Tizenkettő

Úgy tűnik kultikus szám mámomra a 12. Eddig az összes jelentősebb munkahelyemen 12 évet dolgoztam. Most is így lesz, felmondtam a Tallinni Egyetemen. Nem tudatosan alakítottam így, hogy 12 évre jöjjön ki ez is, de tény, hogy 12 év után megint váltok.

Manapság az nagy időnek számít. Magam körül látok embereket 3-4 évente váltanak. Van aki sokkal gyakrabban. Számomra ez azért elképzelhetetlen mert én az összes munkahelyemen építettem valamit és az időbe telik. Persze ez csak az én fejemben volt így, hisz bármikor kitehettek volna. Nem pusztán az én elhatározásomon múlt, de talán azt mondhatom, hogy ott tudtam megmaradni, ahol elkezdhettem építeni. 1991 óta dolgozom, az testvérek között is 34 év, és úgy jön ki a háromszor 12 éves munkahely, hogy voltak átfedések. 

Hát ez itt, Szingapúrban, a harmadik országban ahol élek és dolgozom, okozott is problémát. Itt ugyanis nemcsak rend van, hanem olyan szinten élnek a maguk kis világában, hogy el nem tudják képzelni, hogy máshol egészen másképpen mennek a dolgok. De kezdjük az elején...

Egy helyi polytechnikumba vettek fel társadalmi innováció és design gondolkodás oktatónak. A poly Szingapúrban az egyetem és a középiskola közötti szint, kicsit több, mint egy szakközép, de kevesebb mint egy főiskola/egyetem. 16-19 éves koruk között tanulnak itt a fiatalok, mert az általános iskola csak 6 osztályos, tehát minden csúszik lejjebb egy kicsit. A legfontosabb talán, hogy a poly már a szakképzéről szól, szakokat választanak a diákok és aki nem megy tovább egyetemre, az elhelyezkedik. Nálunk is van ilyen. Technikum. 

Eléggé húzós felvételi eljárás volt. Írásbeli feladattal kellett kezdenem. Elmentem a hatalmas kampuszba, akkora az egész, mint egy egyetem. Még jó hogy direkt korábban érkeztem, fél órát kavarogtam az épületek között mire megtaláltam a tömböt. Egy üres szobába vezettek, ahol a hölgy elém tett egy lapot, arra kellett kézzel, tollal egy rövid esszét írnom a kreatív innovációról és annak oktatási lehetőségeiről, módszereiről. Se Google, se ChatGPT, se szótár, fejből, angolul. Világos, hogy arra ment ki, mit tudok magamtól és tudok-e angolul. Ide a világ minden tájáról jönnek emberek és nagyot mondani mindenki tud. 

Aztán a következő szint, hogy demo órát kellett tartanom. Megadtak négy témát a meghívóban és abból egyet kiválasztva kellett tartanom egy demo előadást az általam készített szemléltető eszközökkel a saját laptomomról kivetítve. Kitaláltam egy koncepciót, volt rá egy hetem szépen felkészültem belőle. Mivel 25 éve van idén pont, hogy egyetemen tanítok, abból 12 éve angolul ez nekem nem okozott nagy ijedtséget. Hoztam egy finn példát, amit Espoo-ban láttam, arról meséltem az innováció kapcsán. 

Két nő volt a hallgatóság, a tanszékvezető és az egyik oktató. Éreztem, hogy jól sikerült már csak abból is, hogy aztán másfél órás beszélgetés lett az interjú hátralévő részéből. Az a beszélgetés, amiben inkább már kollégaként kérdezgettek. Észtország jól fekszik Szingapúrban, nagyon menő helynek számít, a szingapúriak mintának tekintik a digitalizáció és az innováció területén. Úgyhogy nagyjából arról beszélgettünk, mit hogy szoktunk csinálni Észtországban és mivel itt is kb. ez lesz a munka azonnal lefordították a helyi viszonyokra. 

Jó hangulatban elváltunk, azt mondták ha továbbmegyek, akkor mégegy interjú lesz az iskola vezetésével és az az utolsó kör. De ez nem egészen így van, mert párhuzamosan mindezzel van egy teljesen független procedúra is. Az HR lecsekkolás. 

És hát az nagyon szingapúri. Az kérlelhetetlenül szigorú, minden részletre kiterjedő, alapos (due diligence). Itt ez alap. Mivel az országba bejutni próbáló szakemberek a világ legtávolabbi sarkaiból érkeznek ezért itt nagyon komolyan veszik a kamuzást. Ami az önéletrajzban van, azt bizony sorról sorra leellenőrzik. Az iskolákat ugyanúgy mint a munkahelyeket. 

És itt jön az én átfedéses folyamatosan 2-3 munkahely között zsonglőröző tipikusan magyar, tipikusan kelet-európai életem. Itt ennek neve is van. Moonlighting. És ez egyáltalán nem egy pozitív fogalom, olyannyira nem, hogy nem tolerálják. A moonlighting az a jelenség, amikor valakinek a főállása mellett egyéb munkái, bizniszei, megbízásai vannak. Úgyhogy kapom a Whatsappon az üzenetet, hogy el tudnám-e magyarázni miképpen dolgoztam főállású oktatóként az egyetemen és sok évig átfedésben ugyanakkor egy alapítványnál is. Biztos el van írva. 

Ez volt az a pont ahol kicsit át kellett (volna) vennünk Kelet-Európát, hogy mire elég ott egy munkahely, különösen ha állami, közalkalmazotti állás, de arról is, hogy ugyan mihez ért az az oktató, aki csak oktat és mondjuk 3-4 év után ugyan honnan szedi a tudását ha semmi kapcsolódása nincs a gyakorlathoz. De egy Whatsapp üzenetben ezt nem lehet megbeszélni. Kapálózva írtam valamit, jön rá a jéghideg válasz: ezt meg kell beszélnem a stábbal. 

Mondom magamnak, hogy kb. akkor ez ennyi is volt. Itt nagyipari méretekben kamuznak be indiai jelentkezők kimondhatatlan nevű nem létező egyetemekről sosem volt diplomákat, tanulmányi osztályok emailjeit fabrikálják maguknak, de kínaiak is vannak sokan, akik associate professor állást töltenek be csak ép az alapdiplomájuk hamis. Ez itt nagyon komoly probléma és ha valakivel kapcsolatban felmerül ez a mityi-mutyi hangulat hát ott nagyjából vége van a történetnek. 

Lehet itt bármilyen esszét írni, próba oktatást tartani, ha nincsen rendben a pedigré, akkor mész a levesbe. 

Ugyhogy vegyes érzésekkel mentem el a második interjúra. Merthogy behívtak, és ennek örülni kellett volna, örültem is, de végig az az érzés volt bennem, hogy a HR-on meg fogok akadni. Ez egy állami iskola, állami tisztviselőnek számítanak a tanárok Szingapúrban, egy másik munkám kapcsán tudom véletlenül pontosan, hogy 153 ezer ilyen tisztviselő van a 6 milliós országban. Mindegyiknek gov.sg e-mail címe és nagyon át vannak világítva. 

Megyek be a második inerjúra, ez már nem a felvételt hirdető tanszék épületében, hanem a vezetésnek otthont adó főépületben van. Annak a földszintjén vannak tárgyalók, és szerintem nagy szerencsémre a HR-es hölgy is részt vett a találkozón. Rajta kívül az egész iskola igazgatóhelyettese és annak a karnak az igazgatója, ahova a felvétel szólt. Három kínai nő. Az HR oldalt ül, a laptopja mögé bújva, csak a szemem sarkából látom végig, a másik kettő velem szemben az asztalon, mint valami ENSZ ülésen papírtáblán a neveik. 

Szigorúan kezdenek, hogy meséljem akkor el mit csináltam eddig, nyitva van előttük az önéletrajzom. Most jön a kamu ellenőrzés. Elmeséltem szövevényes életemet, elmondtam, hogy mely állások voltak a fő munkahelynek tekinthetőek és hogy a mi rendszerünkben projekteket, mellékállásokat, más munkákat csinálni nem számít búncselekménynek, hanem éppenséggel bátorítják is. Azt nem mondtam, hogy elsősorban azért mert nem tudják megfizetni a főállású dolgozót, mert az ronthatta volna az itteni alkupozíciómat. Szingapúri bért kértem és már Észtországban sem vertem nagy dobra, hogy a magyar főállásomban, amikor eljöttem nekem havi $300 körüli volt a fizetésem. Az itt a Fülöp Szigetek vidéki településeinek a hangulata. 

Arról beszéltem inkább, hogy Örményországba azért engedett el az egyetem, mert szakértőként dolgozni ott rengeteg tapasztalatot jelent és abban egyeztünk meg (Tallinnban tényleg ez volt), hogy az örmény munkámról írok majd egy szakpolitikai cikket. Írtam is, büszkén mutogatja az egyetem az akkreditációs felülvizsgálatoknál milyen kiterjedt nemzetközi munkákat csinálnak. Azt meg ők nem írják bele a beszámolóba, hogy ők ezt egy fillérrel nem támogatták, az oktató hozta össze magának. Na ez az ami elképzelhetetlen Szingapúrban. Olyannyira nem értik, hogy nem is értik hogy állhat elő ilyen helyzet. Hogy dolgozol valahol, de válalsz egy másik munkát és eltűnsz egy évben több hétre egy másik országba? És aztán azt a munkát, amit ott csináltál az egyetem eladja sajátjának, miközben nekik ehhez az égvilágon semmi közük nem volt? 

Én rövidre vágtam ezt dolgot és az igazgatóhelyettes szemébe nézve azt mondtam neki: Tudom, hogy itt más világ van. Nekem azt kellett eldöntenem, hogy beadok egy önéletrjzot, amiben mindössze három munkahely van, azoknak a főállású helyeknek a szigorúan monotonon egymást követő listája, amik kérdőjelek nélkül a főállásaim voltak az adott időszakban. Akkor kimarad az összes projekt, startup, vállalkozás, szakértői munkák, kutatási projektek, külföldi megbízások és lényegében minden, amiből igazán tanultam valamit. 

Szerencsémre az igazgatóhelyettes a legjobb választ adta: Ha csak azt a három helyet írta volna be, nem hívtuk volna be interjúra. Itt azért megkönnyebültem egy kicsit, főleg mert mindez az HR füle hallatára történt. És ez az interjú is, hosszú, másfél órás beszélgetésbe torkollott, a közepétől kb. már azt kérdezték hogyan látom 4 év itt tartózkodás után Szingapúr társadalmi innovációs fejlesztéseit és ezekről azért megvan már a saját véleményem. 

Azt gondoltam az interjú során, hogy nagyjából sikerült ezt venni. Azt mondták egy, másfél hét és visszajeleznek. Az HR nem telt bele egy hét rámírt, és még rámküldött kb. 6-8 adatkérést. Lekérték az ELTE diplomáimat az ELTE-től, és akkor már tudtam, hogy rá fognak kérdezni az ELTE oktatójaként eltöltött 12 évre is. És valahogy én nagyon fáztam ettől. 

Nem attól, hogy mi lesz ha lebukok, mert nem is dolgoztam 12 évet az ELTE-n csak bekamuztam. Én tényleg tanítottam ott 12 évet. Ezt én tudtam. Azt nem tudtam, hogy mit fog a magyar rendszer kezdeni azzal, hogy jön egy e-mail Szingapúrból, hogy keresik a HR-t akitől megkérdezik a 12 évvel ezelőtt ott dolgozó kollégáról mit tudnak mondani. 

Abban bíztam, hogy lekérték a szingapúri munkáim kontaktjait is, és valahogy attól nem volt egy csomóban a gyomrom. Ráírtam a SportSG-nél dolgozó korábbi főnökömre, és azonnal válaszolt persze adjam meg a telefonszámát nevét, e-mailjét, leigazolják a foglalkoztatást és válaszolnak a kérdéseikre. 

A hét elején jött egy Whatsapp üzenet. A lehető legjobb. Zsolt (már nem is Mr. Bugarszki) we are keen to give you an offer....de még lenne itt valami. És hogy ők írtak az ELTE-re a HR-nak. 

Ugyanaznap, és ez tényleg önmagában jó hír. Kapok egy e-mailt az ELTE-ről, miszerint kaptak egy megkeresést Szingapúrból, hogy én jelentkeztem egy állásra és ott azt állítottam, hogy az ELTE dolgozója voltam és most erről adatokat kérnek a Szingapúriak. Most az csak az első akadály volt, hogy Szingapúr nem EUs ország, nem vonatkozik rá a GDPR, nem lehet kiadni az adataimat. Ennél nagyobb volt a baj, és az összes gyomorgörcsöm magyarázatot kapott. Azt írja az ügyintézőhölgy, hogy mondjam el már neki pontosan mikor, milyen minőségben, meddig dolgoztam az ELTE-n, esetleg szerződéses voltam, mert ők nem találják nyomát a foglalkoztatásomnak.

És itt van az a pont, amikor az ember úgy néz fel a laptopból, mint a Gyalogkakkukban a prérifarkas miután megint ráesett a szikla. 

Hogy én néha már szégyellem magam, hogy az a véleményem a saját országomról, hogy egész egyszerűen a szétesés szélén van és ablak-zsiráf szintig vissza kell itt majd menni ha valaha lesz itt valami újrabootolás. És naponta hálát adok az égnek, hogy sem adót nem fizetek, sem közszolgáltatásokat nem veszek igénybe, se nem függök és se nem teszem ki a családomat annak, ami ma otthon történik. De tényleg így hűtöttem magam, hogy miért ráz ki a hideg minden alkalommal, amikor az HR rámír és olyan dolgokat kérdez, amit csak Magyarországról lehet bizonyítani? Mert bennem alapból az futott végig, hogy úristen ezek mit fognak kezdeni azzal, hogy angolul kapnak egy e-mailt? Összeszaladnak a folyosón?

És amikor megláttam a humánpolitikai ügyintézőné hajszálpontosan erről szóló levelét, miszerint ők 12 év foglalkoztatásnak nem találják a nyomát, akkor bennem úgy lefutott életem filmje. Szinte imára kulcsoltam a kezem, hogy ugye ezt nem írta meg angolul is a Szingapúriaknak, mert azonnal be fogok kerülni a Bangladesh folder-be. Mit csinál a magyar ember ha azt akarja, hogy működjenek a dolgok? Működteti. Szalad fűhöz fához, uram-bátyám, kit ismerek, ki emlékszik még rám, ki dolgozik még esetleg ott, mert az ország legpatinánsabb egyetemének nincs magától értetődő adatbázisa a saját dolgozóiról. Még ha Szabó Jánosnak hívnának. Dehogy nem ugrik fel semmi a nevemre.....vagy a pincében az elázott papírok között lehet? Vagy elsőre nem találta és az jutott eszébe az a legjobb ha rámír, miszerint én segítsek neki Szingapúrból 12 évvel a távozásom után? 

Mi lesz itt majd a nyugdíjmegállapításnál? Nyilván semmi. Én nem számolok vele.

A hosszú történetnek a vége. Egy napon belül persze ez is megoldódott. Én ettől már nem fogok tudni szabadulni, valamilyen módon ez a világ mindig utánam jön. Míg ezt írom a lányom kérdezi tőlem a szobában, mi a kedvenc ételem. Mondom, rántott csirke. Megérti magyarul, mondja neki a lángos. Én meg azt gondolom magamban, milyen jó, hogy azt szedi ki, ami szerethető. Fogalma nincs arról milyen világ van otthon. Maradjon a lángos...