Most akkor ennek tényleg vége? Olyan jó volt hinni Fukuyamának, hogy a politika rendszerek versenye lezárult és a liberális demokrácia győzelmével az emberiség elérte a politikai fejlődés végpontját.
A józan ész civilizációja (Fukuyamától a nyugati racionalizmusig)
Számomra a Trump jelenségben az a legirritálóbb, hogy a nyugati társadalmak több mint 400 évvel ezelőtt azzal tettek szert máig tartó előnyükre, hogy a józan ész, a racionális számítás és az ezek mentén bekövetkező technológiai és tudományos fejlődés mentén haladtak, és nagyjából a középkor vége óta ennek kimaxolására rendelték alá társadalmi viszonyaikat is. A rátermettség, tudás, alkalmasság vált az előrejutás fő kritériumává, a nyugati társadalmak kitermelték és felemelték az alkalmas vezetőket, az értéket teremteni képes cselekvő embereket és azokat a rendszereket, amelyekben ezek mozogni, létezni tudtak.
A szabadság, a polgári, politikai és később szociális jogok, a demokratikus eszmék nem mint valami morális jótétemény léteznek az én szememben, hanem annak a komparatív előnynek az alapfeltételei, ami mentén ez a rátermett ember a józan ész és a racionális számítás talaján állva, létrehozza azt a fejlettséget, amit a nyugat jelent. Én ezt sokkal fontosabb és meghatározóbb értékteremtő erőnek tartom, mint a "világ lerablása" narratívát, ugyanis a világ lerablásához (gyarmatosítás, igazságtalan elosztási láncok) már előfeltételként kellett az a technológiai, tudományos előny, ami eleve lehetőve tette a nyugat számára, hogy másokat leraboljon.
Donald Trump (látszólag) teljesen ellentmond ennek a 400 éves iránynak, mert ennyire nyilvánvalóan alkalmatlan embert én még nemigen láttam vezetői pozícióban. Próbálok itt megállni, hogy eléggé éles és kontúros legyen, amit mondok, de nem tudom megállni, hogy ne jegyezzem meg, magammal vitatkozva, hogy "dehogynem", Joe Biden, talán csak rosszindulatú nem volt, de pusztán koránál fogva, ő is tökéletesen alkalmatlan volt, egyszerűen elképesztő volt nézni, hogy egy 350 milliós ország egy olyan embert tudott magából vezetőként kitermelni, aki egy lépcsőn alig tudott felmenni.
Hány olyan szakma van, ahol ezek az úriemberek (a koruk és a képességeik miatt) már alap vizsgákon nem mennének át, engedélyt nem kapnának, műszert, szerszámot nem adnának a kezükbe, járművet (hajót, repülőt, kamiont) nem engednének vezetni nekik.
Mert ugye van az emberben egy olyan gondolatsor, hogy a legnagyobb hatalommal járó pozíciókhoz a legnagyobb szakértelemre van szükég. Namost a jelek szerint ez vagy nincs így,
1. nincs szükség nagy szekértelemre ahhoz, hogy valaki a világ legnagyobb hatalmának vezetője legyen,
2. vagy súlyos válságban van az intézmény, és a mechanizmus, ami ebbe a pozícióba juttat embereket nem működik, alkalmatlan emberek kerülnek pozícióba (itt tehát az állítás igaz, azonban rendszerhiba van).
Ha az első pont igaz, akkor a demokrácia nem a fentebb megfogalmazott 400 éve működő sikertörténetet biztosító társadalmi berendezkedés. Christopher Achen és Larry Bartels Democracy for realists című 2016-os könyvükben éppen valami ilyesmiről írnak. Azokat a népmesei szintű romantikus elképzeléseket próbálják egy reálisabb (őszintébb) keretbe helyezni, miszerint a bölcs nép (thoughtful citizens) a demokrácia adta lehetőségekkel élve (szavazás) kormányozza az ország hajóját. Ehhez képest szerintük valójában az történik, hogy a szavazók, még a mégoly tájékozottak is, sokkal inkább társadalmi státuszuk, csoport hovatartozásuk vagy éppen egyéni szimpátiájuk alapján választanak táborokat, pártokat, jelölteket és ennek nem sok köze van politikai (kiváltkép szakpolitikai) programokhoz.
Ha elismerjük azt, amit bármelyik falusi kocsmában két fröccs után elmondanak nekünk, hogy a politika igazából cirkusz, az ugyan megválaszolja azt, hogy miért egy bohóc lett az igazgató, de azt még nem, hogy jó, de akkor ki működteti ezt a robosztus infrastruktúrát (lánykori nevén, ki csinálja a szakpolitikát, amit eddig elintéztünk annyival, hogy az nem fontos, mert az emberek a showbusiness törvényei mentén szavaznak inkább).
A demokrácia, mint technológiai illúzió
Colin Crouch 2004-es poszt demokráciáról szóló könyve arról szól, hogy a demokrácia nem hirtelen hal meg, hanem fokozatosan kiüresedik. A 20. század közepén, különösen a II. világháború után, a demokrácia még tartalmilag működött:
- erős szakszervezetek és civil szervezetek képviselték az állampolgárok érdekeit,
- a politikai pártok társadalmi bázisokra épültek (munkásosztály, középosztály, parasztság stb.),
- a választók és a politikai elit között volt valós kapcsolat.
A posztdemokrácia viszont az a korszak, amikor a demokratikus intézmények formailag megmaradnak, de:
- a valódi döntések zárt körökben, gazdasági és politikai elitek egyeztetésein születnek,
- a választások és a pártok szimbolikus szerepet töltenek be,
- a politika médiaszínházzá válik.
Én, ha megengedhetek magamnak ilyet, annyiban vitatkoznék Crouch-csal, hogy szerintem a második világháborút követően sem voltak formailag működő intézmények. Egészen egyszerűen azért mert nem volt meg a technológia ahhoz, hogy emberek valódi beleszólást kapjanak dolgokba. A döntések, az azokat megalapozó információ, és az ezekről szóló kommunikáció technológiai korlátok miatt egy szűk keresztmetszeten ment keresztül, nagyon erős kontroll (kapuőr) elemekkel. A rádió, és a televízió is egyirányú. Egyoldalú kommunikációt tesz lehetővé. Habár százmilliókhoz eljut, de egyetlen szerkesztőség is elég ahhoz, hogy gondosan megszűrje a tartalmat. Ugyanez igaz az újságokra. 2009-ig, a közösségi média megjelenéséig, kellett várni ahhoz, hogy a szólásszabadság, a gondolatok és érvek szabad áramlása valóban megvalósuljon és az eredményét lehet csodálni.
Régi vesszőparipám nekem, hogy az -izmusokkal, és nagyívű társadalompolitikai koncepciókkal, eszmerendszerekkel pusztán az a probléma, hogy a valóságban egyszerűen nem léteznek. Használunk szavakat ezekre, sőt robosztus intellektuális fellegvárak épültek az ezekkel a fogalmakkal elvégzett műveletekről (eszmetörténeti fejtegetések pl.), amiből egyre kevésbbé, de mégiscsak sokáig megélt egy furcsa társadalmi formáció, az értelmiség (kiváltképpen annak kelet-európai nemcselekvő, azonban fejben tizedmásodpercek alatt bármit meghaladni képes változata). Namost ugyanilyen fogalom a demokrácia. A szavak, amiket használunk a demokrácia leírására (jogállamiság, szólásszabadság, szabad akarat, alulról jövő kezdeményezések) soha egy percre nem voltak valósak, egész egyszerűen azért mert technikailag, technológiailag nem is lehetett megvalósítani őket.
Tehát amikor ma arról beszélünk, hogy valami kicsorbult, tévútra ment, kiüresedett, akkor azzal az előfeltevéssel élünk, hogy volt idő, amikor a helyes úton járt, de szerintem nem volt ilyen idő. Pusztán működött az illúzió, elhittük valamiről, hogy létezik, és ez nekünk elég volt ahhoz, hogy legitimnek tekintsünk döntéseket, vezetőket, politikákat mert végig azt hittük az irányítás a kezünkben van. Sosem volt.
A regresszió kora
A demokratikus intézményekkel szembeni bizalomvesztés (a mélyállam, a washington-i mocsár lecsapolása, az elit ellenesség) egy valós felismerés, miszerint meztelen a király. Az egyetlen baj az, hogy helyretenni nem lehet, mert az állítólagos "bölcs nép" valódi döntéshelyzetbe hozása az bizony a lapos föld hívők, oltásellenesek, és ha elég sokáig engedjük akkor majd a boszorkányperek és boszorkányégetések irányába terelik a dolgokat.
Volt tehát egy pár évtizedig, szerencsésebb helyeken pár évszázadig működő duális rendszer, amiben az egyre komplexebbé váló társadalmakat a komplex rendszereket múködtetni képes szakértőgárda irányította, míg a politikai elit eljátszott egy visszafogott színpadi játékot, aminek a lényege az volt, hogy a tömegek azt higyjék ők irányítanak a négyévenkénti választások vagy az ún. "közvélemény" erejével. Ez a látszat minden gond nélkül fenntartható volt, amíg a milliós olvasottságú és nézettségű újságok és TV csatornák tartalmának döntéshozói egy kisebb szobában simán elfértek, de nem volt fenntartható akkor, amikor a vélemények, nézőpontok, az az úgynevezett szólás, tényleg szabaddá vált és Facebook csoportok vagy Tik-Tok csatornák formájában ömlött ránk, amit nem lehetett többé szűk keresztmetszeteken keresztül kontrollálni.
Ez volt az a korszak, amikor névtelen komment szekciókhoz, vagy chatszobákhoz ha esetleg a téma egy adott, tudós szakértője csatlakozott, ugyanazzal az útszéli alpárisággal lett elküldve és véleménye lesöpörve mint akárkijé, mert a demokrácia ezt jelenti. Nem védett a doktori palást, a katedra, nem hallgatott el csendesen mindenki a nézőtéren, hogy a pódiumra emelt és megvilágított széken ülő, a szervezők által gondosan kiválasztott szakértőt meghallgassa.
Ezt felismerve és megélve kezdtek el engem jobban érdekelni a konzervatív gondolkodók, akik auktorokról, működő rendszerek (hagyomány) felkent őrzőiről beszéltek és a politikai struktúrákban is a pozitív értelemben vett imperializmust tartották a megfelelő berendezkedésnek, ahol a vezetésre gyerekkora óta nevelt szuverén uralkodó és kékvérű nemessége (kiválósságai) rendet és biztonságot nyújtottak mindenkinek. Bedőlni ugyan nem dőltem be ennek (se) mert azonnal beugrott milyen "remek" nemeseink voltak nekünk, hogy a királyokat már ne is említsem, de hirtelen érteni véltem a gondolatmenetet.
A demokrácia sosem volt a nép uralma, csak a kommunikációs technológia által fenntartott illúziója annak.
Amikor a technológia végre lehetővé tette a valóságos szólásszabadságot, a rendszer összeomlott, mert kiderült: a nép nem bölcs, a szakértő nem meggyőző, és az illúzió nélkül semmi sem működik.
Trump léte, az illuzió visszakövetelése.
És semmi meglepő nincs abban (ugyanis pontosan így működik a pszichológiai értelemben vett regresszió), hogy az emberek egy korábbról ismert és annak idején bevált működésmódhoz térnek vissza, egy erős vezetőn keresztül akarják megteremteni, visszakapni a biztonságérzetüket.
Akiket érdemes ebben a témában tovább olvasni, ha nem komment szekciókban akarsz tájékozódik :
Francis Fukuyama: The End of History and the Last Man (1992)
Colin Crouch: Post-Democracy (2004)
Christopher Achen & Larry Bartels: Democracy for Realists (2016)
Tom Nichols: The Death of Expertise (2017)
Erich Fromm: Menekülés a szabadság elől (1941)
Comments
Post a Comment