Az Operaház Fantomja

Megnéztük a minap itt Szingapúrban az Operaház Fantomja musicalt a Marina Bay Sands színházában. Meg kell jegyezzem, hogy én nem tartozom a musical, mint műfaj rajongói közé, egyedül azért mentem el, mert a lányom drámára jár az iskolában és nagyon szeretett volna elmenni.

Én azt hiszem, hogy olyan földhöz ragadt csávó vagyok, aki a karaktereken és a narratíván keresztül él meg egy történetet és én egész egyszerűen nem tudok mit kezdeni azzal, hogy a szereplők egy ponton dalra fakadnak és elkezdenek énekelni meg táncolni, és körülöttük mindenki ugyanezt teszi, a lépéseket is ismerik, az utca a város is dalra fakad aztán mindenki megy tovább a dolgára mintha mi sem történt volna. 

Számomra ez a tömegpszichózis egy formája, ha jól emlékszem vannak források miszerint középkori német városokban előfordultak ilyen jelenetek, hogy a városlakók hirtelen akaratlanul táncra keltek, énekelni kezdtek és ez ragadósan terjedt, végkimerülésig. 

Szóval legyen az Jézus Krisztus Szupersztár, Hair, West Side Story, Macskák, Padlás...tényleg akármi nekem egyik se jött be. A műfajjal van a gondom, nálam nem landol jól. És azt az ajtót most ne is nyissuk ki, hogy mit gondolok az operettről. Azt hiszem arra még a lányom kedvéért se ülnék be. 

Egyetlen film van, ami egy érdekes átmenet az opera, a musical és a film között, ami nagy hatást tett rám fiatal koromban. Peter Greenaway Prospero Könyvei filmje, ami Shakespeare Vihar című drámájának egy feldolgozása. Az nagyot ütött rajtam. De nem nevezném musicalnak. 

Szóval az Operaház Fantomja. Most hogy tisztáztam a viszonyom a műfajhoz, talán nem lesz furcsa ha elmondom, hogy nekem fogalmam sem volt eddig miről is szól ez a történet. Az életben nem láttam, nem olvastam utána, és elmesélésből se tudom. Nagyjából, magamtól azt gondoltam mindig, hogy biztos olyan, mint a Notre Dame-i Toronyőr, van benne egy bújkáló, valószínűleg szellem, vagy fogyatékossággal élő férfi, aki szerelemre gerjed egy szép nő iránt.

Eddig nem is tévedtem, de arra nem számítottam, hogy ennyire (számomra) zavarba ejtően, ....tényleg nem tudok mást mondani, kellemetlenül bántó történetet fogok látni. Először komolyan azt hittem nem értem, félreértem, mert az a mormogó éneklés benne (hát zeneileg a mindenki által ismert számot leszámítva az egészben nagyjából félig kántálva beszélnek és énekelnek) nem könnyítette meg számomra a szövegértést. 

De felejtsük el egy pillanatra a műfajjal kapcsolatos ellenérzéseimet. 

Amit én láttam az egy olyan történet, hogy van egy súlyos fogyatékossággal élő férfi a XIX. század végén egy párizsi színházban bújkálva, aki erőszakkal, manipulációval fenyegetéssel ráveszi a színtársulatot, hogy az általa kinézett énekesnő legyen egy új darab címszereplője. Erre még tudom azt mondani, hogy hozta a XIX. századi korszellemet, amikor a szereposztó dívány fogalma megszületett és azt a máig létező világot, ahol egy férfi kell a tehetséges énekesnő felismeréséhez és felemeléséhez. Azon azért elgondolkodtam, hogy a darab annak a 80-as éveknek a közepén született amikor olyan női előadóművészek emelkedtek ki, mint Madonna, Tina Turner és Cyndi Lauper, akikhez képest az Operaház Fantomja Christine-je hát az én meglátásom szerint a legjobb esetben is legfeljebb sodródik az eseményekkel, pedig állítólag ő tehetséges. 

De az a jelenet - és emiatt ragadtam tollat - amikor Christine szerelme, egy másik színész megjelenik, hogy megmentse őt a fantom karjaiból, aki ebben a szingapúri interpretációban egy vörös kötélre gyakorlatilag felakasztja a fickót, aki ott haldoklik, vergődik és Christine ekkor megcsókolja a fantomot.....hát erre a kabátra én már nem tudtam gombot varrni. 

A brossúrán valami olyan szöveg, olyan keretezés volt, mint egy tragikus szerelem története. Nekem ez inkább egy Kék Fény jelenetre hasonlított, ahol a bántalmazó ex-férj vasrúddal veri szét az új udvarló fejét aminek hatására nyilván Christine-hez hasonló érzelmi átéléssel a halálra rémült nő visszatér hozzá.

És ez a darab az Oroszlánkirály után a legtöbbet játszott musical a világon. Csak gratulálni tudok. Nem sikerült beljebb húzni a műfaj rejtelmeibe. Számomra döbbenetes volt az egész.