A szingapúri oktatás belülről oktatói szemmel

Egy korábbi posztban csináltam már összehasonlítást az észt és a szingapúri oktatási rendszerről. Azt a bejegyzést elsősorban szülőként, a lányom általános iskolai tapasztalatai alapján készítettem. Most sokkal inkább a saját oktatói/munkavállalói tapasztalataimról fogok írni és az oktatás egy másik végletéről, a felsőoktatásról, illetve felsőfokú szakképzésről.

Észtországban 12 éven keresztül voltam a Tallinni Egyetem oktatója. Szingapúrban egy ún. polytechnikumban oktatok innovációt és dizájn gondolkodást. Az itteni oktatási rendszerben ez a középiskola és az egyetem közötti lépcsőfokot jelenti. Sokat elárul talán, hogy az iskola, ahol tanítok korábban College (tehát főiskola) néven futott, de tettek itt egy nagyon határozott különbségtételt és a gyakorlati/alkalmazott (applied) tudományok képzéseit közelebb húzták a szakképzésekhez. 

Nekem ez a megoldás nagyon megfelel, mert Tallinnban rengeteg problémám volt az akadémiai világ valamint a való világ (üzleti élet és társadalom) elvárásai közötti egyensúlyozással. Szingapúrban ezzel sokkal kevesebb gondom van, mert a polytechnikumok 100%-ban a piac/gazdaság illetve a helyi közösség/munkaerőpiac elvárásai irányába mozdulnak el.

Mit jelent ez a gyakorlatban? Oktatóként azt jelenti, hogy a KPI (key performance indicator), tehát az a tevékenység, amit mérnek, fontosnak tartanak, ami alapján megítélik a munkámat az itt sokkal letisztultabb és fókuszáltabb. Egy egyetemen legalább három "istennek" szolgál az ember. A legfontosabb a publikáció, cikkek, tanulmányok, könyvfejezetek, egész könyvek nem is akárhol, hanem kizárólag indexált, magas impact faktorral rendelkező nemzetközi szakfolyóiratokban történő publikálása. A másik dimenzió az oktatás, aminek az utóbbi években a legfontosabb mérőeszközei a hallgatói visszajelzések lettek. És egyre növekvő mértékben jelent meg (legalábbis Észak-Európában ezt tapasztaltam) a fejlesztésekben, újitásokban, innovációban való részvétel, a közvetlen (és mérhető) gazdasági, üzleti, társadalmi hatás elérése. 

Az én személyes véleményem az, hogy ennek a három szempontnak egyszerre lehetetlen megfelelni. A részletekbe nem megyek bele, legyen elég itt annyi, hogy elsősorban azért nem, mert hatalmas a távolság az akadémiai világ és mondjuk az egyetem 100km-es körzetében élő emberek és vállalkozások világa között. 

Ehhez képest a szingapúri munkámban, mivel az nem egy egyetem, az oktatás és a mérhető társadalmi hatás (social impact) a legfontosabb tevékenység. Ez számomra hatalmas könnyebbséget jelent, mert se bújkálni, sa hazudozni, se kamuzni nem kell...és nem is lehet.

Az észt (és korábban a magyar) egyetemi munkámban mindig volt valami elkenés. Hívhatjuk ezt persze oktatói szabadságnak is, de a tény az, hogy nincs takra lemérve mi az aránya a három fő tevékenységnek. A kontakt órák ugyan adnak egy egyértelmű időbeli és térbeli strukturát, de egy egyetemi kurzus teljes időtartamának maximum harmadát teszi ki a kontakt óra, a többi a felkészülés, az előkészületek vagy éppen az értékelés és adminisztráció lenne. Ez azonban nincs úgy percre mérve, mint maga az óra, ezért aztán ennek rovására lehet akkor kutatni, cikket írni, külső partnerekkel fejlesztésekben részt venni vagy akármi. A hangsúly aztán az akármin lesz. 

Na ilyen Szingapúrban nincs, és ezt elég hamar a tudomásomra hozták. Az HR szúrós tekintettel bekérette az összes iskolán kívüli tevékenységemet (saját cég, mellékes munkák, tagság szervezetekben, tanácsadói tevékenység stb.). Az állás betöltésének előfeltétele volt a saját cég felszámolása vagy a részvények és pozíciók átadása. Pluszmunkát lehet vállalni, de engedélyt kell kérni, és be kell számolni minden egyes jövedelemforrásról lévén Szingapúrban a tanárok állami alkalmazottak (ha állami oktatási intézményben tanítanak). Namost ebben semmi új nincs. Nagyjából ez volt a szabály az ELTE-n is, és Tallinnban is, itt azonban a rendszer légmentesen zár, tényleg nincs egyetlen centiméternyi hely se tisztázatlan viszonyok számára. 

Most ezt nem fogom itt végigzongorázni, de elképesztő módon ez a munka legapróbb elemeire is kiterjed. Az ember kap egy laptopot, amin semmi más tartalom nem lehet csak az iskolai anyagok és azok az anyagok nem kerülhetnek más gépre, és a gépet nem lehet külföldre vinni. Hogy egy sima emailt kinyissak három különböző rendszerbe kell belépnem (eléggé idegesítő), de az is igaz, hogy külön költségvetést kapok a saját telefonhasználatra, technikai eszközök vásárlására, vállalati profilom van a taxirendeléshez ha külső céges partnerekhez megyek, és ezeken felüli költségvetésem van arra, hogy ha konzultációra ülök le egy diákkal, vagy diákok egy csoportjával akkor meghívjam őket a kampusz egyik kávézójába. 

Diákoknak hívom őket, mert ebbe az iskolába fiatalabbak járnak. A szingapúri középiskolai oktatás 16 éves korban véget ér (az általános iskola csak 6 osztályos), és ezt követően három évet járnak vagy polytechnikumba (becézett neve poly) vagy JC-be (ami Junior College). Ez utóbbi olyan, mint nálunk egy gimnázium, ami az egyetemre készít fel, de szakmát nem ad. A poly mindig ad szakmát is, de onnan is lehet egyetemre menni és mennek is. 

Amikor beléptem a munkahelyre, akkor azonnal egy tréningen kellett részt vennem. Ez még most is tart, a képzés nem egy gyorstalpaló, 12 hónapig tart. Akkor is ha évtizedes oktatási tapasztalata van a belépő dolgozónak. Én emlékszem, pontosan 25 évvel ezelőtt, amikor fiatal oktatóként felvettek az ELTE-re dolgozni akkor megkérdeztem a tanszékvezetőt, hogy nem baj-e, hogy nekem nincs pedagógiai diplomám, én nem vagyok képzett tanár. Azt hittem ugyanis még egyetemi hallgatóként is, hogy az én tanáraim képzett tanárok. Lófaszt.

A válasz az volt: van egy mesterdiplomád, igaz? Volt, igen. Ma már nem lenne elég, Tallinnban például a PhD belépő előfeltétel, de ott sincs semmiféle pedagógiai, módszertani, oktatási felkészítés, de még csak vizsga se. Olyan se volt, se Budapesten se Tallinnban hogy új dolgozóként valaki beült volna az órámra megnézni mégis mit csinálok. Mindkét helyen a hallgatókat kérdezték meg, ami egyébként nem rossz módszer, de jól érzékelteti a különbséget, hogy Szingapúrban hetekig csak mások óráin ültem, a képzés első eleme az itt használt óratervek összeállítása, majd dokumentált és szupervizionált gyakorló oktatás. Maguk az elemek egyébként nem nagyon különböznek. Mind Budapesten, mind Tallinnban és Szingapúrban eléggé hasonló óratervekkel dolgoznak, a részletek eltérhetnek, de a lényeg ugyanaz. Az embernek tisztáznia kell a kurzus célját, az elvárt kimeneti eredményeket és ehhez kell módszert meg tartalmat rendelnie majd a végén mindenki mér mindent és mindenkit. 

Itt van egy nagyon fontos momentum, ami nekem visszatérő élményem Magyarország és a világ más sarkaiban végzett munkáim között. Ez lehet véletlen is, meg egyedi/egyéni történet, de én ezt éltem meg. A módszertani fegyelem. 

A szingapúri oktatásnak nagyon határozottan le van vezetve az össztársadalmi célja, az elvárt eredmények/kimenetek, az elsajátítandó tudások és készségek és az azt lehetővé tévő rendszer, infrastruktúra, módszertan, tehát az oktatás maga mint egy komplex rendszer. Erre otthon (is) külön szakma van, pedagógia tervek készülnek, az oktatással foglalkozó minisztérium és háttérintézményei koncepciókat, akcióterveket, végrehajtási terveket dolgoznak ki és akkor ehhez képest történik valami az iskolában meg az osztályteremben. Hogy a kettő között van-e kapcsolat, hogy tényleg az egyikből levezethető a másik vagy csak irott maszlag az egész és röhög rajta mindenki az egy nagyon fontos kérdés. 

Szingapúrban ez a kapcsolat sokkal szorosabb, mint az általam megélt másik két rendszerben. Repkednek a módszerek rövidítései. Szingapúr amúgy is a betűszavak országa, és mindennek van egy módszere, annak kidolgozott módszertana, protokollja és ahogy látjuk ennek aztán oktatása, a teljesítménynek mérése. Project-based learning, experimental learning, design thinking, critical thinking, digital literacy, future proof school, problem-based learning, community of learning, hogy csak pár repkedő kifejezést említsek. 

Ugyanezeket a kifejezéseket én láttam mindhárom országban, ahol eddig tanítottam, de máshol is amerre megfordultam (a hollandok például nagyon tudják ezeket pattogtatni). Aztán beléptem a tanterembe, ami úgy van berendezve, mint a Kincskereső Kisködmön fapados, fekete táblás osztályterme a múlt század elejéről frontálisan a tanár irányába elrendezett székekkel, sok esetben gondosan lecsavarozva, nehogy az oktatónak eszébe jusson átrendezni a termet. Az ELTE-n emlékszem folyamatos konfliktus volt abból, hogy oktatóként átrendeztük a termet, körberakva a székeket, a takarítónők meg jelentettek bennünket, hogy szétbarmoltuk a rendet. 

A szingapúri tanterem eleve csoportban dolgozó diákokra van szabva. Egy kurzus 25 fős mondjuk, az öt darab öt fős asztalt jelent. Van egy nagy képernyő tábla gyanánt, de minden asztal mellett a falon van egy-egy kisebb fali képernyő is, ami a csoport munkáját mutatja. Whiteboard, mikrofon, hangosítás, projektor és rengeteg tér a mozgásra, a kívülről hozott eszközök felállítására. Egy kínai kommunikációt okató kolléganőt festőállvánnyal láttam a tanterembe vonulni a hozzám hasonlóan innovációt oktató tanárnő szabadidejében DJ és kis mini dj padja van, meg hordozható lemezjátszója és azt viszi a terembe. 

Szingapúr híres a lefojtott, fegyelmezett, rendet parancsoló légkörről. Erről már számtalanszor írtam és arról is, hogy (szerintem) miért van ez így. Kicsit féltem is, hogy majd eljövök ide innovációt oktatni és ehhez képest látok majd egyenes háttal ülő, szigorúan fegyelmezett diákokat, akik vezényszóra fognak itt kreatívkodni. A lányom iskolájában (először általánosba járt itt, most középiskolás) ezt azért nagyon érezni. Egyenruha, szabályozott hajviselet, a viselkedés teljes kontrollja. A lányom most kapott fogszabályzót és az első napokban fájt neki. Az orvostól kapott fájdalomcsillapítót és nem átalotta óra közben bevenni és a tanár a tíz körméről lekapta. 

A polytechnikumban már nincs egyenruha, mindenki azt hord amit akar, olyan haja van amilyet akar, smink, tetoválás és komplett ékszer és divatbemutató az egész. Cosplay-re hajazó szőke, lila, mindenféle színű haj, a muszlim lányok fejkendőt hordanak de ennek ellensúlyozására hihetetlenül erős sminket viselnek és a kezük, a körmeik a legváltozatosabb formákban pompáznak. Ezen az éghajlaton nagyon fontos a folyadékbevitel, ezért mindenki kezében ott a hordozható vizespalack, de a kollégák óráin láttam, hogy egész ebédeket elfogyasztanak a padban ülve. Laptopot, mobiltelefont nem pusztán szabadon használhatnak, hanem azzal dolgoznak. Canva-n készülnek a prezentációk, AI generált képek, videók készülnek, tartalmakat is gyárthatnak, de tudniuk kell előadni maguktól. Az AI nincs tiltva, de plágiumnak számít ha nincs megjelölve forrásként, és elvárják, hogy az információ ellenőrizve legyen. Amúgy sem számít, mert azokon az órákon, amikre eddig beültem valós életbeli feladatokat kell megoldani és az AI ezt nem fogja egy promptba nyomva megtenni nekik. 

Mit jelent ez? Bemegyek a terembe, ott ül már három idős kínai férfi nagyjából a terem közepén. Körülöttük ötös csoportokban a diákok, várják a sorukat. A teremben rajtam kívül még három oktató ül. Az innováció oktatása nem egy meghatározott szakképzéshez tartozik, hanem tekintet nélkül a választott szakmájukra és szakukra a diákoknak 3-4 innovációval kapcsolatos modult is fel kell venniük a tanulmányaik során, amikben más szakos diákokkal vannak egy-egy csapatba összetéve. Itt kommunikáció és business szakos diákok voltak és az ő oktatóik ültek be a prezentációkra, mert a vizsga komplex, a tárgyak összeérnek és egy prezentáción belül kell számot adni a kommunikációs készségekről, az üzleti fejlesztés képességéről, a team munkáról, de még az is része a feladatnak, hogy a többi teamnek is fel kell tenni kritikai kérdéseket és ezt is külön tanítják. 

Kiderült hamar, hogy a három idős férfi egy cég képviselője. Az egész innovációs modul az ő általuk hozott problémára épült. A legidősebb férfi a tulajdonos volt. Egy állóhajója van a Szingapúrtól olyan 20km-re lévő indonéz Batam szigetén, ami szállodaként működik. Szeretné megújítani az üzleti modelljét, kreatív ötletekre vár ezért jött el ebbe az iskolába, hogy fiatal, tehetséges kreatív emberektől gyüjtsön inspirációkat. A diákok végzősök, 17-18 évesek.  A modul során mindegyik team eltöltött két napot a hajón, a tulajdonos kontójára, az órákon pedig valamelyik innovációs módszer lépéseit követve dolgoztak ki fejlesztési terveket, ötleteket. Leginkább a design thinking elemeit ismertem fel a prezentációkból. A különböző teamek, különböző célcsoportokat választottak maguknak. Volt aki időseket célzott meg, mások éppen GenZ-re szabott ötletekkel álltak elő, míg volt olyan team, ami esküvőkben, míg egy másik céges, corporate team építések helyszínében gondolkodott. Ezeket már ők találták ki, minden team maga döntötte el, mivel áll elő a tulajdonosnak. Nagyon szépen összeszedték az elérhető adatokat, az iparági információkat, a trendeket, a konkrét hely adottságait, az eddigi tapasztalatokat, a versenytársakat, a kihívásokat és a félév során elkezdtek ötleteket tesztelni például a közösségi média felületeken célzott kampányokkal és azok elemzésével vagy meglévő vendégeken tesztelve. Ezeket számszerűen összefoglalva, az üzleti kalkulációkkal együtt egy csomagként adták elő a tulajdonosnak. 

Talán átjön a leírásból, hogy itt a tanulás és a tanítás nem úgy történik, hogy egy tanár az asztal mögött állva a vele szemben ülő diákoknak leadja az anyagot és elmagyarázza az üzleti fejlesztések vagy éppen a kommunikációs modellek elméletét és módszertanát amit aztán tesztek, szóbeli feleltetés vagy leadott esszék formájában számonkér. Nem fogom egyenként kifejteni, de mivel több ezer diákról beszélünk egy évben, akik ezeken a modulokon átmennek, számtalan téma van: Szingapúr egy idősek által lakott kerületében sorra mennek tönkre a kisvállalkozások mert az újonnan épített bevásárlóközpontok elviszik a forgalmat, az idős vállalkozók pedig egyrészt képtelenek megújulni, nem tudnak digitális eszközöket, közösségi médiát használni, nincs akire ráhagyják az üzletüket. Voltak csoportok, akiknek erre kellett megoldási ötleteket kidolgozni. Mások az iskola könyvtárának újragondolásával foglalkoztak, azzal, hogy hogyan lehetne élettel megtölteni azt. Megint mások az egyik szingapúri kormányzati szervezet az Urban Development Authority megbízásából foglalkoztak azzal, hogyan lehetne jobban bevonni fiatalokat a várostervezési projektekbe, kikérni a véleményüket, befolyást engedni nekik a jövőbeli tervekre, mert végülis nekik építik a várost. Mindegyik téma élő, igazi, valódi életbeli probléma. 

A hajótulajdonos a körülbelül 3 órás prezentációs alkalom alatt egy egész jegyzetfüzetet írt tele, rengeteg kérdést tett fel, reagált a tervekre és az óra végén jelezte az oktatónak, hogy pár elképzelés komolyan érdekli. Az ötletek IP jogai az iskolához tartoznak, a vállalkozó/cég/ügynökség, ha meg szeretné ezeket valósítani, akkor azt megvásárolhatja az iskolának fizetve, illetve lehetősége van arra is, hogy gyakornoki vagy valódi állást kínáljon a hallgatóknak, akik megcsinálják az ötleteiket. Az iskola az ötletek mentén bizonyított készségek kapcsán endorsement jelleggel ajánlásokat ad a diákoknak, azok azt beírhatják önéletrajzukba, betehetik portfoliójukba és ezzel házalnak amikor egyetemre jelentkeznek vagy úgy döntenek, hogy állásra jelentkeznek. A polytechnikum területén bérel egy teljes épületet a Singapore University of Social Sciences egyetem, akik saját versenyeket rendeznek kreatív, társadalmi hatással is járó ötletekre és azok a polytechnikumi diákok, akik beneveznek a projektjeikkel és megnyerik, felvételt nyernek az egyetemre. 

Én az eltelt négy és fél évben, mióta itt lakom számtalan egyetemen, iskolában, és különböző szervezeteknél voltam már ilyen versenyeken zsüriként, mentorként. Egészen pontosan látom mitől van a világelsők között Szingapúr a PISA teszteken, mennyire komplexen és gyakorlati módon tanítják meg már elképesztően fiatalon az itteni gyerekeket arra, amiről aztán a munkájuk, az élet is szólni fog. Hihetetlen volt most is látni, hogy 17 éves fiatalok milyen magabiztosággal beszélnek angolul (miközben az anyanyelvük kínai, maláj, vagy tamil) és mintha mindig is ezek között a szavak között éltek volna használnak komplex szakkifejezéseket, igazodnak el modellekben, tudnak nagyon erős módszertani fegyelemmel dolgozni. 

Nagyon sok órán jártam az eltelt hetekben, én magam októberben kezdhetek el tanítani saját modult, addig a rendszert tanulom. Nem ijeszt meg, mert Tallinnban pontosan ugyanezt csináltuk csak pár évvel idősebb, egyetemi hallgatókkal. Írtam feljebb, hogy tartottam a fegyelmezett, lefojtott légkörtől. Miközben van szigor, például tényleg nem lehet akármit süketelni, nagyon konkrét megadott módszerek mentén kell haladni, sok órán maga az alaphangulat nagyon informális és vidám volt. Vannak szigorú tanárok, de voltam olyan órán is, ahol a diákok viccezve osztották a tanárt, keresztnéven szólítják, nagyon laza a hangulat. Amikor ki kell állni és prezentálni kell, akkor mindenki odatette magát (például megfigyeltem, hogy az előadásaikra mindenki szépen felöltözött), de a kurzus szelfi hegyekkel, a tanárok által hozott süteménnyel, üdítővel, és egy csomó nevetéssel ér véget. Az értékelés többdimenziós, az előadásokat sok tanár videóra rögzíti, a teamekben dolgozó diákok egyéni értékelést kapnak a kommunikációs készségeik, a tartalom, vagy éppen a kritikai gondolkodás mentén. 

Az iskola maga egy város. Több tízezer diák, számtalan épületegyüttes, uszoda, focipálya, több konditerem, három nagy étkezde komplexum, rádióállomás, média studió, inkubációs program, karrier tanácsadó, rengeteg közösségi tér, kert, halastó, amúgy is dzsungel az egész...és ami nekem életbevágó volt...mindenhol van légkondi :)