...és még annyit, hogy...

Négy évvel ezelőtt Nagyon fáj címmel írtam bejegyzést a magyarországi választások éjszakájáról. Tegnap este a 6 órányi időeltolódás ellenére ébren maradtam, egészen hajnali ötig, pedig hétkor már kelnem kellett és mentem munkába. Már akkor éreztem a helyzet súlyát, amikor megérkezett a levélszavazat formanyomtatványa Szingapúrba. Én (ha emlékeim nem csalnak) egyetlen választást sem hagytam ki. Éppen csak az elsőt, az 1990-es választást, mert májusi lévén éppen nem töltöttem be a 18-at. A nagymamámat kísértem el a szavazófülkébe, aki tanácstalanul kérdezte kire szavazzon és mondtam neki, a Fideszre mama. Végzős középiskolás voltam és teljesen beszívott a közélet, pedig korábban a tatabányai megyei újságban a Dolgozók Lapjában egy sort nem voltam képes elolvasni az unalmas belpolitikai hírekből. Néha elolvastam a nemzetközi híreket, mert féltem az atomháborútól, de 90-re már sokat enyhült a helyzet a peresztrojka miatt.  A gyerekkori szobám ajtaján, valahol még talán egy fénykép is ...

Az utóbbi időben újra és újra visszatérek ugyanahhoz a kérdéshez: mi magyarázza valójában Orbán Viktor viselkedését? Sokáig nekem is az tűnt a legvalószínűbbnek, hogy ezt az embert valamilyen módon fogják. Nem egyszerűen arról van szó, hogy jó kapcsolatot ápol Oroszországgal, vagy hogy üzletel velük. Hanem arról, hogy a látható viselkedése sokszor annyira következetesen megy szembe Magyarország nyilvánvaló stratégiai érdekeivel, annyira makacsul ragaszkodik egy egyre terhesebb orosz kapcsolatrendszerhez, hogy adja magát a gondolat: itt több van puszta politikai számításnál. Valamivel zsarolhatják, beszervezhették, fogják, és kész. Másokkal beszélgetve viszont egy másik magyarázat rajzolódott ki. Eszerint nincs szükség semmiféle titkosszolgálati mélydrámai elemre. Elég az, hogy az orosz üzlet – olaj, gáz, Paks, a köré szerveződő pénz- és lojalitásrendszer – olyan erőforrást adott a rendszernek, amelyet egyszerűen nem akart és talán már nem is tudott elengedni. Nem kellett beszervezni. E...

Az ázsiai országok híresek (inkább hírhedtek) a szigorú, sok esetben mindent (úgy értem a jövőt) eldöntő vizsgáztatási rendszerükről. Jellemző ezekben az országokban valami nagy állami csúcsvizsga, aminek az eredménye aztán automatikusan eldönti ki mehet egyetemre, de még a szakiskolák között is szigorú rendben szórja a fiatalokat.  Ez tényleg létezik, itt Szingapúrban is.  Nem teljesen ismeretlen azért a magyar rendszerben sem, hiszen van nekünk egy érettségink, ami pontosan ugyanúgy központi, állami, országos vizsga és nagyon hasonló dramaturgiával zajlik. Kiöltözött halálosan izguló diákok, központi tételek, írásbeli, szóbeli, feladatmegoldós vizsga, de én a szakközépiskolában szakmai érettségit is tettem, éppenséggel egy Lada személygépkocsi sebességváltóját kellett diagnosztizálnom.  Azért is hozom fel ezt az élményt, mert nagyon erősen feljöttek most az emlékeim, ahogy be lettem hívva vizsgáztatónak egy vizsgára a szingapúri politechnikumban, ahol most tanítok. Invi...

Nekem nem nehéz visszafejtenem, hogy honnan jön az illiberális demokrácia, a szuverenitás, az erő, a győzteskompenzáció és az egész NER felépítmény ideológiai muníciója. Maguk se rejtik véka alá, a szűk, de létező intellektuális holudvarban röpködnek a Machiavelli és Carl Schmitt hivatkozások, utalások. A politika a hatalom megszerzésének és megtartásának művészete.   Pont. Nincs utána erkölcs, nincs közjó, nincs eszmény. Csak technika, erő és stratégia. Orbán Viktor saját szavaival ezt úgy írta le, hogy ha jön egy bármilyen kihívó, akkor ő ott áll egy nagy karddal a mezőn és az a dolga, hogy azt a kihívót legyőzze. Csak egy maradhat állva. Mint a Hegylakóban. Az ő fejében ez a hatalom természete, és neki, mint politikusnak, ez a dolga. Végzi a munkáját. Immár több mint 30 éve. Pont. Kelet-európai lévén, van bennem egy nagyon erős késztetés, egy zsigeri reakció, egy egyetértés. Így van. Nincs it semmi néznivaló, ez a hatalom természete, minden más máz rajta. A puszta beismerés azon...

Ez a bejegyzés a " Bekopog az új kultúra " bejegyzésem egyfajta folytatása, továbbgondolása. Az előző bejegyzésban azt próbáltam érzékeltetni, hogy, amit az első oktatóként eltöltött félévem után látok egy szingapúri politechnikumban, az valami egészen más oktatási megközelítés.  Nem jobb vagy rosszabb, hanem más. Több mint amit megszoktunk az akadémiai világ lineáris, szövegcentrikus kommunikációjában. 25 év felsőoktatási oktatói múlt után most 17–19 éves generációt tanítok. Az első hetekben azon kaptam magam, hogy folyamatosan azt keresem, hol van az írás? Tankönyv, cikk, esszé. Helyettük videók, slideshow-prezentációk, animált narratívák, hangok és ikonok kavalkádja jelent meg. Mind az oktatók által készített tananyagokban (ami itt 100%-ban online anyagokat jelent, a diákok nem használnak jegyzeteket, munkafüzetet, tankönyvet, nincs nyomtatásban semmi), mind a diákok leadott anyagaiban számtalan jelét láttam olyan dolgoknak, amiket korábban inkább csak a közösségi média po...

Olvasom az angol és a magyar cikkek alatti kommentáradatot az On this Day 1776 TV (Youtube) sorozat kapcsán, aminek ugye az az apropója, hogy az egyik első teljes egészében mesterséges intelligencia segítségével készített sorozat.    A kommentárok szinte kivétel nélkül negatívak. Sőt, egyenesen hisztérikusan ellenségesek. Teljesen egyértelmű, hogy a közönség nagyrésze elutasító a mesterséges intelligencia megjelenése kapcsán. A kreatív iparágak és a művészetek területén pedig különösen erős ez az érzés. AI slop, AI moslék...ez a bevett szófordulat azok között, akik a jelek szerint AI nélkül is algoritmusokat követnek, másokat másolnak, de ha azt egy gép teszi azt nem tudják elfogadni. Nem irónikus?  Amikor valaki begépeli egy bejegyzés alá, hogy AI moslék, az a szóösszetétel hogy keletkezett? Hirtelen százezrek agyában egyszerre gyúlt fény ugyanerre a szókapcsolatra? Az a sok egyedi, megismételhetetlen individum, akik jelenléte egyszeri és megismételhetetlen ahelyett, h...