Visszájára fordul minden

 Több mint 30 évvel ezelőtt a Menedék Egyesületnek dolgoztam, többek között pár kutatásukban is segítettem, amikor a jugoszláv polgárháború elől Magyarországra menekült emberek helyzetét vizsgálták. Interjúzni voltunk a debreceni menekült táborban, de volt olyan is, hogy napokat töltöttünk Baranya horvát részén a hazaköltözés lehetőségeit felmérve. 

Belém égtek azok a találkozások, és az egyik legütősebb mondat, amit többször hallottam, hogy amint elindult a konfliktus, a valamikor a térségben egyedülálló utazási lehetőségeket nyújtó Jugoszláv útlevél egy kalap szart nem ért. 

Ma már ennek a szövegkörnyezetét talán kevesen értik, ezért kicsit időzzünk el azon mit is jelentett Jugoszlávia a szocialista időkben és pár évig (hónapig) még az után. Ha Magyarország volt a legvidámabb barakk, akkor ehhez képest Jugoszlávia maga a kabarészínház volt. Mivel idejekorán kihúzták magukat a szovjet befolyás alól, bár egy sajátos szocialista rendszert működtettek maguk is, egy félutas megoldást képviseltek a kapitalista nyugat és a keleti blokk között. A hétköznapi ember számára ez egyrészt a hazainál sok térségben jobb megélhetési lehetőséget, de ennél is fontosabb talán, hogy nálunk ismeretlen mozgási szabadságot jelentett. Jugoszláv vendégmunkások tömege már a 70-es, 80-as években a törökökkel együtt ellepte Németországot. Mi ezt onnan tudtuk, úgy zajlott a szemünk előtt, hogy mindkét országból évente kétszer az ünnepek alatt hatalmas kocsisorokban szelték át Magyarországot. 

A jugó, utazni, nyaralni jugóba, egy felfelé irányuló, nálunk jobb viszonyokat képviselő szófordulat volt. 

Egészen a polgárháború kezdetéig, amikoris az egész kártyavárként omlott össze. Az ország maga is, de amit jelentett és amit elért az is. A szabadon utazó, a Surdából (Forró Szél TV sorozat) ismert német vendégmunkás karakterből lett a világba hontalanul szétszéledő délszláv (figyeljünk a szóhasználat változására) menekült. A szerencsések megléptek. Svédországba rengetegen, de Ausztria, Németország is tele van velük, egy jól behatárolható generáció. A svédek többek között a délszláv menekülthullám tapasztalatai alapján futottak neki az egy emberöltővel később Szíriából megindult tömegek befogadásának. 7 év. Mindig ezt emlegették a svéd kollégák, amikor még Észtországban élve gyakran dolgoztam velük. Ennyi kell a beilleszkedéshez. 

Ezek a szerencsések. Mert akik nem. Azok maradtak otthon. Besorozták őket. Menekültek volna ők is. De nem volt pénzük, bátorságuk átkelni a zöld határon, vállalni a kiszolgáltatottságot, menekült táborban lakni lepedőkkel leválasztott vaságyak között. Az útlevelük, a státuszuk, a múltjuk, nem ért semmit. Ezek ugyanazok az emberek voltak, akik németül egész szépen megtanulva, értékes munkaerőként keltek el Németországban. Egy nap elég volt, hogy ezt mintha elvágták volna. 

Most olvasom a finn állami médiában, hogy állandó letelepedési engedéllyel bírók is csak akkor maradhatnak, ha van érvényes útlevelük. Ez a menekült/bevándorló ellenes politika szalonverziója. Orbán Viktor a tenyerestalpas, otromba kelet-európai verziója ennek, és én legyek az utolsó, aki támogatja, de egy dolog tagadhatatlan: nem köntörfalaz a témában: Nem jön ide egy se!. 

A finn verzió az, hogy jaj hát módosult a jogszabály, nincs mit tenni. Meg kell vonjuk a letelepedési/munkavállalási engedélyt az orosz állampolgárságú fiatal férfitól, mert nincs neki érvényes útlevele. Lejárt. Semmi gond, menjen szépen haza, intézze el a papírokat Moszkvában, minden rendben lesz. Nyilván nem tudnak róla a finn hatóságok, hogy aki ezt megteszi jó eséllyel először egy laktanyában aztán az ukrán fronton találja majd magát. 

Nem tudom meddig tartott. Talán a 2010-es évek elejéig. Amikor még úgy nézett ki a világ, hogy egyre nyitottabb, lakhatóbb, szabadabban beélhetőbb hely lesz. Ahogy én felnőttem, 1990-ben voltam pont 18 éves, az akkor úgy nézett ki, hogy hát én éppen akkor lépek a nagybetűs életbe, amikor kinyílik a világ. És nem panaszkodom, számomra ki is nyílt. 

Amit azonban látok 35 év elteltével az az, hogy ennek nagyjából vége van. Kérem vigyázzanak, az ajtók záródnak... 

(amúgy utálom amikor ilyen hangulatban kell írnom. De erről a finn cikkről ez jutott eszembe).