...és még annyit, hogy...

A történet, amit elmesélek Észtországban esett meg velem. Aki akarja, meghallja a párhuzamokat.  Amikor Észtországban éltem, az első években szociálpolitikát oktattam egy helyi egyetemen, és abban a cseppnyi országban, ahol mindenki ismer mindenkit, hogy hogynem, a szociális minisztérium egyik helyettes államtitkára nálam írta a doktori disszertációját. Elég sok időt töltöttünk együtt, később jóbarátok is lettünk, a mai napig tartjuk a kapcsolatot.  Én sokszor megkértem, hogy hadd menjek vele vidéki útjaira, engem nagyon érdekelt, hogyan csinálnak szociálpolitikát. De volt, hogy ő jött velem, mert érdekelte a dolog, amivel éppen foglalkoztam. Így történt, hogy egy alkalommal az ország legkisebb és egyben legszegényebb, alig több mint harmincezer lakosú megyéjében kötöttünk ki.  A fotó gen AI illusztráció.  Összesereglettek a térség önkormányzatainak vezető szociális szakemberei. Az egész társaság volt talán tizenöt fő. Eredetileg ez az én látogatásom volt, a helyette...

Megnéztem ma Christopher Nolan filmjét, és nagyon tetszett. Kicsit féltem tőle, mert anélkül, hogy rákerestem volna ömlött rám különböző csatornákon a film, vagy éppen a rendező fikázása. Arról hogy mennyire hű Homérosz eredeti történetéhez, arról, hogy micsoda woke casting, arról, hogy mennyire gagyi a történelmi hitelesség, vagy éppen azért mert Nolan agresszíven elutasítja az AI (és sok más régebbi) technológia alkalmazását.  Engem a film egészen máshol ragadott meg, bár ennek azért van kapcsolódása a fentiekhez.  Tactile - nem tudom magyarul használjuk-e ezt a szót mondjuk taktilisként. Angolul ez jutott eszembe azonnal. Tapintható, testközeli, érzékletes? Az egész film olyan, hogy szinte meg lehet fogni. Érzed a szálkát a kezedben, tengeribeteg vagy a hullámzástól és minden olyan végletesen személyes, testközeli. Nem látod a filmet, megéled. IMAX moziban néztem meg itt Szingapúrban, ami sokat segített ebben az élményben, a film maga is erre lett optimalizálva, de szerinte...

Habár az IKAROSZ, az első sci-fi könyvem magyarul csak pár hét múlva fog megjelenni, angolul már egy éve elérhető és nagyon biztató visszajelzéseket kapott. Saját kiadásban nagyjából 200 eladás (és KENP olvasás) után 4.2 értékeléssel áll az AMAZON-on. Ennél is fontosabbak számomra azok a visszejelzések, amiket vagy hivatalos review-ként vagy emailben, messengeren kaptam.  Miközben dolgoztam a könyv magyar verzióján, már írtam a második részt, ami egy prequel, egy előzménytörténet " Az első Sol " címmel. Míg az IKAROSZ egy majd nyolvszáz oldalas nagyregény, ami az első marsi telepek viszontagságait dolgozza fel, az előzménytörténet sokkal rövidebb, egyetlen telep eseményei és főbb karakterei köré épül.  Kiknek ajánlom ezt a könyvet és kiket várok tesztolvasásra? Ez egy lassú, tapinthatóan valóságos, mélyen emberi túléléstörténet a Marson: a kelet-európai munkakultúráról, egy lepusztult bányásztelepről és egy közösségről, amely minden nehézség ellenére valahogy mégis összekovác...

Így is hosszúra nyúlt. Az emberek azonban hiperérzékenyek. És ez Magyarország számára kivételesen jó hír. Hiperérzékenyek az ígéretekre, és érzékenyek a saját elvárásaik kapcsán. Számomra a Polgár Judit Köztársasági Elnöknek való felkéréséről szóló Magyar Péter poszt alatti kommentek igazából nem Polgár Juditról szólnak. Hanem arról, hogy a szavazóik (vagy legalábbis a komment szekció) megüzenték Magyar Péternek, hogy nem a személye nyűgözte le őket, hanem a lehetőség, hogy végre beleszólhatnak dolgokba. És ha kiderül, hogy mégsem, akkor Magyar Péter hirtelen úgy fog kinézni, mint a túlmozgásos Gyurcsány és az akaratoskodó Orbán egy összegyúrt verziója, és akkor ez egy nagyon rövid móka lesz. De csak számára. Mert nagyon úgy tűnik az emberek beleszólást, bevonódást akarnak. Nem azért lendült meg a közélet, nem azért lettek a politikai podcast-ok és a parlamenti közvetítések a legnépszerűbbek mert az emberek egy előadást akarnak nézni. Azt tették 36 évig. A lelkesedés arról szól, hogy v...

Nem egyszer írtam ezen a blogon, a Tanú című filmet idézve, hogy a "kisnyilasoknak meg lett bocsátva" megközelítést mennyire károsnak tartom. Most is így gondolom. Mégis tudtam, hogy el fog jönni a pillanat, amikor olyan ember kerül lencsevégre (letartóztatásra), akit ismerek. És ez akkor is gyomorszorító érzés, ha az ismeretség régi, elfeledett, nem is volt túl erős és más időkhöz kötődik.  Bús Balázs ha jól emlékszem alpolgármester volt a III. kerületben, amikor én kapcsolatba kerültem vele. Ismertem őt régebbről is, vagy jobb így mondani, tudtam róla, ugyanis talán két évvel végzett felettem a szociális munka szakon.  Ennek kapcsán kerültünk kapcsolatba olyan 2002 magasságában. Ő felelt többek között a szociális ügyekért. Én meg akkoriban éppen egy olyan szolgáltatást vezettem, ami szociális szolgáltatásokat nyújtott pszichiátriai betegek részére egy civil szervezet keretében. Akkoriban a hozzánk hasonló szervezetek általában azt a stratégiát követték, hogy volt valamilyen...

Már középiskolásként kiszúrtam őket. Pedig akkor még KISZ-esek voltak. Én általában szerelmes voltam valamelyik elérhetetlen lányba, ők közéleti témákról beszéltek. Ő nem gyalogolt, csoszogott, vánszorgott, hanem minden pillanata olyan volt, mint aki éppen egy fontos találkozóra indul.  Gólyabál, diákújság, iskolarádió. Később (alig pár év múlva) már HÖK-ösnek hívták őket. Szempillantás nélkül váltottak betűszavakat. Hisz úgyis csak a pozíció volt a lényeg. 1989-ben, egy évvel a rendszerváltás előtt, én még harmadikos középiskolás voltam. De már mindenki tudta, érezte, hogy ez a rendszer megy a levesbe. Az iskolaigazgató diadalittasan emelte fel a fejét a papírból, úgy jelentette be, hogy ezeknek az idegesítően fontoskodó diákoknak az egyike (jó tanuló, jó sportoló) felvételt nyert az MSZMP-be. Hangos röhögés morajlott végig az egybegyűlteken. Last minute jegy a Titanicra. Nekem 17 évesen ez volt az első gondolatom. De ő tudott valamit. Volt a csávóban egy magabiztos mosoly, amit s...