Régóta szerettem volna írni a brazil Jiu-Jitsu küzdősportról, amit a lányom most már hetedik éve űz. Az én ötletem volt eredetileg, hogy csináljon valami küzdősportot. Kicsi korától kezdve terveztem, hogy beíratom valahova...igazából félelemből.
Én ugyanis nagyon tartok attól, hogy a lányom generációjára egy olyan világot hagyunk, ami leginkább a Mad Max filmekre fog hasonlítani. A globális felmelegedés elvégzi az egyik felét a másikat megoldjuk mi, megőrül ez a világ. Egyedüli gyerekként itt hagyjuk ezt a kislányt magára és engem már kicsi korában nagyon zavart ez a gondolat.
Találtunk hát Tallinnban egy dojo-t, amit egy belga karate bajnok vezetett, aki egy ponton átnyergelt Jiu-Jitsura. Fogalmam sem volt a módszerről, azért oda mentünk, mert angolul voltak az edzések és Bert, az edző nagyon kedves volt.
Nekem visszatérő tapasztalatom, hogy valami oknál fogva a küzdősportok űzői a legkedvesebbek, ott a legbarátságosabb a hangulat. Gyerekkoromban én rengeteg sportot kipróbáltam, ezek közül a dzsúdó volt küzdősport és annak ellenére ott voltak a legkedvesebbek és leginkkább befogadóak velem, hogy az végülis a verekedésről szól.
Itt is ez volt..kicsit késtünk, az edzés már elkezdődött, mégis Bert odajött hozzánk, üdvözölte Hédit és habár még nem volt neki Gi-je, bátorította, hogy csatlakozzon a többiekhez. Mint minden öt éves, beült Hédi szégyellősen anyukája ölébe és onnan lesett. Talán az utolsó öt percben szaladt be, amikor már játszottak és véletlenül hozzá gurult a labda.
Azóta megszakítás nélkül jár. Most már 12 éves lesz, narancs-sárga öve van, túl van élete első versenyén és egy edzést nem hagyna ki. Lehetett COVID, költözhettünk új országba, kijárhatott vagy válthatott iskolát, de a Jiu-Jitsu állandó maradt.
Maga a sport, mint küzdősport nem tartozik a leglátványosabbak közé. Tulajdonképpen a Jiu-Jitsu kifejezetten idegesítő, mert a küzdőfelek azonnal egymásra tapadnak, igyekeznek a földre vinni egymást és ott egy Laokon-csoport szerű fojtó összegabalyodás kezdődik. Ettől válik azonban az egyik leghatékonyabb küzdősporttá és önvédelmi módszerré. Ma már nem nagyon van olyan MMA ketrecharcos, aki ne használna Jiu-Jitsu elemeket, a brazil Gracie család tagjai és tanítványaik pedig nagyjából mindent megnyertek, amit meg lehetett.
Míg a karate hagyományosan szép rugásokkal, ütésekkel, a dzsúdó vagy az aikidio a dobásokról és a táncnak is beillő repülésekről szól, a Jiu-Jitsuból annyit látni, hogy a küzdő rátapad ellenfelére, leviszi a földre és a saját végtagjaival gúzsba köti vagy lefojtja. Ez teszi aztán az egyik leghatékonyabb módszerré ahhoz, hogy akár jóval nagyobb, erősebb ellenfelet is legyőzzön az, aki Jiu-Jitsut használ. A szükséges távolság híján ugyanis sem rúgni, sem ütni nem lehet, ami híján a többi keleti küzdősport eszközkészlete szinte a nullára csökken.
A Jiu-Jitsusok azt mondják, ők sosem győznek. Az ellenfél veszít. Ez nagyon igaz. Nem ütnek ki, rúgnak le senkit. Az ellenfelek képtelenek bármelyik végtagjukat megmozdítani, elájulnak a fojtásban, a legaktívabb módon legfeljebb kificamodik, eltörik valamelyik végtagjuk. A vége az, hogy ők adják fel, mert kifáradnak, kifulladnak, mozgásképtelenné válnak. Ezért van az, hogy egy jiu-jitsu küzdelemben egymásba fonodó, a legvalószínűtlenebb pozícióban tekeredő végtagokat látunk, egy kegyetlenül okos erőt, ahol a mozgás (ami az ütés alapfeltétele) útjában mindig van egy kéz, egy boka, egy térd, egy könyék. És egy ponton elfogy a szufla. Akkor nyer a jiu-jitsu.
Én nem feltétlenül ebbe a küzdőtéri hatékonyságba szerettem bele, mert küzdésből sokat nem láttunk a lányom edzésein. Amikor gyerekekkel foglalkoznak a jiu-jitsu játék. Évekig az. Bert az edző, nem győzte hangsúlyozni, hogy az edzések egyetlen célja, hogy legyen kedve a gyerekeknek a következő alkalomra is eljönni és egy kicsit gyakoroljanak egy-egy apró mozdulatot. De azt évekig.
Bemelegítések után az edzések érdekes módon egy erkölcsi, oktató résszel indulnak, amikor a helyes viselkedés és morál szabályait beszélik meg. A Jiu-Jitsunak öt alapszabálya van a küzdelemre és ezek közül az első, hogy a küzdelmet minden áron igyekezni kell elkerülni. A gyerekprogramot nem véletlenül bullyproof programnak hívják. Önbizalmat építenek ki a gyerekekben és egy határozott tartást, aminek alapja az az énkép, hogy rendelkezem azzal a képességgel, hogy megküzdjek akár nálam sokkal nagyobb és erősebb emberekkel éppen ezért nincs szükségem rá, hogy feltétlenül alkalmazzam.
Az első öv vizsga feladata úgy kezdődött, hogy az edző egy "nagyfiút" játszott, aki beleköt a kislányba az iskolaudvaron. És verbális jiu-jitsuval kezdődik a reakció. Cérnahangú kislányokat tanítanak arra, hogy nézzen a másik szemébe és szóljon vissza, hogy ezt most fejezze be. De azt is tanítják, hogy nem szégyen elszaladni. Például a késsel támadó emberrel nem lehet jól kijönni a küzdelemből. Csak kevésbbé rosszul. Elfutni nem szégyen, az a megoldások egyike.
De része a programnak olyan témák megbeszélése és tanítása is, mint a tisztelet, a kitartás, vagy olyan elvontabb fogalmak is, mint az állampolgárság. Ezek köré játékok, feladatok épülnek. A gyerekek otthon így-úgy viselkednek és a szülők pontokat adnak nekik ha kitakarítják a szobájukat, vagy tiszteletteljesen viselkednek, önkénteskednek. Ezeket a pontokat aztán rendszeres versenyeken matricákra, kitűzőkre válthatják és ezeket felvarrják a Gi-jükre (a ruha, amiben edzenek).
Ez a nagyon tudatos nevelés volt az, ami engem meggyőzött arról, hogy jó sportot választottunk. Szingapúrban, ahol az iskola alapból nagyon szigorú és kemény, fontos volt, hogy legyen a lányomnak egy játéktere, ahol tud rendetlenkedni, ugrálni, haverjai vannak, akik nem feltétlenül az iskolatársai és persze folyamatosan mozgásban van. Arra is vigyáznak a gyerekekkel, hogy nem túl szigorúak. Habár fegyelemre, tiszteletre oktatnak nem úgy kell egy edzést elképzelni, hogy ott ülnek a gyerekek törökülésben és a légy zümmögését is hallani mert senki nem mer megszólalni az edző jelenlétében. Folyamatosan be nem áll a szájuk, felugrálnak, rohangálnak...az edzők néha többet fegyelmezik a kísérő szülőket, hogy nem kell folyamatosan rászólni a gyerekre és főleg nem kell kirángatni a matracról ha éppen nem úgy van, ahogy azt a szülő elképzelte.
Én is frászt kaptam attól, hogy a lányom nem akarta a gyakorlatot csinálni hanem az edző nyakára mászott. Beletelt egy időbe, míg megértettem, hogy ha azt akarom, hogy jöjjön magától is, sokkal többet ér az edzővel való jó kapcsolata, mint az, hogy fegyelmezetten megcsinálta 56-odszor is ugyanazt a mozdulatot.
Anélkül tanított engem is a Jiu-Jitsu, hogy egyetlen edzésre csatlakoztam volna. Kicsi korábban ott ültünk a padon mindig a matrac szélén. Hoztuk, vittük őt, ha esett, ha fújt. Egyetlen percét nem tartom elvesztegetett időnek. Manapság egy félévben egyszer ha elmegyek, ha a lányom megengedi.
Tavaly novemberben volt az első versenye. Még belső, háziverseny. A gyerekeknek könnyített szabályokkal (térdről indul a küzdelem pl.). Megnyerte itt Szingaopúrban. Teljesen odavoltam. Nem is attól, hogy megnyerte, mert veszített is meccseket, hanem attól, hogy láttam milyen nagyon durván képes küzdeni. Alig ismertem rá. De a társaira is. Ezek az ugrabugráló kisgyerekek valóban tanultak itt valamit a küzdelemről mert hihetetlenül okosan és magabiztosan használták azokat a technikákat, amiket unásig ismételtek edzésen és amik ott úgy néztek ki mint gyengéd simogatások.
Most már nincs hatásom arra, hogy a lányom jár-e edzésre vagy nem. Ő dönti el. Én csak szurkolok neki, hogy tartson ki, érje el a fekete övet és legyen egy erős önbizalma és egy félelmetes fegyvere, ami esélyt ad neki a jövőben.
Sokan szokták feltenni nekem a kérdést, hogy miféle diktatúra a szingapúri. Most már lassan 4 éve élek itt és magam is, az első naptól kezdve folyamatosan keresem a választ a kérdésre, hogy mégis miféle hely ez? És időközönként megpróbálok rá válaszolni. Mindig mást, ahogy, vagyis ahol éppen tartok. Én 18 évet éltem a Kádár rendszerben, ezért eleinte azt mondtam (magamnak és másoknak is), hogy Szingapúr olyan mintha a Kádár rendszer sikerült volna. Mármint gazdaságilag....legalább. Hogy képzeljük el, hogy az 1968-as új gazdasági mechanizmus bejön, 56 élménye távolodik, évről évre jobban élnek az emberek, a vályogviskók kádárkockára vagy jobb helyeken két-három szintes családi házakra cserélődnek a valaha 3 millió koldus országában táncdalfesztivált vagy Ki mit tud?-ot nézni sietnek haza az emberek a hálószerű bevásárlótáskáikkal lakótelepi lakásaikba. Már befizettek a ladára, nyáron meg kapnak beutalót Akaliba. Mindeközben vonalas egypártrendszer van, szürke öltönyös pártfunkcionáriuso
Sokan szokták feltenni nekem a kérdést, hogy miféle diktatúra a szingapúri. Most már lassan 4 éve élek itt és magam is, az első naptól kezdve folyamatosan keresem a választ a kérdésre, hogy mégis miféle hely ez? Ez egy bejegyzéssorozat harmadik része. Az első két rész itt olvasható: 1. https://www.annyit.com/2024/10/boldogga-teszlek-ha-beledoglesz-is.html 2. https://www.annyit.com/2024/10/boldogga-teszlek-ha-beledoglesz-is-2.html A korábban elmondottak alapján (a földrajzi helyhez történelmileg nem kötődő, sokféle vallású és etnikumú lakosság) a modern Szingapúr alapítói, élükön Lee Kuan Yew-val nem kulturális és főleg nem vallási alapon képzelték el az új ország együtt tartását. A hatékony kormányzást és a gazdasági fejlődést tették a figyelmük középpontjába. Itt azért álljunk meg egy pillanatra. Szerintem nincs kormány, amelyik ne ezt mondaná. Hovatovább ne ez lenne létezésének indoka. Valójában azonban a világ vezetői szinte mindenhol valamiféle szakrális jelentőséget tulajdonít
Egyre nehezebben viselem az értelmiség megnyilvánulásait Magyarországon. Elég sokat írtam már korábban arról, hogy az én élményem az otthoni értelmiségi közeggel a "nem cselekvő értelmiségi"-ként írható le leginkább. És érdekes módon ez jobb és baloldalon tökéletesen ugyanaz csak az intézményeik meg a szavajárásuk más. Jobboldoldai értelmiségiek általában egy kenetteljes (népi, nemzeti, esetleg vallásos) ködbe burkolóznak, míg a baloldaliak vagy elméletieskednek vagy a jelent meghaladva két (általában soha be nem következő) rendszerrel előrébb gondolkodnak. Náluk ez a látszólagos progresszió ad felmentést a cselekvés alól, az jobboldali értelmiségi már felmentést se kér, ő alapból sértve érzi magát. Nemzetileg, esetleg osztály jelleggel. Mindkét értelmiségi holdudvar nagyon fontos velerájóra a kierekesztés. Mint az orvos írása, szigorúan latin, csak a (szintén beavatott) patikusok által dekódolható, az egyszerű halandó ne értse, semmi köze hozzá, ő csak átéli a betegséget. E
Sokan szokták feltenni nekem a kérdést, hogy miféle diktatúra a szingapúri. Most már lassan 4 éve élek itt és magam is, az első naptól kezdve folyamatosan keresem a választ a kérdésre, hogy mégis miféle hely ez? Ez egy bejegyzéssorozat második része. Az első rész itt olvasható: https://www.annyit.com/2024/10/boldogga-teszlek-ha-beledoglesz-is.html A második világháború éveiben Szingapúr japán megszállás alatt volt. A japán propaganda a nyugati kolonizáció alóli felszabadulásként próbálta keretezni az eseményeket, de valójában egy nagyon brutális elnyomásban volt a többnyire kínai etnikumú szingapúriaknak része. Japán már évekkel a világháború kitörése előtt háborúban állt kínával és a szingapúri kínaiak értelemszerűen inkább kínát támogatták. Nem csak a véleményükkel, hanem anyagiakkal is. A japánok ezt nem felejtették el, hosszú listáik voltak, akiket egyenként levadásztak, de több tízezer embert az utcáról elhurcolva a tengerparton végeztek ki, pusztán mert kínaiak voltak. Lee Kua
Azt hiszem ez egy ilyen posztmodern jelenség lehet. Ha a woke genderfluid akkor a Fidesz és Donald Turmp valóságfluid. Mindkettőnek az a lényege, hogy korábban szilárdnak hitt kategóriák válnak folyékonnyá. A modernitás korában reggel felkelsz és bemész dolgozni. Ha akarsz, ha nem. A posztmodern korban minden reggel újra kitalálhatod magad és újrateremtheted a világot. A szabadság és felelősség potméterén nagyon erősen a szabadság felé mozdul el a beállító gomb. A szilárd keretek korlátozzák a szabad mozgást, fel kell, fel kellett hát oldani őket. Én amikor egyetemista koromban ezekről először olvastam, akkor azt gondoltam, hogy ez egy ilyen utópisztikus szociológiai okoskodás. Mármint a posztmodern. De lehet inkább csak féltem tőle, mert végiggondolva soha nem oda lyukadtam ki, hogy ez hú de jó lesz. Az első gondolata az ugyanis az embernek, hogy ezzel a végtelenre állított szabadság potméterrel az a nagy probléma, hogy előbb utóbb (és inkább előbb) bejön majd a valóság az ablakon.
Comments
Post a Comment