI csökkenti a távolságot az ötlet és a megvalósítás között.

Ebben a modellben az ingyenes AI nem függőséget, hanem cselekvőképességet oszt szét.

Nem mindenkiből csinál zsenit, de sokkal több embernek teszi lehetővé, hogy megvalósítsa azt, amire egyébként is képes lenne csak nem volt pénze, hozzáférése, szűk keresztmetszetet teremtő kapuőrökön kellett túljutnia.

4. Dél-Korea disztopikus jövője: a bársonyketrec

Ugyanez az ingyenes szolgáltatás fokozatosan olyan kényelmessé válhat, hogy többé nem lehet nélküle élni.

Az AI először segít kitölteni egy nyomtatványt. Később maga tölti ki. Azután figyelmeztet, milyen támogatást kellene igényelni. Végül maga az ügyintézés is csak rajta keresztül működik. Kiválasztja a tanulási irányt, megszűri az állásajánlatokat, optimalizálja a napirendet, értelmezi az egészségügyi adatokat, közvetíti a híreket és előkészíti a pénzügyi döntéseket.

Én nem attól tartok, hogy a gépek életre kelnek és urakoldni kezdenek fölöttünk. Én mindig az emberektől tartok jobban. Annyira kényelmes és személyre szabott, hogy egyre nehezebb nemet mondani neki.

Az iskolában a gyerekek elképesztő teljesítményeket érnek el, de egyre nehezebb megállapítani, mi az övék. Közben eltűnik a szakmai létra alsó fele. Az AI elvégzi a kezdő ügyvéd, programozó, újságíró vagy kutató rutinfeladatait, holott korábban éppen ezeken keresztül váltak szakértővé. Ha megszüntetjük az első öt lépcsőfokot, hogyan jut fel valaki a tizedikre? Nem azonnal jelentkeznek a problémák. 15-20 év múlva. Amikor kimegy az utolsó generáció, amelyik még saját jogon értett valamihez. Aki még nyálazott könyvtárban, gondolkodott valamin. 

A munka sem biztos, hogy csökken. Ha egy alkalmazott AI-val öt ember korábbi teljesítményére képes, könnyen lehet, hogy öt embernyi feladatot kap. Ezt én nagyon világosan látom a szingapúri munkahelyemen. A technológia időt szabadít fel, a rendszer pedig azonnal elfoglalja.

Mindeközben néhány állami és vállalati rendszer minden korábbinál többet tud az emberek betegségeiről, pénzügyeiről, kapcsolatairól, félelmeiről és politikai kétségeiről. Nem feltétlenül alakul ki nyílt diktatúra. De új hatalom épül. 

Az embernek minden korábbinál több lehetősége van, miközben egyre kevesebb döntést hoz egészen egyedül.