Régóta szerettem volna írni a brazil Jiu-Jitsu küzdősportról, amit a lányom most már hetedik éve űz. Az én ötletem volt eredetileg, hogy csináljon valami küzdősportot. Kicsi korától kezdve terveztem, hogy beíratom valahova...igazából félelemből.
Én ugyanis nagyon tartok attól, hogy a lányom generációjára egy olyan világot hagyunk, ami leginkább a Mad Max filmekre fog hasonlítani. A globális felmelegedés elvégzi az egyik felét a másikat megoldjuk mi, megőrül ez a világ. Egyedüli gyerekként itt hagyjuk ezt a kislányt magára és engem már kicsi korában nagyon zavart ez a gondolat.
Találtunk hát Tallinnban egy dojo-t, amit egy belga karate bajnok vezetett, aki egy ponton átnyergelt Jiu-Jitsura. Fogalmam sem volt a módszerről, azért oda mentünk, mert angolul voltak az edzések és Bert, az edző nagyon kedves volt.
Nekem visszatérő tapasztalatom, hogy valami oknál fogva a küzdősportok űzői a legkedvesebbek, ott a legbarátságosabb a hangulat. Gyerekkoromban én rengeteg sportot kipróbáltam, ezek közül a dzsúdó volt küzdősport és annak ellenére ott voltak a legkedvesebbek és leginkkább befogadóak velem, hogy az végülis a verekedésről szól.
Itt is ez volt..kicsit késtünk, az edzés már elkezdődött, mégis Bert odajött hozzánk, üdvözölte Hédit és habár még nem volt neki Gi-je, bátorította, hogy csatlakozzon a többiekhez. Mint minden öt éves, beült Hédi szégyellősen anyukája ölébe és onnan lesett. Talán az utolsó öt percben szaladt be, amikor már játszottak és véletlenül hozzá gurult a labda.
Azóta megszakítás nélkül jár. Most már 12 éves lesz, narancs-sárga öve van, túl van élete első versenyén és egy edzést nem hagyna ki. Lehetett COVID, költözhettünk új országba, kijárhatott vagy válthatott iskolát, de a Jiu-Jitsu állandó maradt.
Maga a sport, mint küzdősport nem tartozik a leglátványosabbak közé. Tulajdonképpen a Jiu-Jitsu kifejezetten idegesítő, mert a küzdőfelek azonnal egymásra tapadnak, igyekeznek a földre vinni egymást és ott egy Laokon-csoport szerű fojtó összegabalyodás kezdődik. Ettől válik azonban az egyik leghatékonyabb küzdősporttá és önvédelmi módszerré. Ma már nem nagyon van olyan MMA ketrecharcos, aki ne használna Jiu-Jitsu elemeket, a brazil Gracie család tagjai és tanítványaik pedig nagyjából mindent megnyertek, amit meg lehetett.
Míg a karate hagyományosan szép rugásokkal, ütésekkel, a dzsúdó vagy az aikidio a dobásokról és a táncnak is beillő repülésekről szól, a Jiu-Jitsuból annyit látni, hogy a küzdő rátapad ellenfelére, leviszi a földre és a saját végtagjaival gúzsba köti vagy lefojtja. Ez teszi aztán az egyik leghatékonyabb módszerré ahhoz, hogy akár jóval nagyobb, erősebb ellenfelet is legyőzzön az, aki Jiu-Jitsut használ. A szükséges távolság híján ugyanis sem rúgni, sem ütni nem lehet, ami híján a többi keleti küzdősport eszközkészlete szinte a nullára csökken.
A Jiu-Jitsusok azt mondják, ők sosem győznek. Az ellenfél veszít. Ez nagyon igaz. Nem ütnek ki, rúgnak le senkit. Az ellenfelek képtelenek bármelyik végtagjukat megmozdítani, elájulnak a fojtásban, a legaktívabb módon legfeljebb kificamodik, eltörik valamelyik végtagjuk. A vége az, hogy ők adják fel, mert kifáradnak, kifulladnak, mozgásképtelenné válnak. Ezért van az, hogy egy jiu-jitsu küzdelemben egymásba fonodó, a legvalószínűtlenebb pozícióban tekeredő végtagokat látunk, egy kegyetlenül okos erőt, ahol a mozgás (ami az ütés alapfeltétele) útjában mindig van egy kéz, egy boka, egy térd, egy könyék. És egy ponton elfogy a szufla. Akkor nyer a jiu-jitsu.
Én nem feltétlenül ebbe a küzdőtéri hatékonyságba szerettem bele, mert küzdésből sokat nem láttunk a lányom edzésein. Amikor gyerekekkel foglalkoznak a jiu-jitsu játék. Évekig az. Bert az edző, nem győzte hangsúlyozni, hogy az edzések egyetlen célja, hogy legyen kedve a gyerekeknek a következő alkalomra is eljönni és egy kicsit gyakoroljanak egy-egy apró mozdulatot. De azt évekig.
Bemelegítések után az edzések érdekes módon egy erkölcsi, oktató résszel indulnak, amikor a helyes viselkedés és morál szabályait beszélik meg. A Jiu-Jitsunak öt alapszabálya van a küzdelemre és ezek közül az első, hogy a küzdelmet minden áron igyekezni kell elkerülni. A gyerekprogramot nem véletlenül bullyproof programnak hívják. Önbizalmat építenek ki a gyerekekben és egy határozott tartást, aminek alapja az az énkép, hogy rendelkezem azzal a képességgel, hogy megküzdjek akár nálam sokkal nagyobb és erősebb emberekkel éppen ezért nincs szükségem rá, hogy feltétlenül alkalmazzam.
Az első öv vizsga feladata úgy kezdődött, hogy az edző egy "nagyfiút" játszott, aki beleköt a kislányba az iskolaudvaron. És verbális jiu-jitsuval kezdődik a reakció. Cérnahangú kislányokat tanítanak arra, hogy nézzen a másik szemébe és szóljon vissza, hogy ezt most fejezze be. De azt is tanítják, hogy nem szégyen elszaladni. Például a késsel támadó emberrel nem lehet jól kijönni a küzdelemből. Csak kevésbbé rosszul. Elfutni nem szégyen, az a megoldások egyike.
De része a programnak olyan témák megbeszélése és tanítása is, mint a tisztelet, a kitartás, vagy olyan elvontabb fogalmak is, mint az állampolgárság. Ezek köré játékok, feladatok épülnek. A gyerekek otthon így-úgy viselkednek és a szülők pontokat adnak nekik ha kitakarítják a szobájukat, vagy tiszteletteljesen viselkednek, önkénteskednek. Ezeket a pontokat aztán rendszeres versenyeken matricákra, kitűzőkre válthatják és ezeket felvarrják a Gi-jükre (a ruha, amiben edzenek).
Ez a nagyon tudatos nevelés volt az, ami engem meggyőzött arról, hogy jó sportot választottunk. Szingapúrban, ahol az iskola alapból nagyon szigorú és kemény, fontos volt, hogy legyen a lányomnak egy játéktere, ahol tud rendetlenkedni, ugrálni, haverjai vannak, akik nem feltétlenül az iskolatársai és persze folyamatosan mozgásban van. Arra is vigyáznak a gyerekekkel, hogy nem túl szigorúak. Habár fegyelemre, tiszteletre oktatnak nem úgy kell egy edzést elképzelni, hogy ott ülnek a gyerekek törökülésben és a légy zümmögését is hallani mert senki nem mer megszólalni az edző jelenlétében. Folyamatosan be nem áll a szájuk, felugrálnak, rohangálnak...az edzők néha többet fegyelmezik a kísérő szülőket, hogy nem kell folyamatosan rászólni a gyerekre és főleg nem kell kirángatni a matracról ha éppen nem úgy van, ahogy azt a szülő elképzelte.
Én is frászt kaptam attól, hogy a lányom nem akarta a gyakorlatot csinálni hanem az edző nyakára mászott. Beletelt egy időbe, míg megértettem, hogy ha azt akarom, hogy jöjjön magától is, sokkal többet ér az edzővel való jó kapcsolata, mint az, hogy fegyelmezetten megcsinálta 56-odszor is ugyanazt a mozdulatot.
Anélkül tanított engem is a Jiu-Jitsu, hogy egyetlen edzésre csatlakoztam volna. Kicsi korábban ott ültünk a padon mindig a matrac szélén. Hoztuk, vittük őt, ha esett, ha fújt. Egyetlen percét nem tartom elvesztegetett időnek. Manapság egy félévben egyszer ha elmegyek, ha a lányom megengedi.
Tavaly novemberben volt az első versenye. Még belső, háziverseny. A gyerekeknek könnyített szabályokkal (térdről indul a küzdelem pl.). Megnyerte itt Szingaopúrban. Teljesen odavoltam. Nem is attól, hogy megnyerte, mert veszített is meccseket, hanem attól, hogy láttam milyen nagyon durván képes küzdeni. Alig ismertem rá. De a társaira is. Ezek az ugrabugráló kisgyerekek valóban tanultak itt valamit a küzdelemről mert hihetetlenül okosan és magabiztosan használták azokat a technikákat, amiket unásig ismételtek edzésen és amik ott úgy néztek ki mint gyengéd simogatások.
Most már nincs hatásom arra, hogy a lányom jár-e edzésre vagy nem. Ő dönti el. Én csak szurkolok neki, hogy tartson ki, érje el a fekete övet és legyen egy erős önbizalma és egy félelmetes fegyvere, ami esélyt ad neki a jövőben.
Engem meglep az a "laza" hangulat, ami az ukrán-magyar "kémháború" témájában az általam olvasott magyar közösségi média hírek alatt fut. Nyugtatom magam azzal, hogy a komment szekció az utolsó forrás, amiből érdemi dolgokat le lehet vonni, de az is igaz, hogy azért olvasom mert engem ez 20.000 km távolságból (illetve annak ellenére) nagyon aggaszt. Nem tudom, hogy a távolság teszi-e, vagy valami alap paranoia érzés Magyarországgal kapcsolatban, ami 12 éve, mióta elhagytam az országot bennem van, de mindegy, leírom. Onnan ahonnan én nézem és ahogyan bennem összekötődnek ezek a kis pontok ez bizony 1944 késő ősze, amikor az Oktogonnál az emberek még sült gesztenyét vesznek, de a Hűvösvölgyben már orosz felderítők szálltak fel a még menetrend szerint közlekedő villamosra. Mindig azzal nyugtatom magam, hogy Magyarország egy szájkarate ország, és hálistennek az. Jó értelemben az. Svejkhez áll közelebb. Kerek képű, lángosozó, aputestű, zsebesnadrágos, Suzukival horgászn...
Minden nap rácsodálkozom Szingapúrban, hogy mennyire odafigyelnek a részletekre. Hívhatjuk ezt pedantériának is, és főleg azoknak, akiknek ezt a részletgazdag rendet fenn kell tartaniuk ez idegesítő tücsökherélés lehet, de az eredmény magáért beszél. A házunk körül egyszerre három nagy építkezés zajlik. Közvetlenül mellettünk a ház oldalában, az út túloldalán új lakóházak épülnek. Az itt manapság toronyházakat jelent, nem 10 emeleteseket mint gyerekkoromban Tatabányán az újvárosi szalagtizesek vagy a Gál István lakótelep új tömbjei, hanem 20-30 emeletes keskeny, de magas tornyokat. Nincs hely széltében, Szingapúr felfelé nő. Egy tenyérnyi hely. A telken ha magyar falusi kádár kockák épülnének rajta és a szokásos tér lenne közöttük sokat mondok ha négy elférne egymás mellett meg talán másik négy egy következő sorba de akkor nincs kert. Egy negyed utca. Ezen a zsebkendőnyi területen szerintem több ezer ember fog lakni. És ha az építkezésről balra elfordítom a fejem, akkor merőlegese...
Nagy fába vágtam a fejszémet és írtam egy sci-fi könyvet. Régóta foglalkoztat az írás, igazából gyerekkorom óta írok, vagy naplót, vagy soha be nem fejezett történeteket. Most ezt végre befejeztem. Most teszt olvasókat keresek, akik szeretik a műfajt és szívesen olvasnának akár csak pár fejezetet is, hogy aztán megosszák velem a visszajelzéseiket. Egy összefüggő, elejétől végéig megírt regény lett belőle, az első marsi telepek története. Élő ember, rajtam kívül még nem olvasta, kizárólag chatgpt, ami ugyan nagyon jó visszajelzéseket adott és a tudományos, technikai részeket nélküle talán évek alatt se tudtam volna összegyűjteni. A képek illusztrációk Most csinálom az utolsó szerkesztéseket, és ez az a pillanat, amikor szeretném megmutatni olyan embereknek, akik szeretik a hard core sci-fi könyveket. Hogy érzékeltessem ez mit jelent. Amikor megmutattam a 13 éves lányomnak, a szerintem egyik leginkább akciódús jelenetet ő három bekezdés után azzal adta vissza, hogy olyan minth...
Én mindig túlzásnak tartottam a géprombolásra emlékeztető kirohanásokat a technológia és azok cégei ellen, de mostanában ez az álláspontom átalakulóban van. Nem hirtelen történt, tényleg mint a béka, lassan főttem a vízben. Nekem a Facebook az iskolapéldája ennek, és ezen a blogon is már számtalanszor szapultam őket, de különösen tenyérbemászónak tartom az Amazon-t és a Google-t is. Sokáig egyetértettem azokkal, akik azt mondták, hogy ingyen van, senki nem kényszerített. Nem kell se FB profil se gmail fiók, ha neked ezekkel problémád van, egyetlen kérdésem van: mit keresel ott? Nem a tied, nem fizettél érte, nem te hoztad létre. Ha elmész egy házibuliba és fikázod a házigazda foteljét nyugodtan eltolhatod a biciklit és leülhetsz a parkban a padon vagy hazamehetsz. Nagyjából ez volt az alapfelállás nálam. Azokkal is egyetértettem később, akik a sok adatvédelmi aggályra azzal válaszoltak, hogy, ha a FB mindent tud rólad, annyi fog történni, hogy releváns hirdetéseket fogsz lát...
Két éve is elmúlt, hogy megjelent a Chat GPT és azóta mint eső után a gomba úgy jelennek meg a különböző mesterséges intelligencia alkalmazások. Egy nagyon szubjektív bejegyzésben összefoglalom az eddigi tapasztalataimat. Én azok közé tartozom, akik inkább pozitívan ítélik meg a technológiai újításokat, sőt én bizonyítottnak látom, hogy a tudatos innováció jobbá tette az életünket. Ezzel együtt tudok kritikus lenni a különböző technológiákkal, mert minden éremnek két oldala van, és mert az újításokat általában egy olyan hype és evangelizmus veszi körül, amit én inkább visszanyesegetnék. Pontosan így van ez a mesterséges intelligenciával is. Mégis, talán a mobiltelefonok, és aztán az okos telefonok megjelenése óta, szerintem nem volt ekkora előrelépés a technológiában. A mobiltelefonok felgyorsították a kommunikációt, mindenki azonnal, valós időben elérhető vált. Az, ami ilyen pittyegő üzeneteken keresztűl csak kiemelt szakmáknak (orvosok pl.) volt elérhető az hétköznapivá vá...
Comments
Post a Comment